Technikai K.O.

KESERŰ JÓZSEF

Tudjuk jól, könyv sokféle van. Ha csupán az olvasóra gyakorolt hatás felől nézzük, akkor is megkülönböztethetünk: 1. olyanokat, amelyek elbűvölnek és magukkal ragadnak, 2. olyanokat, amelyek felvidámítanak vagy elszomorítanak, 3. olyanokat, amelyeken jót lehet szundítani, 4. olyanokat, amelyeken a hajunkat tépjük, mert úgy érezzük, hogy jobban is meg lehetett volna írni őket. És néha, nagyon-nagyon ritkán találkozunk olyan könyvekkel is, amelyek kiütnek bennünket; ezeket arról lehet felismerni, hogy elolvasásuk után napokig kábán bámulunk ki a fejünkből, s elkeseredetten próbálunk rendet rakni összezavart lelki világunkban. A japán származású angol regényíró, Kazuo Ishiguro legutóbbi regénye, amely magyarul a Ne engedj el... címet viseli, pontosan ilyen könyv.

Ha azt mondom, hogy megrendítő és hátborzongató olvasmány, akkor egyszerre mondtam sokat és keveset. De be kell vallanom, hogy hosszas gondolkodás után sem találtam ezeknél a – talán patetikusnak tűnő – szavaknál találóbb jelzőket. Mi az, ami megrendítő ebben a könyvben? Mindenekelőtt a téma, amelynek irodalmi megjelenítésével, pláne ilyen hatásos megjelenítésével még nem találkoztam. (Talán megbocsátható, ha ezúttal egy kicsit szűkszavúbb leszek, és nem árulom el, hogy miről is van szó pontosan. Aki elolvassa a könyvet, az megérti, miért teszem.) És mitől hátborzongató? Főként az elbeszélés módjától. Ishiguro mesterien adagolja az információkat; a szöveg mindig csak annyit mond el, amennyi éppen elég ahhoz, hogy oldalunkat kifúrja a kíváncsiság. Közben pedig – az előreutalások révén – folyamatosan olyan dolgokat enged sejteni, amelyektől az olvasót kirázza a hideg.

Pedig a regény egyáltalán nem ígérkezik másnak a szokványosnál. (Persze ez is része az Ishiguro-varázslatnak, de ezt csak sokkal később látjuk be.) Az író nem restell elcsépelt fogásokhoz folyamodni: Angliában vagyunk az 1990-es végén (ezt egyébként egy filmekből ismert fogással a szöveg külön is jelzi), a helyszín egy bentlakásos iskola (elzárva a külvilágtól, titokzatos és a gyerekek számára félelmetes erdővel). A dologból ezen a ponton még egyaránt lehetne gótikus thriller vagy az Iskola a határon angol verziója. Aztán valami egészen mást kapunk...

Az elbeszélő egy harmincegy éves nő, Kathy H., akiről megtudjuk, hogy gondozó (vagy, ahogy a magyar fordításban szerepel: gondviselő – mondanom sem kell, hogy a szokatlan szóhasználatnak a későbbiekben még jelentősége lesz). Kathy gyermekéveit Hailshamben, egy különös bentlakásos iskolában (vagy nevelőintézetben?) töltötte. Felnőttként újra találkozik két gyerekkori barátjával, Ruth-szal és Tommyval, s ez a találkozás arra készteti, hogy szembenézzen a múltjával. Kathy tehát felidézi a régi időket, s mint az ilyenkor lenni szokott, felbukkannak a szokásos kérdések: Hogy is történt pontosan? Ki is vagyok valójában? Főként ez utóbbi kérdés lesz igazán fontos. S bár az emlékezés és az önazonosság összefüggéseinek (az emlékezés révén újraalkotott identitás kérdésének) Szent Ágostontól Proustig és tovább terjedő tekintélyes hagyománya van az irodalomban, Ishiguro könyve ezt a kérdéskört is képes új fénybe állítani.

