Tizenegy év a sitten, majd számtalan filmszerep

Debbie és DannyZuzana Mináčová felvételeDanny Trejo az amerikai filmek egyik legdurvább arca. Hétpróbás gazembernek kiváló. Gyilkosnak első osztályú. Szökésben levő bűnözőként ugyancsak hiteles. Szemében veszedelmes tüzek. Ajkán vágások nyoma. Mellkasa, karja teletetoválva. De a fogsora vakítóan fehér. Hangja csupa melegség. Galamblelkű ember, állítja Debbie, a felesége. Ő már csak tudja.

Karlovy Vary tavalyi fesztiválján csak úgy lazán pezsgőzött a Pupp Szálló bárjában. Este hatkor, egy fogadás után. Azt hittem, rosszul látok. Hogy engedhetnek be egy ilyen kétes alakot? – kérdeztem magamban. Öt lépés távolságból zavaromban rámosolyogtam. Ő meg vissza. Akkor jöttem rá, hogy ki is ő valójában. Hogy nem egy helybéli köztörvényes, hanem Robert Rodriguez egyik állandó színésze. Akkor még egy mosoly, gondoltam, erre elém lépett, a kezét nyújtotta, köszönt és mély, szőrös hangján azt kérdezte: „Hogy vagy, fiú?”. És még mielőtt válaszoltam volna, már a vállamat lapogatta. Másnap, amikor egymással szemben ültünk, s ő nyitott ingben szürcsölte a mojitót, két nevet olvastam le a mellkasáról. Debbie, Danielle. Az elsőt azonnal beazonosítottam, a másikról nem kérdeztem. Az alatta levő női portré azonban fölöttébb érdekelt. Már csak azért is, mert az International Tattoo magazin is „díjazta“ az alkotást.

Ki ez a vonzó, kalapos hölgyemény? – próbáltam a bizalmába férkőzni.

Egy mexikói amazon. San Quentinben, a börtönben varrattam fel. Megdolgozott vele rendesen a fickó. Kérhettem volna tőle mást is, de nőt akartam. Nem tudtam, meddig tartanak bent, azt sem vettem biztosra, hogy egyszer kikerülök. San Quentin a legszigorúbb börtönök egyike Amerikában. Ott tényleg minden reménnyel felhagyhat az ember.

Charles Mason, minden idők leghírhedtebb tömeggyilkosa nem ott „pihent”?

Ő később került oda. Egy másik börtönben, évekkel korábban már találkoztunk. Sokat nem beszéltünk, mert nem nagyon nyitotta ki a száját. Nem engedte, hogy bárki is a közelébe férkőzzön.

Tizenegy év nem kis idő. Miért ült annyit?

Nem volt az olyan sok, mert nem egyszerre kellett leülnöm. Bent voltam, kiengedtek, megint letartóztattak, újra szabadlábra helyeztek. Volt, amikor csak egy vagy két évet töltöttem bent, máskor többet. ĺgy lett ez összesen tizenegy esztendő.

De miért?

Kocsikat loptam, betörtem, pénzt raboltam, dílerkedtem. Vitt, sodort az élet. Sosem volt elég pénzem. Előbb csak kisebb stiklikkel kezdtem, aztán egyre nagyobb balhékba keveredtem, a végén már az életemet kockáztattam. Még a heroint is kipróbáltam. Más színiiskolában tanulta a szakmát, én meg mentem a sűrűbe, mindenféle rázós kalandba, még fegyveres támadásokban is részt vettem.

Most meg hosszú ezüstláncon jókora kereszt lóg a nyakában.

Megjavultam. Rendes ember lettem.

Hollywood egyik legismertebb arca.

Egy év alatt tizenegy filmben szerepeltem.

Lekörözi a legnagyobb sztárokat.

Persze ez nem mind nagy szerep. De akkor is!

A Desperadóban is csak pár epizódja van, de az tényleg felejthetetlen. Már az is, ahogy a kés hegyével nyomkodja be a telefonszámokat.

A legtöbben mégis azzal jönnek, hogy tudok-e még kést dobálni?

És tud?

Ne kívánja, hogy megmutassam! Én ezt egy életre megtanultam.

A börtönben?

Ott mást tanul meg az ember! Vagy vezéregyéniség lesz, vagy áldozat. Középút nincs. És ha talpon akar maradni, akkor a lehető leggyorsabban kést szerez, mert ha csak az öklét használja egy bunyóban, akkor is ugyanolyan büntetést kap, mint egy késszúrásért. Pedig van némi különbség a kettő között.

Legalább annyi, mint a rácsok mögött verekedni, vagy a kamera előtt.

Kapok azért másféle szerepeket is.

