Színházi pakolgatás

Mert költözöm, én az egyik eddigi életemből költözöm el vagy ki éppen: tízéves színházi múltam feltorlódott kellékeitől próbálok megszabadulni, fő iránya az akciónak a szemétkosár, amiktől meg nem sikerül megszabadulnom, azokat magamhoz veszem, és viszem őket tovább, tovább az életemben, nyilván új és más helyi értéket bízva rájuk új és más helyi értékekkel felépülő életemben.

Tíz évnek mondok búcsút, nem önszántamból, jóllehet közös megegyezésnek feltüntetve a kivégzésem, de erről ne, inkább vagy már ne! Arról se, hogy a tíz évért egyetlen köszönet nem hangzott el a Kolibri Színház részéről, ahol eddig dramaturg voltam, és abban talán, hogy ott tart a teátrum, ahol, nekem is volt némi érdemem, illetve nem kevés munkám, éjszakám, energiám és invencióm van belepasszírozva ebbe.

Érdekesebb persze, például, hogy a szobától, ahol az évtizedet eltöltöttem, el kell búcsúznom. Ronda kis lyukról van szó, nincs rajta sok szeretnivaló. Ablaktalan kis szobácska, ahol levegőt – vagy annak a látszatát – ventilátorral pumpáltunk magunknak a képzőművészeti vezetővel, ha nem akartuk az ajtót állandóan nyitva tartani. Nem lehet megmozdulni benne, tíz évig nem lehetett, illetve, bár nyilván valahogy lehetett, mert voltak olyan időszakok, amikor öten laktunk benne. A második évezred végén…

Döbbenetes, mi minden halmozódott föl, mennyi minden csírázott ki itt, hány előadás fogant meg a kopottas, szűköcske falak között, teljesedett ki, hogy aztán a színpadnak átadva magát, produkcióvá váljék.

Kezembe veszem a végtelen mennyiségű, rég nem mozdított dossziét, egyenként, egymás után porolva le őket, válogatom a beérkezett, megválaszolatlan vagy megválaszolt drámaküldeményeket, a jegyzeteket, szövegkönyveket, előadásokhoz összegyűjtött forrás- vagy elméleti anyagokat.

Aztán a számítógépemre esik a tekintetem. Azzal mi legyen? A monitoromat már jó ideje, a felmondási megállapodás másnapján átraboltatta a szobájába az igazgató, s helyette valami szutyok kis görcsöt kaptam, így nincs sokat sajnálnom azon sem. (Akár a háborúban, a hulla még vonaglik, még meleg és még folyik a vére, de a győztes már lehúzza a ruháját, elrabolja a fegyverét…)

Akkor, mi legyen a számítógép belsejével? A tíz év tapasztalatával, a rengeteg feljegyzéssel, szövegkönyvvel, tanulmánnyal, levéllel, vázlattal, elképzelés-rögzítéssel, tervvel, összefoglalással, munkanaplóval, levéllel, fölirattal, lektorálási szöveggel? Eszembe jut, eltávolításomat a színházból csak úgy tudták szalonképessé tenni a vezérek, hogy magát a státusomat szüntették meg: a színháznak innentől kezdve nincs és nem is lesz dramaturgja. Nincs tehát, következtetek, akinek átadhatnám a tudásomat, a tapasztalataimat, a színház elmúlt tíz évét, magyarán, a múltját hűségesen követő és rögzítő dokumentációhalmazt.

Nem töprengek sokáig. Hozzákezdek a törléshez. Érzem, hogy valami rettenetes dolog történik, ami szörnyűségében talán csak a könyvégetéshez fogható. A saját könyveimet, a saját agyamat égetem el most… De nincs mit tennem. Egymás után tűnnek el, százszámra, a szövegek, a dokumentumok, a képek, minden, ami a színház volt nekem, és volt magának, rajtam keresztül, az elmúlt évtizedben. Amikor felállok az üres gép mellől, úgy érzem, magamat, a lelkemet töröltem üresre az elmúlt félórában. Tántorgok, mint a részegek, a hirtelen kapott szabadság mámora ez talán, vagy az elveszített birodalom fölötti szégyen és vágyódás kínzóan erős érzete; de mindegy is talán.

