Több megértést a néző iránt

Számos cikk jelent már meg az utóbbi hetekben a komáromi Jókai Színház munkájáról, gondjairól, problémáiról. A szakmai igénnyel írott cikkek nagyobb része inkább elemezni próbálja a darabok előadásmódját, s néhány kritikai észrevétel közlése mellett toleranciával és bizonyos várakozással viszonyul a színház munkájához, itt-ott elejtve egy-egy szót az intézmény védelmében: óva intenek a politikai ráhatások veszélyeire, hangsúlyozva a művészeti szempontok érvényesítésének fontosságát. E színházi kritikák (vagy inkább színházzal kapcsolatos írások) egy része csak a színház szempontjaiból nézi a rendezést és a színészi játékot, nem látja, nem veszi figyelembe a néző véleményét, reakcióit, és szinte teljesen figyelmen kívül hagyja a színház vezetőinek nyilatkozatait, amelyeket munkájuk koncepciójával, a színház profiljának kialakításával kapcsolatban tesznek. Ha erre is odafigyeltek volna, talán másképpen ítélnék meg a színház mai tevékenységét. A nézői reagálások egészen mások: talán egyetlenegy egyetértő megnyilatkozáson kívül elmarasztalják a színház munkáját; némely levélírónk nagyon keményen és határozottan, kétségbe vonva a követett irányvonal helyességét is. Ez érthető is: a néző azon keresztül ítéli meg a színház tevékenységét, amit az nyújt neki.

Kétségtelen, nagyon bonyolult a helyzet a színházban. Ha minden gondot fel akarnánk tárni, sok mindenről kellene írni. Nekem most nem ez a célom. Vannak problémák, amelyeket nem ismerek alaposabban, tehát nem vállalkozom az elemzésükre. Még csak alaposabb színikritikát sem óhajtok írni egyik vagy másik darab előadásáról. Kizárólag mint néző (bérletes néző) szeretnék most írni néhány olyan kérdésről, amely szorosan összefügg a színház mai munkájának koncepciójával és – sajnos – ennek következményeivel is, amelyek jelenleg szaporítják az intézmény régebbi gondjait.

A SZĺNHÁZ ÉS A POLITIKA

Ha valaki figyelmesen elolvasta Telihay Péter nyilatkozatait, amelyeket jó egy évvel ezelőtt tett (közölve: Új Szó, 2002. febr. 23.), már akkor sejthette, hogy nem fogják a nézők rózsával felszórni a színház útját a következő hónapokban. A színházigazgató – nyilván egyetértve az elképzeléseivel – főrendezőnek és művészeti vezetőnek nevezte őt ki, tehát hivatalos minőségben nyilatkozott. Nyilatkozatából kitűnik, látja, hogy „bármenynyire akar az ember kozmopolita lenni, aki eltartja #t, az itt lakik. ... a színháznak muszáj nagyon eleven kapcsolatot fenntartania saját közönségével.” Majd így folytatja: „A komáromi színháznak az elmúlt rendszerben is feladata volt a nyelvi misszionárius tevékenység. A meglévő közönségünkkel el kell fogadtatnunk, hogy ennek vége van. Mostantól kezdve elsősorban színházba járnak, művészetet néznek, és nem a magyar nyelv ápolói és szentjei ágálnak nekik. Színészek ágálnak nekik. Hosszú meccsnek nézünk elébe a közönségünkkel, amelynek során rá kell nevelnünk, hogy ezt elfogadja.” A kissé (?) fölényes és diktatórikus nyilatkozatból azt is megérti az olvasó (és a néző), hogy a közönség nevelését fontosnak tartja a művészeti vezető, és bízik ennek sikerében: „... mert hisszük, hogy nekünk van valamink, amit muszáj odaadnunk. Ez a valami az emberröl való alapos, ironikus és mély tudás. (...) Minden színész – és mindenki, aki a színházban dolgozik – arra szerződött, hogy magából odaadjon egy darabot a közönségnek. Azt néha nagyon rossz nézni. De meg kell tanulnunk a közönséggel együtt, hogy – azt nézni muszáj. Mert azok mi vagyunk. (...) A néző és aki játssza.” S a színház akkor hatásos, ha a néző magára ismer. Telihay Péter szerint ez a néző nevelése.

