Tíz dal, amely teljes erővel felforgatta a lelkét

Oláh Csaba felvételeEz az első ilyen album a zenei világban. Alapötlete az volt, hogy miképpen lehetne a klezmer muzsikából valami huszonegyedik századit létrehozni. Olyat, amiben keveredik a pop, a dzsessz, az elektronikus zene és a funky. Az eredeti zenéből így csak a melódia maradt meg, és teljesen új hangszerelés került mögé.Ennyire biztosra vették, hogy ez így is működni fog, sőt zeneileg izgalmas lehet?

Zenésztársaimmal együtt fogalmunk sem volt, hogy ez egyáltalán létre tud-e jönni, hiszen belső szabályai, harmóniamenetei vannak a klezmer zenének. Nem tudtuk, mi sül ki belőle, ha ezeket elhagyjuk, vagy ha csak megszegünk egy csomó zenei szabályt. De elkezdtünk keresgélni, töprengeni, átszűrni magunkon régi dallamokat, s amikor az első két szám megszületett, az egyikre még nem mondtuk, hogy igen, ez az, a másodiknál viszont már tudtuk, hogy ez az irány kell nekünk. Onnan, arról a pontról mentünk aztán tovább. Gyűjtéseim során pedig egy csomó olyan számba akadtam bele, ami egyáltalán nem klezmer zene, és nem a kelet-európai zsidó zenére hagyatkozik, hanem a világ minden táján élő zsidó közösségek zenéje.A különbségek bizonyára első hallásra érezhetőek.

Még a jiddis zenében sem mindegy, hogy az Németországból vagy Lengyelországból származik. Egyrészt a nyelv miatt. A lengyel zsidók ugyanis szívesen illesztettek lengyel szavakat a dalokba. Nemrég Lengyelországban énekeltem egy Budapestről szóló jiddis dalt, és abban is egy egész lengyel mondat volt. Nevettek is sokan a koncerten, mert valami olyat énekeltem, hogy „Én szeretlek, te pedig alszol.” A német zsidók meg németesen ejtik a szavakat, hiszen a jiddisen belül is többféle akcentus létezik. Ami abból is ered, hogy a zsidók, bárhol éltek is, megpróbáltak asszimilálódni. Vegyük csak az indiai zsidó közösséget, ami az egyik legősibb zsidó közösség a világon. Keralában már akkor is éltek zsidók, amikor a jeruzsálemi szentély még állt. Mint tudjuk: annak elpusztulása után kezdtek szétszóródni a zsidók a világban. Keralában a zsidó nőknek külön zenei kultúrájuk volt, annak ellenére, hogy az ortodox zsidóságban a nők általában nem is énekelhetnek a férfiak előtt. Ott mégis énekeltek, még ha az adott nyelven is, tehát malajalamul, nem héberül. Az a zene tehát indiai zsidó zene.A lemezen megszólaló nyolc nyelv közül az egyik ezek szerint a malajalam. És a többi hét?

A magyar, az angol, az arámi, a héber, a jiddis, a judeo-spanyol és a judeo-tat. Ez utóbbi a hegyi zsidók nyelve, akik főként Dagesztán és Azerbajdzsán területén élnek. Eredetileg Perzsiából vándoroltak oda, így a judeo-tat nyelv egy része is Perzsiából jön, de van benne orosz és héber is. A judeo-spanyolnak pedig van egy kis köze a latinhoz, ezért ladinónak is mondják.

A kiejtéssel, gondolom, nem egy dalnál alaposan meg kellett küzdenie.

Például az indiai nagyon nehéz volt. Ők ugyanis nagyon sok mássalhangzót egészen más helyen képeznek, mint mi. A legtöbb gondot azonban a judeo-tat okozta. Már nagyon kevesen élnek, akik beszélik ezt a nyelvet. Izraelben találtam egy professzort, aki segített. Telefonon és interneten értekeztünk. Hogy tudjam, miről énekelek, lefordította a dalt oroszra, a gimnáziumi orosz tanárnőm aztán magyarra. Ez egy vicces kaukázusi esküvői dal, olyan vidám, csipkelődős. Miután ezek a közösségek együtt éltek az oroszokkal, negatív bemondások is tarkítják a dalokat, mi még kurjongatásokat is beletettünk. Olyan dalt is találtam, amelynek nem volt refrénje, így írtunk hozzá. Egy judeo-spanyol dalba beékeltem egy angol részt, amelyben elmondom, hogy hogyan fonódik össze bennem ennyiféle kultúra, s hogy miképpen próbálom felépíteni magam mindebből. Tehát ilyen szempontból is egyedi ez a lemez. A dalok alapján próbáljuk megtudni, honnan jöttünk, és kik vagyunk valójában. Az egész anyagnak ez lenne az értelme, bár olyan szempontból is fontos, hogy ma már senki nem ér rá ilyenfajta gyűjtőmunkát végezni, és nincs is kedve ezzel foglalkozni. Én meg úgy érzem, tehettem valamit ezeknek a közösségeknek a történelméért, hagyományaik, zenei világuk megőrzéséért. Az én apukám családja Kárpátaljáról származik, édesanyámé Olaszországból, tehát bennem is különböző népek kultúrája keveredik, és megfér békességben. Én ettől vagyok egyedi és más. Akkor miért ne tudnánk együtt élni szép harmóniában különböző emberekkel, értékelve, hogy mindenki más, és éppen ettől olyan színes a világ. Ez kellene, hogy a lényege legyen ennek az albumnak. Hogy ebben a sajátos nyelvi mixtúrában igyekszem megtalálni magam. Szerintem a világzenének is ez az értelme, és ezért szeretjük. Nem ragaszkodik egy témához, egy vonulathoz, hanem rengeteg lehetőség van benne, általa ismeri meg az ember önmagát és a világát.Tíz dal, amely közelebb vitte belső arcához?

