Szivárványos március idusa

Somogyi Tibor felvételeValamennyien azt hisszük, hogy óráról órára ismerjük e forradalmi napnak a történetét és talán nem is jut eszünkbe, hogy ez a történet sem a szabadságharcról, hanem az azt kirobbantó emberekről szól. Katona Tamás történésszel arról beszélgettünk, amit 1848 március idusáról csak a korabeli naplók, levelek, szemtanúk visszaemlékezései árultak el.

1848 tavaszán már Európa szerte benne volt a levegőben a változások iránti igény. A budapesti főszereplők készültek arra, hogy forradalmat csinálnak, vagy a véletlenen múlott, hogy kipattant a szikra?

Magyarország Szent István koronájának jogán már akkor is alkotmányos ország volt, az osztrák császárnak a hatalmára féltékenyen vigyázó országgyűléssel kellett hadakoznia. Ausztriában viszont nem volt se országgyűlés, se alkotmány, ott az uralkodó azt csinált, amit akart. Az 1831-es lengyelországi események és azok következményei hatására a magyar honatyák elkezdtek kitekinteni az országhatáron és a birodalom határain túlra. Látták, hogy Magyarország megérett a változásokra, hogy a jobbágyrendszert fel kell számolni, mert a kényszermunkán nincs Isten áldása. A változások programját magáévá tette az a fiatal ellenzék, amely 1848-ban az alsótáblán már többségben volt, és Kossuth Lajos március 3-án elő is terjesztette Pozsonyban. Minden radikális követelést, mint megannyi szaloncukrot, selyempapírba csomagolt, olyanokat mondott, mint egy mai politikus – például, hogy a nemzet erőit egyesíteni kell, polgártársainknak jogokat kell adnunk, és ezt mindenki úgy értelmezte, ahogy akarta. A bécsi forradalom hatására, március 15-én azonban már kibontogatta a szaloncukrokat és kiderült, hogy amikor a nemzet erőinek egyesítéséről beszélt, akkor Magyarország és Erdély egyesítésére gondolt, és a polgári jogok alatt azt értette, hogy mindenki önmaga szabad ura, és a nemzet teljes értékű polgára legyen. Nyilvánvaló volt, hogy ezekhez a hatalmas változásokhoz kellett a pozsonyi országgyűlés és kellett a bécsi uralkodóház, na de mi volt Pesten? Az ottani fiatalok is segíteni akartak az ellenzéknek, de úgy gondolták, elég lesz, ha a hajdani országgyűlések helyszínén, Rákosmezőn, egy nagy József-napi lakomát rendeznek és ott aláírásokat gyűjtenek Batthyány meg Kossuth támogatására. Nos, ebből nem lett semmi, mert a bécsi forradalom hírére rájöttek, hogy nem lehet március 19-ig várni, hanem bizony gyorsan cselekedni kell. Tizennegyedikén este el is készült a két szent szöveg: a Nemzeti dal és Tizenkét pont, aminek az alapja a Kossuth-program, de a fiatalok már radikális követelésként fogalmazzák meg. Minden pontja olyan mint egy ostorcsapás, és mivel ők skriblerek, íróemberek voltak, a legfontosabbnak a sajtószabadságot, valamint a státusfoglyok szabadon bocsátását tartották. Ráadásul ezeket meg is lehetett Pesten valósítani, nem kellett hozzájuk sem Kossuth, sem az országgyűlés, úgyhogy a fiataljaink elhatározták, rögtön másnap hozzá is fognak és reggel kilencre megbeszéltek egy találkát a Pilvax kávéházba, amelyet akkor még Fillingernek hívtak.

És ahová senki nem érkezett meg a megbeszélt időpontra.

Annyira nem, hogy csak a kaszírnő ült az üveg mögött és az öreg teremszolga rendezgette a biliárdgolyókat. Egyedül Sükey Károly, a bukaresti református lelkész fia érkezett meg kilenc után, unalmában gyönyörű gyöngybetűkkel lekörmölte a tizenkét pontot és azt gondolta, mindjárt közhírré is teszi. Igen ám, de Sükey uram erősen dadogott és a köréje sereglett polgárok talán nem is érzékelték a helyzet komolyságát, olyan jól mulattak, amikor azt mondta, hogy a po-po-po-polgárőrséget meg kell szü-szü-szüntetni. Csakhogy ahol egy csapatnyi magyar összeverődik, ott titkosrendőr is akad, itt is akadt és az illető hamar rájött, hogy itt lázítás esete forog fenn. Be is akarta vitetni Sükeyt a Rókus kórház elmeosztályára, de a tömeg nem engedte, sőt, elkergette a spiclit. Ahogy egy korabeli naplóíró megörökítette: úgy szaladt, hogy a seggét verte az ina. Ez volt az első jel, hogy a budapestiek fogékonyak a tizenkét pont követeléseire és már csak a kellő mozgósításra, a célok megfelelő tálalására volt szükség.