Tudom. Laurie Collyer Karlovy Varyban Kristály Glóbuszt nyert alkotásában, a Sherrybabyben már becsületes, szeretetre méltó ember. Hogy jutott el idáig?

Úgy, hogy Laurie azt mondta: „Nekem más kell belőled.”

És addig? Volt valami életcélja? Vagy egyik balhé hozta a másikat?

Én akartam a világ legnagyobb dílere lenni. Nagyobb, mint Pablo Escobar, a kolumbiai drogbáró.

Kellemesebb célt nem is választhatott volna.

A rács mögött aztán fordult a világ velem. Azt mondtam, ha kijövök, átállok a másik oldalra. Egyszer s mindenkorra. Segíteni akartam azokon, akiket már csak olyan valaki tud kirángatni a gödörből, aki maga is megjárta ezt a poklot. Tizenhét évig különböző drogelvonók munkatársa voltam, tehát teljesen megjavultam.

Filmbe illő történet. Annyira, hogy szinte hihetetlen.

Pedig valóban így volt. A következő fordulat pedig akkor jött az életembe, amikor felhívott egy fickó, hogy a drog miatt komoly bajba került, és szeretne segítséget kérni tőlem. Gondoltam, jobb, ha felkeresem, telefonon mégsem fogok tanácsokat adni. S mivel a Szökevényvonat stábjában dolgozott, kimentem a forgatás színhelyére. Andrej Koncsalovszkij rendezte a filmet, a színészek közül pedig ott volt Jon Voight, akit addig csak a moziból ismertem. Én csak mosolyogtam… mindenki úgy akart kinézni, mint valami bűnöző, de csak én tudtam, mi az, hogy börtön. Ott járkáltak körülöttem hamis tetkókkal a testükön, próbáltak ádáz képet vágni, félelmet kelteni, én meg csak mosolyogtam rajtuk. Egyszer csak odalépett hozzám valaki, és azt kérdezte: „Nem akarsz beszállni?” Van még egy szabad hely a statiszták között

Egy „elítélttel” több vagy kevesebb…

…de én voltam köztük az egyetlen, aki valóban úgy nézett ki, mint aki frissen szabadult. Ott volt az arcomon San Quentin, Folsom, Vacaville, Susanville, Soledad nyoma, talán nincs is olyan börtön Kalifornia államban, ahol nem ültem volna. „Rendben – mondtam. – Szívesen beállok.” Alighogy ledobtam a trikómat, odajött hozzám Eddie Bunker, aki hosszú évekig bankot rabolt, majd népszerű író és felkapott forgatókönyvíró lett. Koncsalovszkijnak is sokat segített. A nagybátyám is ült vele, mi pedig San Quentinben lettünk haverok. „Hát te? – kérdezte. – Hogy kerültél ide?” Mondom, jöttem egy sráchoz, hogy leszedjem őt a drogról. „Azt hittem, munkát keresel.” Már nem, feleltem, épp most álltam be statisztálni 50 dollárért. Mire ő: „Nekem van egy jobb ötletem. Taníts meg gyorsan egy színészt bokszolni.” Mennyiért? – kérdeztem. „Napi háromszázhúsz dollárért.” Tudtam, hogy könnyűsúlyban minden börtönben én voltam a legjobb. És mennyire kell összevernem? – kérdeztem. „Légy óvatos – mondta. – Erős fickó, elég ideges alkat.” Súgjátok meg neki, hogy háromszázhúszért én is bevállalok néhány ütést – mondtam nevetve. És így lettem Eric Roberts személyi edzője.

Kezdetnek tényleg nem rossz.

De Koncsalovszkij is remek fazon volt. Látta, hogyan dolgozom Erickel, odajött, és csak annyit mondott: „Te nagyon sok filmben fogsz még játszani”. Kezet fogtunk, adott két puszit, és elment.

Még mielőtt folytatnánk a történetet – mi lett a fiúval, aki a segítségét kérte? Sikerült kirángatnia a bajból?

Időbe telt, de igen. Később sajnos az én két gyerekem is belekeveredett mindenféle drogügyekbe, így velük is volt dolgom elég. Ma már tiszták, leszálltak a szerről. Egyszer valóban szívesen eljátszanék egy veszedelmes kokainbárót, de még boldogabb lennék, ha megmutathatnám a másik oldalt is, ahol a gyógyulásért küzdenek. Én olyan helyen nőttem fel, ahol a gyerekeknek nem volt sok lehetőségük, hogy merre induljanak el az életben. Vagy beálltak gödröt ásni, vagy drogot árulni. Ez utóbbi könynyebb, csak éppen veszélyesebb. S mivel több pénz van benne, én is ezt választottam. Büntetés nélkül azonban nem lehet kikerülni belőle. Előbb-utóbb ugyanis lebukik az ember. Főleg, ha nagyban csinálja. A dílereket is vagy kinyírják, vagy börtönbe dugják.