Amit biztosan megtudtam magamról: ez az én utam. Nekem ezen kell haladnom. Ez nagyon nagy lépés az életemben. Eddig minden műfajba belekóstoltam, sokszor talán szét is apróztam magam. Rengeteg csodás feladatot megoldhattam, nagyon sok szerepet eljátszhattam, amire más csak az álmaiban gondol, mégis azt érzem: most találtam meg az igazi hangomat, most ismertem fel, hogy én ezt szeretném csinálni. Sokan kérdezik, hogy „Akkor nem leszel musicalekben, nem vállalsz szerepeket a jövőben?” Igen, ha tehetném, csak ezt folytatnám, amit most elkezdtem. Ez annyira sokszínű, és ki tudom élni magam benne, hiszen valami újat tudok mondani, ezért aztán egyszerűen nem hiányzik mellette valami más.Nem lesz ez egyfajta „bezárkózás”?

Egyelőre sok mindent lemondtam, mert egyedül erre akartam koncentrálni, a lemezre és az ezzel járó koncertre. Én ezt csak úgy tudom végigvinni, ha közben nem folyok százfelé. A Budapest Klezmer Banddel természetesen tovább koncertezek, de ez a lemez most több, mint egy album. Küldetésnek tekintem, hogy ezzel foglalkozom. Nagy kár lenne, ha ezek a dalok eltűnnének, hiszen sok mindent megmozgatnak az emberekben.Hol gyűjtötte a dalokat? A Széchényi Könyvtárban, a Zeneakadémia vagy a Magyar Rádió archívumában?

Zsidó zenét, kottákat nem talál az ember a könyvtárakban, ott a készlet elhanyagolható. Kevés maradt belőle. Három-négy könyvben találtam különböző leírásokat, természetesen kotta nélkül. De nagyon sok helyről segítettek. Erdélyből, Máramarosszigetről, Kárpátaljáról, ahol zsidó közösségek éltek. Ma már nem érdemes oda menni, hiszen zsidók alig élnek ott, Kolozsváron azonban szép eredménnyel járt a nyomozó munkám. Egyébként két nagy intézet létezik, ahol ezeket a dalokat gyűjtik. Jeruzsálemben és New Yorkban. A New York-i gyűjtemény nagy része Oroszországból származik, onnan költöztették az Egyesült Államokba. Nagyon távoli tervem, nem is tudom, megvalósítható-e: létrehozni Budapesten egy ilyen intézményt, amely magángyűjtőkkel is felvenné a kapcsolatot. Vannak ugyanis idős gyűjtők, akik otthon ülnek az anyagon, anélkül, hogy közzétennék. Aztán, ha elmennek, a rokonuk esetleg bedobja a kukába. Én folyamatosan gyűjtök. Egy németországi klezmer fesztiválról is hoztam egy kaukázusi dalt.A koncert során, mivel minden dal másról szól, a színészi énjét is kiélheti, hiszen ötpercenként más és más lehet.

Nem tudok kibújni a bőrömből. Színésznő vagyok. Minden szám után természetesen nem öltözöm át. Ez belső utazás, nem szerepjátszás. Átfut a zsigereimen a zene. A próbákon párszor el is sírtam magam. Megértettem, miről is szólnak ezek a nagyon erős érzelmi töltetű dalok, és hiszem, hogy másokat is megérintenek, hiszen mindegyiknek üzenete van.Gyerekként mennyire vonzották a zsidó dalok?

