Vallomások könyve – egykori iskolákról, tanítókról

Különben olyasmi történik, amit politikusi-vezetői berkek tájékán szoktunk tapasztalni – szavazáskor némely jelöltek saját magukra adják voksukat. Nem szép dolog. Nem etikus. Előfordulhat persze, hogy ezen az írott-íratlan szabályon – melyhez jómagam világéletemben igazodtam – túlhaladt az idő. ĺgy vagy úgy, zavarban vagyok mindenesetre. Külső, vagy talán inkább felsőbb erők, nem égiek, legyőztek, meggyőztek. Hiába ágáltam, adják e feladatot másnak, ajánlottam is okos emberek nevét, fiatalokét, publikáló tanárokét, írókét, akik be tudnák mutatni a kötetet, és hát akiknek a véleményére magam is kíváncsi volnék – hogyan látják úgymond kívülről, távol a nosztalgiának még az árnyékától is, szüleik, nagyszüleik iskoláit, mindazt, ami és ahogy róluk, közegükről, szűkebb és tágabb környezetükről megjelenik az Alma mater idestova hét évtizedet átölelő negyven vallomásában –, csak rám maradt a feladat. Ennyit mentségemül.

És most folytassam azzal, hogy ez a Lilium Aurum gondozásában megjelent tetszetős kiállítású könyv nemcsak iskolai és iskola környéki emlékek könyve, ahogy az az első pillantásra vagy hevenyészett bele-beleolvasás nyomán tűnhet fel, nemcsak egyéni sorsok indulásának-alakulásának története, hanem az iskola és a tanító iránti tisztelet könyve is. Szándékosan hangsúlyozom ezt itt és most. Azaz olyan időszakban látott napvilágot ez az Alma mater, olyan korban, amikor szinte világjelenségként, esetleg enyhébben fogalmazva, soha korábban nem tapasztalt méretekben érzékelhető, érezhető az iskolával és a pedagógussal szemben tanúsított ellenszenv, mi több, agresszió. Egyaránt érkezik a gyerekek, a szülők, a társadalom, a hatalom köreiből, hol nyíltan, hol burkoltan, az utóbbiakból már-már paradicsomi állapotok képét előrevetítő reformok, de valójában sehová sem vezető, a helyzetet csak tovább súlyosbító látszatintézkedések formájában. És történik mindez éppen azzal az iskolával és pedagógussal szemben, amely, illetve aki manapság akarva-akaratlanul rákényszerül, hogy eredendő feladatán, a tanításon, az erkölcsi és a testnevelésen túl ő maga korrigálja-pótolja a szülő, a család, a társadalom, a hatalom szocializációs és egyéb kapcsolódó területeken elkövetett hibáit és mulasztásait. Képtelenség. Az iskola nem bírhat el enynyi terhet. A tragikus végkifejletig terjedő következmények halmaza pedig ismerős, miként a kiváltó okokkal, a globalizálódó világban rejlő veszélyekkel is tanulmányok, tanulmánykötetek százai foglalkoznak, a jelekből ítélve egyelőre eredménytelenül. Még csak hála, még csak tisztelet, még csak megbecsülés sem. Vagy itt-ott, legfeljebb. Mintha mindenki szabadulni akarna az iskolától. A gyereket, pedagógust gyomorideg gyötri, ha csupán rágondol, tisztelet a kivételnek. A férfi pedagógusok zöme már el is ment a pályáról, megszabadult a katedrától. A szülő sem barátja az iskolának, hogy finoman fogalmazzak, számtalan esetben egyenesen ellensége a tanítónak. Az állam, illetve az önkormányzatok hátán meg mintha púp lenne minden nevelési-oktatási intézmény, amely csak nyeli a pénzt.