Maga az elszántság talán dicséretes is: a nézőt valóban nevelni (is) kell, nemcsak szórakoztatni. (Jóllehet eredményesebb a szórakoztatva nevelés.) De nem is ezzel van itt baj, hanem valami mással. Nem lehet mellékes, mire neveli a színház a nézőt! Egyszerűen csak nézővé? A nyilatkozatban a művészeti vezető hangsúlyozza ugyan, hogy az a valami, amit nekik át kell adniuk a nézőnek, az emberről való alapos, ironikus és mély tudás. Sajnos, kevésbé szólhat ez a nemzeti kisebbségben élő emberről. A felvidéki nézőről. Ha ismerné ezt a nézőtípust, nyilván nem nyilatkozna úgy, hogy mostantól vége a színház misszionáriusi (vagy inkább missziói) tevékenységének, mert színházba fognak járni, és művészetet néznek, nem a magyar nyelv ápolói és szentjei ágálnak majd nekik. Mi szívesen fogadjuk az emberről szóló alapos és mély tudást – tudjuk, hogy ilyen tekintetben is nevelnie kell a színháznak a nézőt –, de a mi színházunknak ma is megvan – és meg kell, hogy legyen – a missziói tevékenysége is. Nem akarom színházunk szerepét a 19. század színházáéhoz hasonlítani, de itt, Szlovákiában, kisebbségi körülmények között, ahol a magyar nyelv használata nem tud lépést tartani az egyetemes magyar nyelv fejlődésével, bizony ilyen szerepe is van a magyar színháznak. S ez alól a komáromi sem kivétel. S arról még nem is szóltunk, milyen fontos szerepe van a nemzettudat megőrzésében. A magyarországi rendezők, színházi szakemberek felőlünk lehetnek kozmopoliták – ez az ő magánügyük –, de a mi nézőink az identitástudatuk erősítését is elvárják a színházuktól. Ezt az itt feladatot vállaló színházi embereknek tudomásul kell venniük.

Több, színházféltő bíráló figyelmeztet arra, hogy óvjuk a színházat a politikától. Nem differenciáltak ugyan a kérdés értelmezését illetően, de valószínűleg a pártpolitika közvetlen hatásától féltik a színházat: attól, nehogy újra egy uralmon levő párt érdekeinek kiszolgálójává váljék. Ennek bizony még a lehetőségét is ki kell zárni. De akár tagadjuk, akár bevalljuk, a színház nem lehet teljesen független a politikától. Amit fentebb elmondtunk, annak is van köze a politikához; sajnos, mindaz kapcsolatos vele: mármint az, hogy a színháznak missziói szerepe van, meg az is, hogy meg akarnak ettől fosztani bennünket. Meg maga az a tény is, hogy nekünk Szlovákiában magyar színházaink vannak. Sőt az is, hogy mi, nézők elvárjuk színházunktól identitástudatunk erősítését is.

A SZĺNHÁZ ÉS A MŰVÉSZET

Színházunk szakemberei művészetet ígértek. Nyilván valamiféle „tiszta művészetet”, ha nem ismerik el a színház missziói feladatát. Többször hallhattuk, olvashattuk nyilatkozataikban, hogy a színház célja még a régi darabok átdolgozásával és új felfogású rendezésével is a modernség és a művészet érvényesítése. Mi, nézők türelmesen vártunk, mi valósul meg az ígéretekből, illetve hogyan valósítják meg tervüket. Az utóbbi két évad darabjainak előadásai csalódást okoztak nekünk. Nehéz volna megmondani, mi volt ezekben az előadásokban a művészet, ugyanis előkelőhelyet foglalt el bennük a trágárság és a pornográfia. Ezek volnának a művészet megvalósításának az eszközei? Nézzük csak meg, milyen viszonyban vannak ezek a fogalmak a modernséggel és a művészettel!

