Tíz év a tudomány szolgálatában

A Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport december 5-én és 6-án Pozsonyban, a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében Társadalmi átalakulások, nyelvi változások és a szlovákiai magyarság címmel kétnapos tudományos konferenciával emlékezett megalakulása tizedik évfordulójára.

Az Illyés Közalapítvány és a szlovák kulturális minisztérium támoga-tásával, a pozsonyi magyar kulturális intézet társrendezésében megszervezett konferenciát a kulturális intézet igazgatója, Czimbalmosné Molnár Éva nyitotta meg, majd Gyurgyík László, a Mercurius titkára bevezetőjében röviden vázolta a kutatócsoport tevékenységének eddigi eredményeit. Hangsúlyozta, hogy a Mercu-rius elsősorban azon „kemény” társadalomtudományok (főként a történettudomány, az etnostatisztika és a szociolingviszti-ka) hazai fejlődésének igyekezett fórumot, szervezési hátteret és anyagi fedezetet biztosítani, amely disz-ciplínák a rendszerváltás előtti időszakban csak „eléggé szűk mozgástérrel vagy egyáltalán nem voltak művelhetők”. A jelenleg 25 kutatót tömörítő csoport Gyurgyík szerint a tudománytermelés és -megjelenítés terén érte el a legjelentősebb eredményeket, hiszen munkatársaitól tíz év alatt a Kalligram kiadó gondozásában 14 kötet látott napvilágot.

Kocsis Károly, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Földrajzi Kutatóintézetének főmunkatársa azon kutatások eredményeit összegezte, amelyeket az akadémiai intézet 1984 óta a szlovákiai magyarokkal kapcsolatban folytatott. Előadását rövid tudománytörténeti áttekintéssel kezdte. Mivel az etnikai és társadalomföldrajz a két világháború közti magyar revíziós politikának is szakmai háttéranyagokat biztosított, e tudományterület 1945 után az 1980-as évek elejéig „hosszú csendre” ítéltetett, sőt, a „publikációs csend” ennél is tovább tartott. A szlovákiai magyarság földrajzi, térbeli elhelyezkedését vizsgálva Kocsis rámutatott, hogy a huszadik században leginkább az Érsek-újvár–Nyitra–Léva háromszögben – ahol az 1711-es szatmári béke után nagyobb számú szlovák lakosság telepedett meg – változott az „etnikai képlet”, sőt, nemzetiségi szempontból a második világháború utáni kitelepítések is leginkább ezen a vidéken éreztették hatá-sukat. A magyarság 1991 utáni fogyása a kutató szerint bizonyos fokig a romák identitásváltozásaival függ össze. Kocsis tájékoztatott, hogy a dunaszerdahelyi Lilium Aurum kiadó gondozásában és az ő szakmai közreműködésével hamarosan könyv jelenik meg a szlovák–magyar határvidék földrajzáról, honismeretéről.

Kontra Miklós, az MTA Nyelvtudo-mányi Intézetének kutatója A magyar szociolingvisztika és a határon túli magyarság címmel e tudományterület utóbbi bő másfél évtizedben elért eredményeit vázolta. Fontosnak tartja, hogy a szocio-lingvisztika magyarországi és határon túli művelői az 1980-as évek második felétől rendszeres szakmai fórumokon találkoznak és munkakapcsolatot tartanak. Tevékenységüknek köszönhetően például az idei párkányi Gramma Nyelvészeti Napokon már – egyfajta szemléletváltással – „szalonképtelenné vált az egynyelvűséget kodifikáló és a kétnyelvűséget megbélyegző szemlélet”. Kontra óvott attól, hogy a nyelvi folyamatokat és azok hatásait nem ismerő politikusok nem éppen körültekintő nyelvpolitikai döntéseket hozzanak. A családi környezetükből kiemelt, Csíkszeredán magyarul tanított csángó gyerekek példáját említette, ez az eljárás ugyanis „rengeteg családi tragédiát okozott” és gyakran éppen ellenkező hatást értek el vele, mint amit vártak tőle.

