Törpék, óriások és sötétmagyarok

KÖVESDI KÁROLY

A száz esztendeje született költő ugyanis egyszeriben szálka lett néhány atyánkfia szemében, pusztán a származása miatt. Egy számra nem kívánkozó nevű, nevében azonban felvidéki jelzőt viselő internetes honlap készítői ugyanis úgy vélik, s ebbéli véleményüknek hangot is adtak, hogy nem ajánlatos Radnóti-kultuszt építgetni Gömörben. A Történelemhamisítás? Egymásra találtak Radnóti és a radnótiak? című cikk apropójául és párhuzamául a kegyeleti éven túl az a két évvel ezelőtti szoboravatás szolgált, amikor Nemesradnóton a helyi iskola mellett felavatták Radnóti Miklós mellszobrát. Radnóti ugyanis, bár Budapesten született Glatter Miklósként, költői névnek a gömöri Nemesradnót nevet vette fel. A költő apai nagyapja, Glatter Jónás Rozsnyón született, Uzapanyitról nősült, fiuk, Glatter Jakab, a költő apja pedig radnóti volt.

Az avatóünnepségen B. Kovács István, a Rimaszombat és Vidéke Polgári Társulás elnöke többek közt a következőket mondta: „A tragédiákkal terhes 20. század során a zsidóság eltűnt erről a vidékről (is). Alapjaiban átrétegződött maga Nemesradnót is. Az egykori büszke kisnemesek leszármazottjai, köztük a legszeretettebb magyar költő, Pósa Lajos atyafisága ma már számbeli kisebbségben él itt. A magyar iskolát, amely mögöttünk áll, napjainkban kizárólag cigány-magyar gyermekek látogatják. A párhuzam a zsidó származású Radnóti és a cigány származású magyarság között szinte megdöbbentő, kísérteties. Arra int bennünket, hogy a kirekesztést és szembeállítást sugalló »vagylagos« felfogás helyett, miszerint vagy roma valaki, vagy magyar, vagy zsidó, vagy magyar, a befogadó, közelítő »és« kötőszó használata a helyénvaló. Ahogyan Radnóti Miklós egyszerre vette tudomásul zsidó származását, és vallotta, vállalta magyar voltát (határozottan elhárítva minden, faji alapon építkező »akolszemléletet«!), éppúgy lehet az ember egyszerre cigány és egyben magyar, gömöri és egyben európai. A kérdés súlyos, akár egy történeti visszatekintés keretében értékeljük, akár a lehetséges jövőkép részeként vizsgáljuk. Tájainkon a cigány-magyarság a jövő egyik legfőbb letéteményese. A zsidó származású, felnőttként rekatolizált, magyarságát a legnehezebb körülmények közepette is következetesen vállaló, származása miatt mégis mártírhalált szenvedett Radnóti Miklós példája örök mementó a számunkra. Arra int bennünket: fogadjuk el egymást a magyarságban! Legyen ez a szobor ennek a jelképes intésnek és figyelmeztetésnek kőbe vésett, bronzba öntött jele!”

Ez a mellérendelő, a kirekesztést elutasító faji, etnikai, keresztényi (és kulturális) szemlélet okoz ma gondot néhány sötétmagyarnak, akiknek célkeresztjében így egyszerre jelenik meg – egymással szembeállítva – két költő, három etnikum és néhány közszereplő. A „sok legyet egy csapásra”-féle írás, melyet bizonyos balogvölgyi nevű tollforgató jegyez, ugyanis párhuzamba, pontosabban egymással szembe állítja Radnóti Miklóst és Nemesradnót szülöttjét, Pósa Lajost. Imigyen: „Azt sem engedhetjük, hogy a Radnóti kultusz uralkodjon el Nemesradnóton egy olyan számunkra költőóriás mellett, mint Pósa Lajos.” Hát, kinek a pap, kinek a papné, mondhatnánk, ha pusztán ízlésbeli különbözőségről volna szó. De hát „balogvölgyi” úr számára nem az irodalmi érték a mérték, hanem a faji hovatartozás. Mert bár minden tiszteletünk Pósa Lajosé (aki nélkül nehezen képzelhető el a világban párját ritkító gyermekirodalmunk, s akitől például maga Weöres Sándor is sokat tanult), azért elég alapos csúsztatás Pósát költőóriásnak nevezni – mondjuk éppen Radnóti Miklós mellett, vagy vele szemben.

A leghátborzongatóbb az említett cikkben azonban az alábbi mondat: „Viszont a cigány az cigány, a zsidó az zsidó, a magyar meg magyar, és már nem vagyunk abban a »pozícióban«, hogy megengedjük az egymásmellé rendeltséget, és bizony vagy-vagy van!” Világos beszéd. Takarodjon mindenki a portánkról, még az emlékét is söpörjük át az utca túloldalára annak, aki nem magyar, hanem cigány, zsidó, szláv, akármi. Ami ugye számunkra, akiket abban a szerencsében részeltetett a sors, hogy lassan kilenc évtizede éljük a másságunk ránk égetett bélyegét, fájdalmasan ismerős. Ha valakitől, tőlünk valóban távol állhat a kirekesztés, pláne az ilyen mucsai hangnem.

Vélhető vagy sejthető, mi nem hagyja nyugodtan aludni a magát felvidékinek jegyző honlap szerzőit. A leghétköznapibb élet legszürkébb bugyrait is görénybűzzel átitatott politikai infernó leképződése nyilvánul meg ebben a támadásban, amely természetesen nem arról szól, hogy valóban a gömöri Nemesradnótról vette-e művészi nevét Radnóti Miklós, vagy, ahogyan sokáig vélték, az erdélyi Radnótról. Ez a durva támadás azt kívánja prezentálni, hogy Gömörországban, ahol évszázadokig élt egymással békében magyar, német, szlovák, zsidó, a megmaradásunk (mármint a miénk, magyaroké) csak úgy képzelhető el, ha összezárjuk sorainkat. Mondjuk úgy, ahogyan azt a többségben élő nemzet legalja teszi, amikor történelmi neveket hamisít és sajátít ki. Csak éppen fordítva. A cikk (bár a cikk fogalmát magam úgy értelmezem, hogy tisztességesen aláírt szerzője van) vagy vádirat írójának szíve joga utálni a magyar nemzetet birkanyájnak tartó haszonlesőket, a Magyarországot lezüllesztő politikai mancsaftot, a mindent maga alá gyűrő és kiszipolyozó karvalytőke arrogáns parazitáit, no de mi köze mindehhez Radnóti Miklósnak?

Balogvölgyi úr nyilván attól kap jó előre hideglelést, hogy idén a vízcsapból is Radnóti fog csöpögni, holott például a 250 éve született Kazinczy Ferenc is megérdemli az ünneplést, és fóbiás rettegéssel kell figyelnie azt a kultúrterrort, ami a budapesti tévécsatornákból árad határon belül és túl. Reméljük, nem így lesz, magától Radnótitól idegen, hogy címerállat és hitviták élére tűzött lobogó legyen belőle. A versei anélkül is izzanak az évtizedek hamuja alól, rettenetes halála ma is összeszorítja minden tisztességes magyar szívét. Talán fölösleges hangsúlyoznunk, hogy a Győr melletti Abdán SS-katona által meggyilkolt Glatter Miklóst holtában mocskolni nem méltó tollforgató emberhez, költészetét pedig nem szükséges méricskélni; köszöni szépen, a magyar líra élvonalába tartozik. Akárcsak a Petrovics Sándorunké, ugyebár.