Újabb gyilkosság a székesegyházban

CSEHY ZOLTÁN

„Egy férfi, aki hazatér, és előre tudja, hogy meg fogják ölni, és meg is ölik” – maga T. S. Eliot összegezte így Gyilkosság a székesegyházban című drámájának tartalmát. Ez az előrelátó fatalizmus, a szentség emberi szemmel nézve abszurd aurája ragadta meg a sajnos, mára a köztudatból enyhén szólva kikopott olasz zeneszerzőt, a nagyszerű Ildebrando Pizzettit is, aki operát komponált Eliotnak a modern lélektani drámát és a misztériumokat ötvöző „szentéletrajza” nyomán.

A dvd 2008-ban, részint Pizzetti halálának negyvenedik, részint a La Scalában lezajlott bemutató ötvenedik évfordulója alkalmából jelent meg – teljesen jogos rekanonizációs igényekkel. Becket Tamás canterburyi érsek utolsó napjainak lelki drámájába nyerünk bepillantást, és a vértanú 1170. december 29-én bekövetkezett tragédiájáig jutunk. Ám Becket tragédiája csak a külső világ szemével tragédia, a főhős számára tudatosan választott sors, mondhatni természetes, magától értetődő elhivatás, amit történetesen mártíriumnak hívnak. A szakrális lénnyé emelt Becketnek lényegében nincs is konkrét, személyes ellenfele: emberi tömegek vagy csoportok kommunikálnak vele, emblematikus hatalmak, melyek más hatalmakkal takaróznak vagy éppen az ő játszmáiknak kiszolgáltatott elesettek. A kezdettől csodálatos asszonyok karában Pizzetti inkább a görög kardalok világát idézi elénk, mintsem a keresztény kórusokét: a sorsszerűség, az előérzet, az intuíció világát. A két karvezetőnő (Paoletta Marrocu és Sonia Zaramella) bravúrosan oldja meg feladatát: egyszerre fenségesek és érzően asszonyiak, kiszolgáltatottak és bizakodóak. Az asszonyok kara az opera második „főszereplője” lesz: az elesettségtől az öntudatra ébredésig ívelő skála mentén szerveződő érzelemtömegek Becket meditációinak szinte „pogány” ellenpólusai lesznek. Az opera tehát nem annyira drámai, mint inkább lírai karaktert nyer, s ezt nagyban elősegíti a korhű helyszín szelleme, a bari Basilica di San Nicola aurája, zeneileg a gregorián vonások megjelenése, illetve a deklamáló karakterű megnyilatkozási mód alkalmankénti modális hajlékonyságba való csúcsos, szinte gótikus átíveltetése.

A megjelenített politikai konfliktus (az állam és egyház viszonya) az asszonyok számára átláthatatlanul férfias játék (Pizzetti ahol lehet, mellőzi a 12. századi politikai viszonyrendszerek taglalását), melynek következményeként elveszik a lényeg: a hit tisztasága és Isten igazsága iránti fogékonyság, mely csak véres áldozat, egy mártírium döbbenetes hatása után tudatosulhat csak a hatalmi arrogancia mámorittas kiteljesítőiben. A szentek, mint tudjuk, piros betűs bejegyzések az „élet könyvében”, s Pizzetti művéből az is kiviláglik, hogy az emberi elbizakodottság, antik szóval az istenkáromló hübrisz bárányáldozatai és mementói. Becket Tamás 1170-ben tér vissza Angliába, ahol épp látszatbéke honol a királyi és az egyházi térfél között. Beckett, Anglia egykori lordkancellárja immár hercegprímásként minden kapcsolatot megszakít a világi hatalommal: csakhogy hatalmat képvisel ő is, akkor is, ha nem akarja tudatosítani, hiszen a pápa és a francia király szövetségese, vagy általánosan fogalmazva: az egyház nem választható le mesterségesen a szociokulturális hatalmi viszonyokról.

Pizzetti mesteri módon ábrázolja Becket megkísértéseit (sajátos, lírai deklamáló stílusa itt drámai erőre emelkedik), melyek a világi térfélre, a hatalom napsütötte oldalára igyekeznének átcsábítani az érseket, aki mindebben az ördögöt magát véli felismerni. A négy kísértő különféle zenei karaktert kap, az első pl. a nosztalgikus horizontot képviseli, az érzéki ifjúság hatalmi ambícióival hozakodik elő, ketten is a hatalom és a politikailag döntő lehetőségek megragadására buzdítják, párt és ellenpárt e téren egyaránt közös nevezőre jut, még ha erkölcsi értelemben más-más értékek kerülnek is előtérbe. A mártírium fejedelmi koszorúja a királyi hatalom ellenpontja lesz.

A két felvonás közti közjátékban, 1170 karácsony reggelén Becket arról elmélkedik, hogy a karácsonyi mise fenséges rítusában paradox módon, de az isteni örökkévalósággal összhangban együtt látja a születő és a kereszthalált szenvedett Krisztust, majd megtartja prédikációját a feltétlen alázattal párosuló vértanúságról (Figli cari di Dio). Ez a 9 percnél csak pár másodperccel több jelenet a világhírű Ruggero Raimondi alakításának egyik újabb fénypontja, s már csak ezért is lehetne Becket szerepe az operairodalom egyik legvágyottabb baritonszerepe. A második felvonás már december 29-én játszódik: az előjelek és a misztikus látomások territóriuma bontakozik ki előttünk, a makacs vállalás és a féltés rettenete, ugyanis lovagok törnek be a székesegyházba, akik szerint Becket hűtlen lett a királyhoz, és hazáját befeketítette a pápánál és a francia udvarban. Már-már agresszióra kerül sor, de a tragédiát sikerül megakadályozni. A felcsendülő Dies irae... pillanataiban az asszonykórus megpillantja a halál zászlóit, az ősi szekvencia valósággá válik: az ő világuk valóban lángokban áll.

A fegyveresen visszatérő részeg lovagok követelik, hogy engedjék vissza őket a templomba, melyet elővigyázatosság okán a papok bezárattak. Becket viszont azt követeli, hogy nyissák meg a kaput: „a templom márpedig legyen örökkön nyitva, még ellenségeink előtt is” – énekli. A rezzenetlen érseket az oltár előtt lemészárolják, hogy új életre keljen, és immár a szentek világából segítse egzisztenciálisan szorongatott híveit. A vér látványa mozgásba hozza a hatalom retorikus képességeit: a mentségek kétségbeesett, kicsinyes és átlátszó keresése következik. Az öntudatára ébredt asszonyok kara oldja fel a feszültséget: íme, az áldozat Isten oltárán, az emberek igazságtalansága valóban sosem lehet olyan félelmetes, mint az Úristen igazsága.

A folytatás már zenétlen: a király, mint a szentéletrajzokból tudjuk, az érsek sírjánál nyilvános bűnbánatot tartott. Magyar vonatkozásként a legenda felelevenítése kapcsán megemlíthető, hogy Becket Tamás egyetlen hiteles ereklyéjét Esztergomban őrzik.

Az Orchestra Sinfonica della Provincia di Bari zenekart Piergiorgio Morandi vezényli.

(Pizzetti: Assassinio nella Cattedrale, 1 dvd, DECCA, London, 2008)