Bárdi Nándor, a budapesti Teleki László Intézet főmunkatársa arról adott plasztikus képet, hogy a Kárpát-medencei kisebbségek több mint nyolc évtizedes történetében miként mentek, mennek végbe az elit- és nemzedékváltások. A történész a nemzedéki stratégiákat elemezve – többé-kevésbé – valamennyi határon túli magyar közösség esetében hat nagyobb korszakot különböztet meg. Az első nemzedékként az „elszakított magyarság” létérzéséből táplálkozó, az új államon belüli politikai és társadalmi aktivitás és passzivitás közt ingadozó, s e magatartás mentén nagyjából önszerveződőkre és történelmi osztályokra bontható nemzedéket említette. A második generáció már a „kisebbségi emberé”; nemzetfogalma jobbára nem az államnemzeti koncepcióból indul ki, hanem magyarságban gondolkodik, s magyarságértelmezésében a szociális problematika is hangsúlyosabban jelenik meg. Ez a magatartás Erdélyben a „transzilvanizmus”, Csehszlovákiában a „szlovenszkóiság”, míg az Újvidéken a „local colour” korabeli fogalmával képezhető le a leginkább. A harmadik nemzedéki stratégiát Bárdi a kisebbségpolitikából a magyarságpolitikába való átmenetként értelmezi, s ez a folyamat lényegében – a mából nézve – a két világháború közti időszakban megalapozott „régi baloldal” létrejöttét eredményezi, s Szlovákiában Fábryék, délvidékenpedig a Híd folyóirat nevével fémjelezhető. A második világháborút követő évtizedekben a „régi baloldalt” egy „új baloldal”, a Bárdi által „emberarcú nemzetiségpolitikaként” megragadott generációs stratégia követi. A kutató szerint ezt nálunk például Szabó Rezső és Dobos László, Erdélyben Sütő András és Domonkos Géza képviseli. Bárdi szerint valamivel később a „magyarságpolitikából kilépők, a kisebbségi disszidensek” nemzedéke is fellép. Szlovákiában például Duray Miklósra, a József Attila Ifjúsági Klubra (JAIK), Öllős Lászlóékra, Tóth Károlyékra gondol. E másként-gondolkodók nemzedéke külső identifikációként Tsúszó Sándor „személyében” a saját „múltját” is megteremti. Az erdélyi párhuzam mások mellett a Bodor Ádám, Szőcs Géza és a Kriterion folyóirat köre. Az 1989 utáni eliteknél Bárdi a stratégiák alapján markánsabb elkülönülést egyedül Romániában lát, ahol a Romániai Magyar Demokrata Szövetségen (RMDSZ) belül létrejött a Reform Tömörülés (RT). A történész egy példán keresztül a romániai és szlovákiai magyar közélet közti érdekes és lényeges különbségre is rámutat: míg Erdélyben a kedvezménytörvény végrehajtását segítő, úgynevezett ajánlóirodákat csak főiskolát végzett, majdan határozottabb közéleti-politikai szerepet is vállalható értelmiségiek vezethetik, nálunk – mondja Bárdi – az irodák gárdáját főként a Csemadok adja. A Teleki László Intézet kutatója szerint az elitstratégiák esetében is az az egyik legfontosabb kérdés, hogy a határon túli magyar közösségek esetében „hol van a kisebbségi politika és a konstruált érdekvédelem határa”, vagyis hogy e két, a kollektív kisebbségi létet meghatározó alrendszer mellett a további, az egész közösség fejlődése szempontjából ugyancsak elengedhetetlenül fontos alrendszerek (az önkormányzati pozíciók, a civil szféra, a saját nyilvánosság és a szakértői-tudástermelő intézmények) mennyire működhetnek, mennyire bontakozhatnak ki a saját logikájuk szerint.

A konferencia a fent vázolt bevezető előadások után a Mercurius három fő kutatási területén tekintette át az elmúlt tíz esztendő eredményeit. Kocsis Aranka néprajzkutató A Martosi egyke – születéskorlátozás egy kisalföldi faluban a 18–20. században címmel érdekes jelenségről számolt be. Elmondta, hogy az utóbbi időben már az egykézés hagyományos területeinek számító régiókon kívül, így például Erdélyben és az Alföldön is kutatások indultak a születéskorlátozással és annak társadalmi összefüggéseivel kapcsolatban. Kocsis Aranka a martosi református gyülekezet és a község dokumentumai, valamint gyűjtések alapján kimutatta, hogy az 1890-as évekre rövid idő alatt egyharmadával növekedett a falubeli gyerekek száma, az 1930-as években azonban körülbelül ugyanilyen arányban csökkent. Számos más tényező mellett Kocsis az ár- és vízszabályozás következtében átalakult birtokviszonyokkal magyarázza az egykézést; a közösség kerülni akarta a birtok felaprózódását.