Most térjünk vissza Koncsalovszkijhoz 1985-be, hiszen bevált az orosz rendező jóslata. A Szökevényvonat után újabb filmekbe hívták.

Amerikában ugyanis 1985 és 1993 között rengeteg börtöntémájú filmet forgattak, s esküszöm, majdnem mindegyikben szerepet ajánlottak. Nem volt rendező New Yorkban és Hollywoodban, aki ne akart volna velem dolgozni, „azzal a tetkós mexikóival”. Legalább ötven filmben tűntem fel. Nem voltak ezek nagy szerepek, mert a legtöbbször csak annyit mondtam, hogy „Megöllek!”. Azt viszont mindig a legdrámaibb pillanatban. Aztán felvettem a zsozsót, és már húztam is el a francba. A legviccesebb azonban az volt, hogy minden rendező ugyanazt kérdezte. Hogy hol tanultam színészetet? Nem akartam kiábrándítani őket. Mondtam volna meg a frankót, hogy a sitten?

San Quentinbe vissza is tért egy alkalommal. Ott forgatták a Blood In, Blood Outot. Hogy fogadták az akkori elítéltek?

Nincsenek jó emlékeim San Quentinről. A saját szememmel láttam, ahogy végeztek pár barátommal. A Blood In, Blood Out nem okozott sok fejtörést. Elbújhattam a szerep mögé. De amikor dokumentumfilmet forgattak rólam, úgy kellett visszamennem, hogy magamat adjam. Az volt életem legkeményebb pillanata. Belépni a börtön kapuján mint egykori elítélt. Ma Amerika minden börtönében ezt a filmet vetítik azoknak, akik szabadulnak, csak hogy lássák, a legmélyebb pontról is fel lehet kapaszkodni, ha akarat és kitartás van az emberben. Nagyon szeretik a fiúk ezt a filmet. Büszkék rám. Szerintem a leglelkesebb rajongóim ma is a börtönben ülnek.

Igaz, hogy Robert Rodriguezhez családi szálak kötik?

Ez az, amit senki nem akar elhinni. Robert az unokatestvérem. Számol is velem minden filmjében. Kémkölykök, Volt egyszer egy Mexikó, Desperado, Alkonyattól pirkadatig…

Volt egyszer egy Mexikó?

Ott is egy gyilkost játszottam.

A Született feleségekben pedig egy frissen szabadult rabot.

Én imádok bűnözőket játszani, bár a való életben már rég megszelídültem. A gonosz külső mögött, nekem elhiheti, egy olyan ember lakozik, aki már senkinek sem tudna ártani.

Van erre a magyarban egy remek kifejezés: galamblélek.

Milyen lélek?

Galamblélek.

Ja, mert hogy az is olyan szelíd. Értem. Érdekes megállapítás.

Megkérdezhetem, ki az a Danielle? Talán a régi szerelme, és hogy soha el ne felejtse, rátetováltatta a nevét a mellkasára?

Danielle a lányom. Tizenkét éves. Két fiam is van. Danny huszonöt, Gilbert tizennyolc éves.

Ők melyik filmben szeretik a legjobban?

A Sherrybabyben, hiszen ott láttak először pozitív szerepben. Nem kellett végre szégyenkezniük miattam. Ez nekem is fontos volt. Kijön a nő a sittről, és én segítek neki talpra állni. Én vagyok az egyetlen barátja, aki végig vigyáz rá, és igazán szereti. Féltem is, hogy ez így unalmas lesz a nézőnek, és ha beleszakadok az igyekezetbe, akkor sem fogja elhinni nekem, hogy ilyen külsővel is lehet becsületes az ember. Nyaggattam is párszor a rendezőt emiatt, könyörögve kértem őt, hogy legalább késem legyen, ha már fegyverről hallani sem akar. Vagy hadd csapjak az asztalra néha, kemény az öklöm. Laurie azonban hallani sem akart ilyesmiről. Újra és újra azt mondta: „Ez nem egy gazfickó! Belőle kedvesség és gyengédség árad”.

Nő ezt megelőzően még sosem rendezte. Furcsa volt?

Nem. Laurie kitűnő rendező. Ha férfi kérte volna, hogy gyengédebb legyek egy kicsit, nehezebb dolgom lett volna. Az ilyesmire jobb, ha nő kéri az embert. Negatív figurát játszani mindenesetre sokkal izgalmasabb. A pozitív hős nem beszélhet csúnyán, és inni is csak tejet ihat.