Azt, hogy itt valami rendhagyó dolog történik, az olvasó már a kezdetektől érzékelheti. A titok megjelenésére nem kell sokáig várnunk (magáról a titokról egyébként sokáig nem derül ki, hogy tényleg valódi talány-e, vagy csak az elbeszélő látja/láttatja annak). Megtudjuk, hogy a hailshami gyerekek valami miatt különlegesek. Nem szabad például dohányozniuk, nem lehet gyerekük, kamaszkorukig el sem hagyhatják Hailshamet. Az olvasóra egyre nyomasztóbb módon nehezedik a kérdés: kik ezek a gyerekek? Az olyan különös megnevezések, mint „felügyelők” (a tanárok vagy nevelők helyett) vagy a „lehetségesek”, különböző találgatásokra adnak alkalmat. Az elbeszélő finoman adagolja az információkat, mígnem a könyv 94. oldalán meglehetősen nyers módon közli a sokkoló választ. Innentől a szöveg logikája megváltozik, hiszen a titokra fény derült (bárcsak ne derült volna! – gondolhatja az olvasó). Ishiguro írói nagyságát mutatja, hogy a könyv mégsem ül le, sőt újabb fordulatokat vesz. S ugyan az olvasó érzi, hogy egyre kisebb az esély a happy endre (őszintén szólva ez a könyv első harmadától számítva körülbelül a nullával egyenlő), az utolsó száz oldalt már nem tudja letenni.

Amikor úgy nagyjából a százötvenedik oldal táján már végig merjük gondolni, hogy mi is itt a tét, a könyv elején sután elejtett időmeghatározás újabb értelmet nyer. Érdekes módon a helyszínt ez nem érinti; Anglia helyett a történet gyakorlatilag bárhol játszódhatna. Az viszont, hogy a huszadik század kilencvenes éveiben járunk, bizonyos értelemben megrázó. Elsősorban azért, mert a regény egy alternatív történelmet vázol, pontosabban egy lehetséges világot: olyat, amelyik pontosan olyan abszurd, közönyös és kegyetlen, mint a való világ. Az olvasó pedig végig érzi: ez ugyan így, ebben a formában nem történt, nem történhetett meg, mégis olyan, mintha megtörtént volna, vagy még inkább: mintha bármikor megtörténhetne.

A könyv hátsó borítóján olvasható ismertető, amely dicséretes módon nem lő le egyetlen poént sem, egy „igen aktuális társadalmi kérdés”-ről beszél. Igazából azonban nem pusztán a téma teszi megrendítő olvasmánnyá Ishiguro könyvét, hanem az elbeszélésmód, az az elbeszélői technika, amellyel az író kibontja és tálalja ezt a témát és mindazt, ami ezzel összefügg. Az információelosztásból származó feszültségkeltésről és a kíváncsiságot keltő előreutalások és sejtetések szerepéről már szóltam. Ugyancsak említést érdemelnek a párbeszédes jelenetek és az erős hangulatot sugárzó képek is. Kathyt többször látjuk, amint magányosan üldögél egy út menti kávézóban, és sztoikus nyugalommal bámul kifelé az ablakon. Van ebben a képben valami nagyon szuggesztív és kifejező. De utalhatunk a könyv utolsó bekezdésére is, amely valósággal beleég az olvasó tudatába: ahogyan az elbeszélő-főhős az elhagyatott szántóföldeket rója, mígnem elérkezik egy drótkerítésig, amelyre mindenféle hulladék rakódott. És egyszer csak (már nem először) történik valami, valami alig észrevehető, de nagyon lényeges dolog. A szöveg itt is keveset mond ki, nem csinál a szeméttel teli drótkerítésből allegóriát, s a sztoriból sem lagymatag melodrámát, amelynek veszélye az ilyen típusú történetekben végig ott kísért. Ishiguro pusztán megmutat valamit, aminek nem biztos, hogy örülünk. Talán azért, mert önmagunkat fedezzük fel benne.

(Kazuo Ishiguro: Ne engedj el... Fordította Kada Júlia. Palatinus Kiadó, Budapest, 2006)