Gyurgyík László A szlovákiai magyarság számának alakulása az 1990-es években címmel tartott előadásában egyebek mellett azt vizsgálta meg, milyen aránybeli különbségek vannak a szlovákságon, illetve a magyarságon belüli egyes korcsoportok közt. A szlovákság és a szlovákiai magyarság korfájára pillantva megállapítható, hogy a 35–39 évesek korcsoportjában a legnagyobb a két etnikum közti kiegyenlítődés.. A negyvenévesnél idősebbek korcsoportjai a magyarság korfáján terebélyesebb „lombozatot” képeznek, mint a szlovákság korfáján, a 35 éveseknél fiatalabbak egyes korcsoportjai pedig kisebbet. Mindez a szlovákiai magyarság fokozatos elöregedését mutatja. Gyurgyík azt is elemzi, hogy az e1múlt egy évtizedben miért csökkent 47 ezer fővel a szlovákiai magyarok száma. A szociológus csak körülbelül kétezer fő „eltűntét” magyarázza népmozgalmi okokkal, körülbelül 20-27 ezer főnél pedig nemzetváltás valószínűsíthető. (Utóbbi szám nem a szlovákiai magyarságon, hanem csak a 47 ezres fogyáson belül kimutatott asszimilációt jelenti.) Négy-ötezerre tehető azok száma, akiknél a roma identitás irányában történt elmozdulás.

Csámpai Ottó szociológus az 1945–49 közti magyar iskolaköteles korosztály társadalmi mobilitását, vagyis „sorsának alakulását” visz-gálta a Nyitra-vidéken, Zoboralján. A hontalanság éveiben magyar létükre szlovák iskolába kényszerülők közül 125 főt kérdezett meg. A vizsgált csoportból csupán egy fő végzett főiskolát és 21 érettségizett, majdnem minden második csak közepesnek ítéli a szlováknyelv-tudását, 83 százalékuk pedig eddigi pályafutása során nem dolgozott magasabb, vezetői munkakörben.

Lampl Zsuzsanna A magyar és a szlovák fiatalok nemzeti identitása és más csoportokhoz való viszonya címmel egy szociológiai felmérés eredményeit összegezte. A kutató ezer szlovákiai magyar és ötszáz, vegyesen lakott területen élő szlovák fiatalnak tett fel az identitással, a mássághoz való viszonyulással kapcsolatos kérdéseket. Lampl egyebek mellett rámutat, hogy a magyar fiatalok jóval nagyobb arányban ítélték meg negatívan a szlovákokat, mint a részben magyarok által is lakott területen élő szlovák fiatalok a korosztályukba tartozó magyarokat.

A konferencia történetírásról szóló részében Vadkerty Katalin történész (akinek a hontalanság éveiről írott három monográfiája nemrégiben egy kötetben, magyarul és szlovákul is megjelent) legújabb kutatási eredményei alapján arról adott képet, hogy a nemzetiségi kérdés rendezésére az 1938 és 1948 közti időszakban milyen tervek születtek. Popély Árpád történész, a Fórum Intézet munkatársa a lakosságcsere és a reszlovakizáció területi vetületével és etnikai következményeivel foglalkozott. Rámutatott, hogy a csehszlovák hatalom a kitelepítésekkel a szlovákiai Kisalföld magyarságának tömbterületét három korridorral igyekezett megbontani: Pozsony és Somorja, Érsekújvár és Komárom közt, valamit a Garam mentén. Dél-Szlovákia 302 településén összesen 177 ezer magyart akartak reszlovakizálni; s míg a reszlova-kizáció után a tömbterületeken (a statisztikák tanúsága szerint is) nagyobb arányú volt a visszatérés a magyar közösséghez, például Nyit-rától és Verebélytől északra (tehát lényegében a Kocsis Károly által is említett Érsekújvár–Nyitra–Léva háromszögben) az etnikai arculat tartósan és lényegesen megváltozott.

