Trafó, Lázár, lábszárszőr

SZÁVAI ATTILA

A férjem meg csak helózni szokott, akárki jön, még a papnak is azt mondja, helló, atyám, majd bocsánatot kér és tőlem némi aprót a kocsmába, hogy félig se legyen láb alatt. Ez az új vállalkozás azért jó itt az Isten háta mögött, mert olyanokat is foglalkoztatnak, sőt, csak olyanokat, akikben kicsit, hogy úgy mondjam, háttal áll a világnak a szellem. Érted. Elsőre én sem értettem, de aztán az atya elmagyarázta, hogy úgy kell ezt érteni, aki egy kicsit kevesebb valahol, mint az átlag.

Nálunk ez a kevesebbnek levés, vagy hogyan is mondjam, ez ragadós, illetve hát családi hagyomány. A férjem konkrétan egy fél lábbal kevesebb, ezért is mondták neki a munkaközvetítőben, hogy majd ez az új vállalkozás felélénkíti kicsit, visszatér a lélekjelenlét. Ez nem is baj, mivel az uram egy ideje olyanokat mond magában a konyhában, hogy fél lábbal a sírban van már. Ami igaz is, ha onnan nézzük, ahol nincsen már meg térdből a futási reflex, de mivel nem lábbal kell tekercselni a trafókat, azzal vigasztalták a közvetítősök, hogy az öreg semmivel sem kevesebb munkaerő, mint a többi. Simán kinézik belőle a napi két ribizlisláda trafót.

Amikor először mentünk az üzembe, csak ámultam, hogy hol tart a technika. Mi itthon a családdal épp hogy elhagytuk a petróleumlámpát, nemrég jutottunk túl rajta, ahogy rajtunk is csak-csak átszivárog az evolúció, még ha ez nem látszik is. Azt mondta erre az atya, mikor átjött a kompótokért, hogy az evolúció először csak a fejekben zajlik le, az első fázis nem látványos. Első az eszme, utána csak az olyanok, hogy disznó, ló, először fejben van meg az, hogy disznózás, majd utána az érezhető, szagolható része. Aztán csak a vizuális fejlődés, a plusz végtagok és extra tulajdonságok. Persze visszakérdeztem egyből, hogy akkor ezt most arra érti, hogy visszanőhet a láb, ha sokat trafózunk, de ezt meg az atya nem értette, csak nézte lehajtott fejjel a konyhapadlót. Talán azt gondolta el, hogy hogyan lesz a trafóból láb.

Én nem tudom, de alig vártam már, hogy lehessen menni, tekercselni az üzembe. Egészen gusztusosnak találtam a munkát, a sok réz szálat, ahogy tekeredik szépen, milliónyi vékony fémgiliszta. Az első nap szépen körbevezettek minket, elmutatták, mit kell majd csinálni munkaidőben és azt is, hogy a szünetekben mit lehet, mit nem. Kérdeztem, hogy fényképezni szabad-e, esetleg, nem valami titkos haditekercseket fogunk-e csinálni, amiket ugye nem szabad fényképezni. Kérdezték is az öltönyös és kosztümös emberek, hogy minek a fénykép, de amúgy lehet. Vittem gyorsan a régi szalagosat, amiben volt még film, olyan fekete-fehér, és lefotográfoltam az egyik már elkészült trafót. Majd, ha meglesz az előhívás, kiteszem a szobába az esküvői képünk mellé, amin még mindkét lába megvolt az uramnak, két lábon, meg sok lábon állt a házasságunk, biztosan, mint egy trafó. És ott lesz majd szépen a logika a két képben, tehát a jövőkép, kilátás, lehetőség, ilyesmik. Aztán el lett trafálva a láb, az a szép szőrös, naná, hogy az uramé, nem is a kutyáé, azóta van kutya életünk.

A szőrös lába miatt szerettem bele. Esze akkor se volt sok, épp csak annyi, hogy tudjon hegeszteni a téeszben. Valahogy az akkori világ biztosabb volt, mint ez a mostani, amiben mintha valami elpattant volna, mint valami villanyvezeték a vályogban otthon. Ha nincsenek a trafók, nem is tudom, mi lenne velünk.

Amikor beléptünk az urammal az üzembe, előszörre azt hitték, hogy én valami kísérője vagyok, mondhatni a fél láb, ami hiányzik a családból, patapótlék, sőt lábszárny, de miután körbefutottam nekik kétszer a csarnokot, elhitték, hogy én vagyok az egészségesebb. Az uram csak nézett nekitámasztva a falnak és halkan sziszegte, mikor éppen előtte tartottam a szaladásban, hogy ne égessem már a családot, úgy sose fogunk trafózni, ha látják a szaladásomat. Azt hiszik a végén még, hogy már az elején túlbuzog bennem a bizonyítási vágy. Ami sokak szerint nem tesz jót, pláne kedvező benyomást rögtön az elején. Szóval és tehát, a túlzott lelkesedést talán könnyen félreérthetik a kosztümösök, hogy esetleg megunom a trafózást és bármikor lelépek, mit lelépek, szaladok, mint a villám, mint uram arcán ebédkor a húsleves. Amióta féllábú a férjem, valahogy bennem fejlődött tovább a rohanás, ami kiveszett a Galkovicsból, valahogy bennem ficamodik ki a boka, bennem ropog a térdkalács, én szaladnék ki a világból, hogy csak nézne utánam minden futóedző. Mondom én, hogy van itt bennem evolúció, meg is beszélem ezt majd az atyával, ha jön majd megint megkérdezni, mennyi víz kell a húslevesbe. A húsleves mostanában nem nagyon megy ennek a derék embernek, pedig mondom mindig a plébánosnak, hogy tegyen bele jó sok csirkelábat, attól lesz majd szép arcpír, mikor mondja a misén az idézetet, hogy keljen fel a Lázár és járjon, gyalogoljon, sétálja szépen körbe a kertet.

Leánykoromban, mikor még nem volt se Galkovics, se trafó, mindig, ha baj volt bennem a közvilágítással, hát elővettem a Bibliát és felütöttem valahol, csak hogy megnyugodjak. Aztán jött a Galkovics és pár év alatt leverte bennem a távhőt, amit az égből kaptam, hosszú lejáratú hitelre, nulla százalékos törlesztőrészletre. Valahogy szívesebben gondolok arra a Galkovicsra, akin még fésülni lehetett a lábszárszőrt.