Ebben a helyzetben ezért is volt öröm számomra egybegyűjteni, könyvvé formálni ezeket a Katedrában több éven át megjelenő, iskolára, pedagógusra jó szívvel gondoló, munkájukat elismerő és utólag is megköszönő vallomásokat, visszaemlékezéseket. A sor természetesen lehetne hosszabb, hiszen a kötetben szereplő írók, színészek, újságírók, politikusok, egyházi személyiségek, tudósok, egyetemi oktatók mellett a szlovákiai magyar közösség sok-sok kiváló képviselőjét szólaltathattuk volna még meg, csak hát egy lapnak is vannak korlátai, és minden rovat kifárad egyszer. Másrészt, szempontjaink között szerepelt az életkor, igyekeztünk az idősebbek felé fordulni, hiszen a fiatalabbak alma materei tulajdonképpen a mai iskolák, ismerősek. Ugyanakkor akadtak, akik őszintén bevallották, nem erősségük az írás, vagyis lemondták a vallomástételt, de megköszönték, hogy gondoltunk rájuk.

Az Alma materben szereplő legidősebb szerző 1923-ban született, a legfiatalabb 1969-ben. Ilyenképpen az idő messzebbi és közelebbi mélységeiből, Pozsonytól Nagykaposig történelmi mozzanatok, események is fel-felbukkannak a könyvben természetszerűleg, kevésbé viharosak és viharosak, melyek megremegtették iskoláink falait, évekre becsapták, bezárták kapuikat, a határ túloldalára, Csurgóra, Sárospatakra és más magyarországi városok iskoláiba, közben finánckerülő szökdösésre, öncsempészésre kényszerítettek sok-sok felvidéki magyar gyereket, fiatalt. Persze, azt azért ne feledjük, iskolának és tanítónak soha nem adatott meg a történelem során, hogy teljes békében, eszményi közegben dolgozzon, csak a rábízott gyerek javára áldozhassa minden figyelmét, erejét, tehetségét, tudását. Ráadásul tájainkon bizonyos időszakokban a magyar tanítón kétszer csattant minden ostor. Talán ezért is örömöm következő forrása, vagyis az, ahogy – mint már említettem korábban – a hála és a tisztelet koszorús szavaival övezve sorjáznak elő az elmúlt évtizedekből tanító- és tanáregyéniségek, hivatásukat felelősséggel, emberséggel gyakorló igaz pedagógusok. Ez a könyv kicsi emléket nekik is állít, bár ha jobban meggondolom, nem is kicsit, hiszen velük együtt vonulnak el előttünk nemzedékek, az emlékezés, a vallomás bensőséges műfajában, tehát óhatatlanul személyesre hangolt kontextusban emelkednek ki falusi és városi kisközösségek, és mindenütt ők az élen, a tanítók, még ha háttérbe húzódva is szerényen.

Negyven szelet magántörténelemből így áll egybe az Alma materben egy sajátos, tanulságos gondolatokban, emberi-erkölcsi üzenetekben ugyancsak bővelkedő, önismeretünket gyarapító (cseh)szlovákiai magyar történelemkönyv. Melynek egyik szereplője, a kassai születésű Brogyányi Judit újságíró, műfordító, aki, sajnos, már nem lehet közöttünk, azzal fejezi be írását, hogy: „Pozsonyi egyetemisták lettünk. Kassai iskolámat ritkán látogattam, szülővárosomat sem sokkal sűrűbben. Az ember végül is hálátlan. De lehetne-e eléggé hálás az iskolájának?” És nem állhatom meg, hogy ne idézzem végezetül Dráfi Mátyás színművészt. Havas Vilmosné pozsonyi tanító nénijéről szólva írja: „Osztálytársnőm szülei korán elhunytak. Egyedül gondoskodott két kisebb testvéréről, s bizony előfordult, hogy a fáradtságtól elaludt az órán. Egyszer kissé »hangosan« aludt, s mi suhancok nevettünk rajta. Havas mama szigorúan leintett bennünket, mutatóujját szája elé téve, mintha azt mondta volna: »Csend legyen!« S ő maga is halkra fordította a szót.”

(Elhangzott Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban, március 15-én, a könyv bemutatóján.)