A konferencia nyelvtudományi vonatkozású előadásait Szabómihály Gizella nyelvész vezette be azzal, hogy a Mercurius jelenléte „a szlovákiai magyar nyelvtudományban és nyelvészetben is mérföldkőnek számít”. Sándor Anna, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem magyar tanszékének vezetője előadásában azt járta körül, milyen szerepe van a társadalmi és földrajzi tényezőknek a Nyitra-vidéki tájszóállomány alakításában. Kiemelte, hogy a Nyitra környéki magyarság hosszabb ideje van erősebb kontaktushelyzetben, mint a szlovákiai magyarság egyéb regiói, amit például az is jelez, hogy az itteni nyelvjárás nem vagy kevésbé oldja a szó eleji mássalhangzó-torlódást. A Nyitra-vidék magyarságát délről-délnyugatról is érik impulzusok, népi kultúrájában kötődik a nyugati palócsághoz, de egyre meghatározóbb a szlovák hatás. Lanstyák István nyelvész, a Komenský Egyetem magyar tanszékének oktatója az új magyar értelmező kéziszótárról adott elő. Az új szótárba a kisebbségi nyelvhasználat rétegeiből alapvetően három típusú szó kerül be. Az első a magyarországitól többé-kevésbé eltérő valóságviszonyokból adódó szavak csoportja (például alapiskola, a magyarországi általános iskola helyett). A második kategória azon szavaké, amelyeket az iskolázottabb beszélők is használnak, de csak szóban: például bandaszka (írásban: marmonkanna). Lanstyák szerint a legnagyobb gond a harmadik kategóriával van, vagyis azokkal az új szótárba sorolt szavakkal, amelyeket az iskolázatlanabb rétegek használnak, de széles körben (például bufet). Ezek a szavak a szótárban vagy megjelöletlenek, vagy pedig „pongyolaként” meghatározottak, pedig egy ilyen kiadványban – vagyis kontextusukból kiragadva – nem tekinthetők „pongyolának”. Menyhárt József nyelvész a szlovákiai katolikus egyház nyelvpolitikájáról készült elemzését ismertette. A Gramma Nyelvi Iroda munkatársa szerint Ján Sokol pozsony–nagyszombati érseknek a magyar nyelv egyházi használatával kapcsolatos egyes állásfoglalásai a II. vatikáni zsinat téziseivel sem egyeztethetők össze. A sport és a nyelv viszonyát magyarországi és a szlovákiai magyar sajtóból vett példákkal gazdagon illusztrálva Simon Szabolcs, a pozsonyi magyar tanszék oktatója elemezte. Hangsú-lyozta, a szavak terjedésével, sajtóbeli használatával kapcsolatos kutatásokhoz egy olyan sajtónyelvi korpuszra lenne szükség, amely a számítógépes szókimutatást is lehetővé tesz.

Vancsóné Kremmer Ildikó, a Gramma Nyelvi Iroda munkatársa a párkányi magyartanárok nyelvhasználatában megfigyelhető attitűdökről készült felméréséről számolt be a konferencián. Tizenöt kifaggatott kollégája közül például heten közölték, hogy a magyarul folytatott beszédükben esetenként szavakat, kifejezéseket, félmondatokat, mondatokat mondanak szlovákul, de csak négyen tartják magukat kétnyelvűnek. Egy adatközlő kivételével mind szükségesnek tartják a nyelvművelést. Bergendi Mónika nyelvész a párkányi és galántai magyar gimnazisták anyanyelvű földrajzinév-ismerettel és -használattal kapcsolatos véleményét vizsgálta meg. Mindkét gimnáziumban (a párkányi közös igazgatású) a megkérdezett diákok körülbelül háromötöde tartja feltétlenül szükségesnek az anyanyelvű alak feltüntetését, függetlenül attól, használható-e a magyar megnevezés, további egyötödük pedig csak a magyarlakta vidék földrajzi neveinél tartja indokoltnak az anyanyelvű névalak használatát. Bergendi a helynévtévesztés problémájára is felhívta a figyelmet: a Veľké Kapušany név láttán a galántai diákok háromnegyede, a párkányiaknak pedig alig fele tudta azt, hogy Nagykaposról van szó. Misaed Katalin nyelvész, a pozsonyi magyar tanszék oktatója a szlovákiai magyar írásgyakorlatban mutatkozó nagybetűsítési jelenségről számolt be. Több regionális és réteglap, valamint szóró-, étel- és itallapok alapján egyebek mellett az intézmény- és rendezvénynevek esetében is az írásgyakorlat sokféleségére világított rá. A jelenséget Misaed nem a helyesírási szabályok hiányos ismeretére vezeti vissza, hanem arra, hogy az 1989 utáni társadalmi változások következtében nőtt a megkülönböztetés, az egyedi jelleg kidomborításának igénye.

Az idén tízéves Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport a konferencián elhangzott előadások egy részét külön kiadványban is megjelentette.