Erre megfelelőbb ember nem is akadhatott, mint a színészetbe is belekóstolt költő, Petőfi. De hol késett még mindig?

Nagyon sietett már, jellegzetes hétmérföldes léptei voltak. A rongy havas esőben egyszer csak két ismerős alakra lett figyelmes, ezek voltak Vasváry Pál és Bulyovszky Gyula. Petőfi ekkor hirtelen indíttatásból úgy határozott, először beszéljék meg a teendőket és a két fiatalembert felinvitálta a lakásába, amelyet Jókaival közösen béreltek. Ebben a lakásban viszont ezidőtájt egy másik történet játszódott: Szendrey Júlia, Petőfi kissé kancsal, de nagyon bájos felesége, akiről Jókai meg is írta, hogy két gyönyörű szeme volt külön-külön, épp kiöntötte a szívét a társbérlőnek. Jókai később ezt a jelenetet is megörökítette az életképekben, ahogy Júlia kacéran azt súgta: Móric, én nagyon szeretem Sándoromat és ő is nagyon szeret engem, de van egy nő, akit Sándor nálam is jobban szeret és ez a politika. Nagyon egyedül vagyok, Móric! Hát, ez bizony felkérés volt a táncra és csak az Isten tudja, mi történhetett volna, ha az ajtóban meg nem jelenik Vasvári, Bulyovszky és Petőfi. Júlia dühös, hogy az urak elrontották a játékát és ki máson töltené ki a dühét, mint Vasvárin, aki nem csak nagyon okos volt, de nagyon szemrevaló is. Teleki Blanka intézetében tanított történelmet, az összes diáklány szerelmes volt bele, sőt a tanárnők is és Júlia azonmód heccelni kezdte: Mondja csak, a hegyes orrú grófnőtől jött, vagy a kövér tanárnő ágyából bújt ki? Utóbbi alatt Teleki Blankát értette, aki tényleg fülig szerelmes volt Vasváriba. Vasvári igazi úriember módjára először nem válaszolt, de Júlia unszolásának nem lehetett ellenállni és a végén annyit mondott, hogy a hölgy neve L betűvel kezdődik. A szobában ebben a pillanatban megdermedt a levegő, hiszen Jókai Laborfalvi Rózának udvarolt, Bulyovszky Gyula pedig Szilágyi Lillába volt szerelmes – csupa L betűs hölgy jóhíre forgott kockán. Vasvári csitítgatta a kedélyeket, Júlia pedig egy harmadik személyre, Szatmáryné Farkas Lujzára tippelt, aki a Szűz Máriás zászlót vitte később a Táncsics kiszabadítására induló tömeg élén. Ezen még el is évődtek volna egy darabig, ha Petőfinek eszébe nem jutott volna, hogy nekik aznap forradalmat kell csinálni. Szedelőzködni kezdtek, de Vasvári még belevágta az ajtófélfába Petőfi tőrös botját és Petőfi igazi pesti blazírtsággal megjegyezte, hogy: jó jel, a tőr hegye Bécs felé mutat. Jobb ómen nem is kellett, elindultak a Fillingerbe. Végre összeverődtek hatan: Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Sebő Antal és Hamari Dániel, későbbi szabadságharcos hadnagyok, valamint Gál Ernő, aki matuzsálemi kort ért meg és az újságírók minden március 15-e előtt hozzá jártak pletykákért. Vasvári hátramaradt, úgy látszik, volt még egy L betűs elintéznivalója, de később beérte őket.

Az egyetemistákat nyilván nem volt nehéz fellelkesíteni...