Sem a trágárság, sem a pornográfia nem új fogalom. A trágárság olyan emberi tulajdonság, amelyre a szemérmet durván sértő megnyilatkozási mód jellemző, tehát egyidős magával az emberrel. Valószínűleg minden ember használ olykor-olykor trágár szavakat (néha önkéntelenül is), persze vannak (és régen is voltak) olyan személyek, akikre jellemző (volt) ez. A trágárság tehát nem új jelenség. Az új csak az benne, hogy a trágár szavak használata ma nem korlátozódik a szűk baráti vagy bizalmas ismerősi körre, hanem széles körűvé vált, szinte divat lett, s természetesen a trágár beszédű személyek száma is megszaporodott. Még nyitott füllel sem kell járnunk ahhoz, hogy az utcán, közlekedési eszközön, szórakozóhelyen röpködő ocsmány szavakat meghalljuk. Érzékenységünktől függ, hogyan reagálunk ezekre. Némely ember bosszankodva kapcsol át a televízió egyik csatornájáról a másikra, mert nemegyszer még a képernyőről is zúdul reá a szemérmetlen szöveg. Persze: ízlések és pofonok... – ismerjük a közmondást. Nyilván vannak olyan személyek is, akiknek ízlését nem sérti ez, sőt maguk sem ismernek gátlást a szóhasználatukban. De nemcsak ebben: viselkedésükben sem. A trágár beszéd ugyanis nem elszigetelt jelenség, hanem egy magatartásformának a természetes velejárója. Kinek nem volt már olyan „élménye”, hogy akaratlanul is végighallgatta néhány kamasz lány beszámolóját az utcán, autóbuszban vagy másutt? Jó hangosan mesélték egymásnak tegnap esti kalandjukat, nevükön nevezve a szerelem – vagy inkább kaland – műveleteit. S ilyenkor eszébe jutnak az embernek azok a jelenetek is, amelyeket nyilvános helyen (parkokban, utcai padokon) lát. A fiatalok számára ilyenkor megszűnik a külvilág, s azt sem veszik észre, hogy a szemérmesebb járókelők elfordítják a fejüket. Bizony, a két jelenség szorosan összefügg: a trágár beszéd ez utóbbi magatartásformának a természetes következménye. S a nemi életnek a durva célzatossággal, az érzékiségre hatni akarással való (irodalmi, filmbeli, képi, színházi stb.) bemutatása a pornográfia.

De ha ilyen az élet – védekeznek az írók, filmesek, festők, színházi emberek –, akkor mit tehetnek ők? Hiszen az a feladatuk, hogy a valóságos életet ábrázolják. Csakhogy az ábrázolásnak – s ezt ők ugyanúgy tudják, mint én – több módja van. A realista ábrázolásmód nem azonos a naturalistával. A fölösleges részletezés bántja a jobb érzésűek ízlését. Persze egyes színházi szakemberek ma szívesebben igazodnak a „más ízlésű” nézőkhöz; úgy gondolják, a naturalista ábrázolásmód több nézőt csalogat be a színházba. Ebbeli igyekezetükben elvesztik realitásérzéküket. Nemcsak ott hangzanak el vulgáris kifejezések, ahol funkciójuk van, hanem másutt is; ahol pedig egy-egy intimebb szerelmi jelenet sejtetésére, érzékeltetésére volna szükség, ott megjelenik a pornográfia, sőt másutt is, ahová a rendező be tudja szorítani. Hadd szórakozzék a néző! Csak azzal nem számolnak, hogy ez nem minden nézőnek tetszik. Esetleg undort vált ki belőle, s feláll, elhagyja a helyét, vagy a szünetben eltávozik. Mint ahogyan mi tettük jó néhányan az utóbbi színházi előadások alkalmával, többek között a Shakespeare-darab előadásakor is. Még ha egy mai témájú színműben fordulnak elő trágárságok és pornográf jelenetek, azt a konzervatívabb ízlésű néző is jobban elviseli, mert ismeri a mai életet. (Noha itt sem ajánlatos túllépni a jó ízlés határát.) Klasszikus darabban azonban idegen elemek ezek a túlzások. A színház magyarázata – hogy ez a modernség, és ez a művészet – elfogadhatatlan, hamis. Lehet, hogy modern ez a megoldásmód olyan értelemben, hogy új jelenség életünkben az erkölcstelen viselkedésnek és a trágár beszédnek a nyilvánossá válása, s a rendezés ennek bemutatásával szeretné modernebbé tenni a régi darabot, de hogy művészibb is volna, azt már kétlem. S velem együtt bizonyára sokan. Művészetnek a valóság lényeget kiemelő tükröztetését, megjelenítését tartjuk, művészinek meg azt a tevékenységet, amelyet tökéletesnek, a művészet követelményei szerintinek érzünk. Az utóbbi színházi előadásokat – őszintén szólva – nem éreztem, nem éreztük ilyennek.