Otthon minden úgy zajlott, hogy tudtam: zsidó vagyok, de olyan asszimilálódott családban éltem, mint nagyon sok más gyerek. Egyedül a nagyapám volt vallásos a családban, ő reggel, délben, este imádkozott, néha el is mentem vele a zsinagógába. Ettől függetlenül otthon minden évben karácsonyoztunk. Csak nem a Jézuska hozta az ajándékot, hanem a Télapó. Nyolcéves koromban indult egy zsidó gyermekkórus, oda jártam titokban sok társammal, és ott tanultam meg, milyenek a zsidó ünnepek. Az első zsidó dalokat is ott sajátítottam el jiddisül vagy héberül. Igazából sajnos egyik nyelvet sem beszélem, de Izraelben, ha így szólnak hozzám, már sokat megértek belőle. Annyit énekeltem már jiddisül, hogy rengeteg minden rám ragadt. Miután megértettem, hogy zsidó vagyok, megkérdeztem a szüleimet, hogy miért nem ünnepeljük meg a hanukát is, így a következő évben már azt is beiktattuk az ünnepek közé. Ugyanúgy, mint a zsidó újévet ősszel, vagy a pészahot, a zsidó húsvétot. Olyankor összejön a család, és én vezetem le az egészet, gyerekkorom óta. Flottul imádkozni nem tudok, bár gyerekkoromban egy évig ortodox közösségbe jártam. Imakönyvet olvasni héberül azonban megtanultam, ám egy izraeli újság olvasása kifogna rajtam. A héber imakönyvben ugyanis ki van pontozva az írás. Egy izraeli újságban viszont nincs, így nekem az igazi keresztrejtvény. A kiejtést a nagyapámtól tanultam, hiszen vele együtt imádkoztam óhéberül. De ha így szólalnék meg Izraelben, bizonyára nevetnének rajtam, hogy mit akarok. Olvasni, gyerekként, egy rabbi tanított bennünket. Minden vasárnap egy új betűt tanultunk matricáért.Mesélte: az indiai zsidó dal révén új barátokra tett szert.

Három családból három keralai férfi segített megfejteni a dalt. Misszionárius az egyik, a másik hithű keresztény, a harmadik pedig hindu. Mindegyik lelkesen magyarázta, hogy a szöveget a bibliából kapta a dal. Ez nagyon érdekes volt számomra. Egymás után húszszor meghallgatták a demót, egy szót meg is változtattunk, mert nem tudtam úgy kiejteni, hogy érthető legyen. Ma már úgy érzem, nemcsak magamért a nagyapámért, az őseimért is meg kellett szólaltatnom ezeket a dalokat, miközben szeretném, ha másoknak is sokat jelentenének. Mindegyik dal másféle eseményhez kötődik. Mellesleg találtam egy olyan francia dalt is, amelyet csak körülmetéléskor énekeltek, azt viszont nem tettük fel a lemezre, mert zeneileg egyszerűen nem lehetett jól megoldani. Ami ugye, szempont volt. A magyar dal azért volt fontos számomra, mert magyar vagyok. Tíz szólamot énekeltem fel a saját hangomon, és arra jött maga a dal.A zsidó dalok általában fájdalommal, kínnal, bánattal és melankóliával vannak tele. Még a legvidámabbat is átjárja némi szomorúság.

Ezen a tíz dalon átragyog a nap. Huszonegyedik századi, modern hangszerelésben szólalnak meg, s a derű, a remény mindegyikbe beszűrődik. Túllépni a múlt fájdalmain, s a jövőre gondolni, ez a közös nevező bennük, a jövőre gondolni, hogy a gyerekeknek könnyebb legyen. Én magam is szeretem a lassú dalokat, de még egy vidámabbtól is el tudom sírni magam. Ez a vérem, imádom. De nem akartam, hogy mélabús legyen az anyag. Az indiai szám sem olyan lassú, pedig a dal középső részébe belecsempésztünk egy tibeti imát. Az ütőhangszerek által hirtelen ott vagyunk a hegyekben, miközben a hölgy, akiről a dal szól, a mezőről visszavágyik a védett kertbe, ahol csodás gyümölcsök teremnek. Sok utalás, szimbólum van a dalban, pedig mondom, nem egy lassú szám. Mindig beleborzongok, ha éneklem. És tényleg: a boldogságban mindig ott a keserűség is, de ha örömködni akarsz, nem kell észrevenned.

Ahhoz képest, hogy tizenhat évesen Miss Saigont alakította kirobbanó sikerrel, majd évekre New Yorkba ment tanulni, és ugyanott színpadi szerepeket is kapott, most valóban más útra lépett.

Akkor a musicalek mámorában éltem. Később aztán, amikor már Az Operaház fantomjában énekeltem, kezdtem érezni, hogy nem a My Fair Ladyre vágyom, bár az is nagy dolog, hanem valami egészen másra. Aztán jött a film, a Csoda Krakkóban Groó Dianával, és nem sokkal ezt követően meg is találtam magam. Felvállalni ezt a zenét, úgy érzem, elég bátor tett. Még mindig sokkal egyszerűbb lenne ellavírozni a langyos vizeken. Popdalokat énekelgetni éveken át. Engem viszont az izgat, ami sokkal mélyebbről jön. Azt szeretném kirakni ország-világ elé. Kockázat nélkül nem lehet adni semmit. Én akkor leszek boldog, ha ezek a dalok másoknak is pontosan annyit jelentenek majd, mint most nekem.