De nem ám, az orvoskaron már úgyis nagy volt az elégedetlenség a büdös, szűkös épület miatt és amikor meghallották, hogy Petőfiék útban vannak hozzájuk, kitört a teljes zűrzavar. Hiába kiabált az élettani professzor, hogy a kicsapatás terhe mellett megtiltja a lázadást, ha a bonctani professzor meg arra biztatta őket menjenek, és viselkedjenek nemes magyar férfiakhoz illően. Úgy viselkedtek, széket hoztak, Jókai felállt a székre, elmondta a Tizenkét pontot, majd utána Petőfi is elüvöltötte a Nemzeti dalt. A kézirat már előző este óta ott volt a zsebében sőt, az eredeti Rajta, magyar verziót ki is javította Szikra Ferenc jurátus tanácsára, aki azt mondta: először talpra kell állítani a magyarságot. Petőfi ezt nagy kegyesen elfogadta és március 15-én már mindenhol így szavalta a verset. Kivéve a Nemzeti Múzeum kertjét, mert hiába van ott emléktábla, ez az egyetlen helyszín, ahol nem mondta el. A fiatalokat követő tömeg közben egyre nőtt, már a politechnikum hallgatói, sőt a mesterlegények és a járókelők is csatlakoztak a menethez, amely akkor még nem is tudta merre tart. Szerencsére, valakinek eszébe jutott, hogy a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt ki kellene nyomtatni. ĺgy indultak el a Landerer és Hackenast nyomdájába Budára, ahol már várták őket. Olyannyira, hogy Landerer úr, akinek jó kapcsolatai voltak a titkosrendőrséggel, előző nap megmondta a gépmesternek, hogy ha a fiatalok kevesen lesznek, ki kell őket hajítani, de ha sokan, akkor meg kell tenni, amit akarnak.

Nagy huncut lehetett ez a Landerer úr, mert még azt is ő súgta meg az egy pillanatra habozni látszó forradalmároknak, hogy foglalják le a sajtót.

Bizony ám, arra nem voltak Petőfiék felkészülve, mit mondjanak, ha a cenzor engedélyező pecsétjét kérik rajtuk számon. Mint a békák ősszel, úgy megdermedtek a hirtelen megoldhatatlannak tűnő akadálytól, de ekkor Landerer úr megsúgta a megoldást és Irinyi, mint egy igazi hős rátette a kezét a vadonatúj Columbia sajtóra ezekkel a szavakkal: ezen sajtót a nép nevében lefoglalom! A nyomdászok üdvrivalgásban törtek ki, azonnal elkezdték szedni a Tizenkét pontot, de annyira siettek, hogy a felénél megszűnt a tárgyeset. Még úgy kezdődött, hogy kívánjuk a sajtó szabadságát, de a folytatásban már csak nemzeti bank stb. olvasható. A Nemzeti dalt Petőfi fejből diktálta a nyomdászoknak, az utolsó versszakot az öreg zsidó, Kohn bácsi szedte ki és Jókai Mór rövidesen osztani kezdte a tömegnek a két fontos nyomtatványt. Vagy ötezer ember kapkodott a papírlapok után, közben szüntelenül esett az eső, mindenkinél esernyő volt és fennállt annak a veszélye, hogy a nagy felbolydulásban egymás szemét is szúrják ki az emberek. Jókai ekkor kiáltott fel: Polgártársak! Lehet, hogy holnap golyók hullanak ránk! Akkor el fogunk-e szaladni? Nem, nem! – zúgta a tömeg. Akkor ne ijedjünk meg egy kis esőtől, csukjuk be az ernyőket és lám, ötezer ember egyszerre mozdult. Innen kezdve egész nap minden beszéd a polgártársak megszólítással kezdődött és a polgártársak már lelkesen engedelmeskedtek a szónokok felszólításainak, hiszen az első pontot, a sajtószabadságot megcsinálták. Gondolom, bele is fáradhattak a nagy munkába, mert mint akik jól végezték dolgukat, hazaküldték a népet ebédelni.

Ebédszünetet rendeltek el a forradalomban?