Természetesen a darabok rendezésében, a szerepek eljátszásában érvényesülhet a rendező és a színész tehetsége, egyénisége is – bizonyos mértékben. Sajnos, Komáromban ebben a tekintetben is mértéket tévesztettek. A modernné és művészivé tétel szándéka nemcsak a funkciótlan trágárságok és pornográf jelenetek beiktatásában nyilvánult meg, hanem abban is, hogy a darabokat nagymértékben megváltoztatták. Különösen érvényes ez a Shakespeare-műre: a Szentivánéji álomra. Mennyire lehet megváltoztatni egy klasszikus darabot? Sajnos, nincs erre megszabott mérték; ezeket már senki és semmi nem védi az „új szerzőktől”. A napokban neves magyar színész emelt kifogást a darabok túlzott megváltoztatása ellen a televízióban. Tapasztalataim szerint ez történik nálunk is: a néző ismert darabot akar megnézni, és a dramaturg vagy a rendező, esetleg egy új szerző változatát látja színpadon. Shakespeare-művet akartunk látni, amikor a Szentivánéji álom került színpadra, és helyette valamiféle Faragó–Forgács– Shakespeare-egyveleg folyt előttünk. Pl. a mesteremberek jelenete a valóságos színházi alkalmazottaknak az olyan unalmas tanácskozásává változott, hogy nem lehet egy napon említeni az eredetivel. A nézők félhangos megjegyzéseiből ítélve félő volt, hogy kitör a botrány. De még azok is illemtudóan megvárták a szünetet, akik ekkor már rászánták magukat a távozásra. (Még a hosszú tanácskozás idején a lépcső fokain produkált pornográf jelenetek sem tudták őket visszatartani.) Óhatatlanul felvetődik tehát a régi kérdés: mennyit lehet változtatni? A tapasztalat azt mutatja: ennyit nem. A rendező és a színész érvényesítheti bizonyos mértékig egyéniségét és tehetségét a darab értelmezésében és a szerepek eljátszásában, de tiszteletben kell tartaniuk a szerző szándékát. A színésznek meg illő alázattal szerepe alakját kell megformálnia, nem pedig teljesen önmagát adnia. Ami a Shakespeare-műben történt, az nagyon közel állt a színházi garázdálkodáshoz, ha ugyan nem az volt már. Egy dolog azonban biztos: művészet semmiképpen nem volt. Pedig mi azt vártunk, ugyanis a főrendező és művészeti vezető ezt ígérte. S az „eredmény”: sem szép magyar színpadi beszéd, sem művészet. Mire vártunk volna még? Távoztunk (sokan) a szünetben, elégedetlenül és bosszúsan.

VÁLTOZÁSOKBAN REMÉNYKEDVE

Persze ezzel a távozással még nem zárult le a „színház ügye”. Több száz néző írt alá tiltakozást, s ezt eljuttatták az illetékes hatóságokhoz. Közben a magánbeszélgetéseknek, társalgásoknak tárgya a „színházi válság”. A jelenlegi helyzetet ugyanis annak érzik a színház régi barátai, támogatói. Hangsúlyozzák, hogy a komáromi színház a szlovákiai magyar nézőké; nyilván az állam is ilyen elgondolással adja fenntartásához a támogatást. Nem pedig azért, hogy „kísérleti telepük” legyen bizonyos személyeknek, akik a nézőket kísérleti nyulaknak tekintik, s rájuk erőltetik sajátos művészetüket. S ha ezt nem fogadják el, sértegetik is őket: „Még nem nőttek fel a művészethez” (persze az ő művészetükhöz). Sajnos, néhány darab megtekintése után a tapasztalat azt mutatja, hogy itt nincs mihez felnőni. Csak felelőtlen nyilatkozatok hallhatók és olvashatók a művészetről. Kell a nézőket nevelni is a szórakoztatás mellett, de félrenevelni nem szabad, nem lehet. Már csak azért sem, mert nem hagyják magukat.