Kinyitnám az ablakot, ha lenne, de mert nincs, a szememet hunyom le. Agyamban zajlani kezdenek az események. A magyar színház hihetetlen nehéz pillanatokat él át, és hihetetlen szar dolgok történnek, történhetnek meg benne éppen most. Arra gondolok, hogy folynak a levadászások és az azzal járó személycserék országszerte. Győr, Sopron, Kaposvár, Debrecen, Kecskemét, Zalaegerszeg jut hirtelen eszembe. Félelem és döbbenet a színházi világban. És most látni vélem az embereket, akik ugyanúgy csomagolnak, mint én, illetve nem egészen úgy, mert van köztük olyan, akinek állítólag fél órát adtak a csomagolásra, és végignézték azt is, mit tesz bele a szatyrába…

Korcsmároshoz Győrbe állítása szerint olyan látogató (kolléga) érkezett, akinek négy teátrumot is felajánlottak valakik igazgatásra, bizony, mert nem babra megy itten a játék, amelyik mellett dönt, onnan fel kell állni az épp regnáló igazgatónak, mert onnantól kezdve biztosan lesz vaj a füle mögött.

Sopronban egy „menedzserszemléletű” vezetőre lett szüksége a fenntartónak, és Pestről importálta is magának a hölgyet.

Kaposvárott följelentéssel és perrel akarták eltávolítani a sikert sikerre halmozó, a színházat megújító törekvésekben élen járó, az intézmény működését évtizedek óta irányító vezetőséget nem színházi körök. Znamenák István győzelme a mostaniak részéről alighanem pirruszi, hiszen egy évre kapott megbízatást a színház (és a törekvéseik) továbbvezetésére. Egy év nagy idő azoknak, akik valamit akarnak tenni a színház ellen, de nagyon kevés annak, aki a színházban a színházért akar tenni valamit.

Belém hasít, hogy Csányi sincs már Debrecenben, aki az utóbbi évek talán legizgalmasabb színházi hetét, a Deszka-fesztivált rendezte meg a közelmúltban, mely egy, az élő magyar drámaírók műveiből válogatott monstre előadássor volt – ahol is bemutatta annak a Debrecen Fórumnak és benne a Latinovits Színháznak a tervét, amiből ha lesz is valami, nem az ő közreműködése és igazgatása alatt fogja elkezdeni a működését. Túllépte a költségvetést, mondják, és bár ez sehol sem meglepetés vagy újdonság, ilyesminek akkor van következménye, ha a fenntartók úgy határoznak, hogy legyen következménye. És most úgy határoztak, legyen…

Kecskeméten csak híre van még, hála istennek, hogy Bodolayt lapátra akarják tenni, nem titkoltan pártszempontok miatt. Nála nem nagyon fognak túllépést találni, fegyelmezett ember és szertelen agyú, jó rendező. Ha akarják, meg fogják enni fenntartóék.

Zalaegerszegen ilyen szempontból minden gyanúsan rendben van a színházzal, nem azért jutott eszembe. A fenntartók trónra lépése pillanatában jó helyen és jó időben voltak ott a színházi vezérek, meg is van az eredménye. Most Európa egyik legjobb színházaként definiálják önmagukat gyomorforgató szerénytelenséggel, amit a városi közgyűlés kultúrában nem nagyon jártas csinovnyikjai boldog együgyűségben böfögnek vissza feléjük. Megfojtani, majd megzabálni készülnek viszont a Griff Bábszínházat, mely kevés nyálat sem áldozott be az új fenntartó hatalom új komiszárjai felé. Előbb ostromot indítottak ellene, kevés sikerrel. Következett az ostromlottak kiéheztetetése (uszkve 40 millió forint elvonása) – de a valóban az éhezés határára jutott fiatal bábművészek ennek is ellenálltak. Most új pályázatot akarnak kiírni, ahol majd – micsoda meglepetés! – az ő emberük fog győzni, és majd ő söpör ki a bábszínház portájáról minden ott maradt, politikailag megbízhatatlan művészi törekvést…

A gyomrom forog, míg végigfutnak rajtam ezek a gondolatok, ha ilyen a mi kis demokráciánk, hát nagyon mocskos demokrácia ez a miénk. Már ami a színházat illet. Persze, miért is kellene a színháznál megállnunk, ha forgatni akarjuk a gyomrunkat…

Pakolok. Aztán eloldalgok a kis motyóimmal. A tíz év munkájával és tapasztalatával kioldalazok az ajtón. Kitörölt winchesterrel, kiürült életkedvvel. Színház a világ. Szennyház lesz, ha nem vigyázunk rá jobban… De kit fed itt a többes szám első személy? Ezt most tényleg nem tudom… Vagy mindegy is már…