Még ehhez is volt kurázsijuk, pedig egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy három órára mindenki visszajön a múzeumkertbe. De mit tesz a forradalmi hangulat és az emberi kíváncsiság, még több ember gyűlt össze mint délelőtt. Közben a forradalmáraink beugrottak a Nemzeti Színház igazgatójához, Bajza Józsefhez, hogy estére megrendeljék a Bánk Bán előadását. Megálltak a Nemzeti Múzeumban is, ahol a Kálvin téri marhapiacról a múzeumkertbe tévelyedett teheneket hajkurászó Kubínyi igazgató úrnak Petőfi átadta letétbe a két szent írást. Három órakor már több mint tízezer ember hallgatta meg a Tizenkét pontot a múzeumkertben és együtt indultak a városházára, ahol épp ülésezett a tanács. Meg is lepődtek a tanácsnok urak és majdnem baj történt, mert egyikük, Halovics Boldizsár nehezményezte, hogy a hívatlan látogatók felállnak az asztalra, felborogatják a téntásüvegeket, összegyűrik a zöld posztót. Ám ekkor megjelent a békeangyal Rottenbiller Lipót alpolgármester képében, aki kitárt karokkal üdvözölte a szabadság első fecskéit. A tanács és a választott polgárok elfogadták a tizenkét pontot és a pesti polgárőrséget átnevezték helyőrséggé, ami egy újabb pont teljesülését jelentette. Amikor ezzel a diadallal kijöttek a pesti ifjak az utcára, egy kesehajú fiatalember, Vajda János, felpattant egy kofa asztalára és azt indítványozta, szabadítsák ki fogságából Táncsics Mihályt. A húszezer fősre dagadt tömeg felszállt a hajóhidakra és megmutatkozott, hogy Isten a bátrakkal van, mert szerencsésen átértek a túlsó partra. Közeledésüket nyugtalanul szemlélte az erdélyi bástyáról Rosenbaum őrnagy, Táncsics börtönőre, sőt, félelmében már arra kérte a foglyot, igazolja a tömeg előtt, hogy ő jó ember, hiszen szépen beszélt vele, beadta neki a Pesti Hírlapot, még sétálni is kiengedte. Táncsics ekkor már sejtette, hogy valami készül – de azon még ő is meglepődött, milyen könnyen szabadon engedték. Az ujjongó tömeg a vállára vette, Pesten hintót is kerítettek neki, sőt, kifogták előle a lovakat, úgy húzták, nem csoda, hogy a nagy ünneplés annyira megviselte, hogy örömmel elfogadta a Nádor fogadó tulajdonosa által felajánlott szobát. A nap hőse felöltözve dőlt az ágyra, azon nyomban mély álomba zuhant és még az esti színházi előadáson sem jelen meg. Egressy Gábor ugyan javasolta, hogy egy színész arcát kenjék be tojásfehérjével, messziről úgy fog kinézni, mint az öreg Táncsics, de a Petőfiék erre azt mondták, hogy a forradalomban nem szabad hazudni. A felfokozott hangulatban végül elmaradt az előadás is, mindenki csak a Tizenkét pontot és a Nemzeti dalt akarta hallani. Jókai, a nagy szónok maga is olyan zavarban volt, hogy képzavarral kezdte a szónoklatát, azt mondta: a vak író a viszontlátás örömét éli át ezekben a pillanatokban – de még ezt is megtapsolták. A kor ünnepelt színésznői, Laborfalvi Róza és Szilágyi Lilla kokárdát tűztek Jókai és Vasvári kabátjának hajtókájára és csókot leheltek orcájukra – nyíltszíni csóknak magyar színházban még nem volt ilyen sikere. Kevesen tudják, hogy az erdélyi származású Szilágyi Lilla kokárdájában kék és sárga szalag is volt.

Miközben Pest népe forradalmi lázban égett, mit csináltak a döntéshozók?

A főrendek és képviselők a Ferenc Károly főherceg nevét viselő gőzhajón úsztak Pozsonyból Bécs felé az országgyűlés követeléseivel. A gőzhajón Széchenyinek támadt az a zseniális ötlete, hogy az uralkodóval alá kell íratni, hogy Magyarországon István az ő teljhatalmú helyettese. A császármalmoknál kötöttek ki, és onnan egy végeláthatatlan kocsisor vitte be a magyarokat a császárvárosba. Az első hintóból Kossuthné, az igencsak csúnya Meszlényi Terézia integetett az éljenző bécsieknek, Széchenyi és Kossuth inkább behúzódtak a hintó mélyére, de nemsokára elő kell bújniuk, mert a bécsi forradalmárok nevében egy fiatal jurátus köszöntötte őket. Alexander Bachnak hívták és később egy korszakot neveztek el róla – a köpönyegforgatós már akkor is divatban lehetett. A küldöttség tagjai Bécsbe érkezvén elfoglalták szállásaikat, és Kossuth a fogadó ablakából tüzes szónoklatot intézett a bécsiekhez, akik számára a március 3-i beszéd a forradalom szent szövege, hiszen abban benne volt, hogy adjon őfelsége alkotmányt nem magyar tartományainak is. Kétszer kapott Ausztria a XIX. században polgári alkotmányt, 1848-ban Kossuthtól és 1867-ben Deáktól, de erről szeretnek a sógorok elfeledkezni. Másnap, március 16-án sikerült István nádor teljhatalmát elfogadtatni a császárral és a magyar küldöttség, dolga végeztével elhagyta Bécset. Amikor a gőzhajó elindult Pozsony felé, egy pillanatra még a nap is kisütött a Duna felett, a hajót szivárvány ölelte körül és ezt mindannyian jó jelnek tekintették. Akkor még nem sejthették, hogy a neheze csak ezután következik, de a mindhárom helyszínen, Pozsonyban, Bécsben és Pesten is teljes sikert hozó március idusa pont ezért lehetett ilyen magával ragadó és felemelő.