Színház, kritika – az írástudó felelőssége

Vannak helyzetek, amikor az ember legszívesebben hallgatna, lapulna, csendben, magában szomorkodna a helyzeten, ami számára fontos dolgok körül kialakult. De nem hallgathat, bármennyire nehéz is, muszáj megszólalnia. Ilyen helyzet alakult ki Juhász Dósa János írása nyomán (Színházlátogatástól eltanácsolva, Új Szó, Szalon, 2007. április 7.).

A színház kultúránknak nem eléggé méltányolt, de nagyon fontos része, a színházi emberek pedig talán a művészek között is a legérzékenyebbek, legsérülékenyebbek, akik mint minden ember, vágynak munkájuk elismerésére, a visszajelzésekre, a szeretetre. A visszajelzés alapvetően kétféle: a közönség tetszésének vagy nemtetszésének spontán, ösztönös kifejezése minden előadáson, s a szakmai visszajelzés, amikor a színház- és drámaelméleti ismeretekkel felvértezett, ösztönös, spontán reakcióit reflektálni, földolgozni képes néző(!), akit általában kritikusnak neveznek, megkísérli értelmezni, elemezni az általa látottakat, s ezt a „racionalizált reakcióját” a sajtóban publikálja. A kritikust és a színházat sokan, sok helyütt próbálják szembeállítani, szembenálló feleknek föltüntetni, pedig normális körülmények, egészséges viszonyok között partnereknek, egymást segítő szövetségeseknek kellene lenniük. Ehhez persze szükség van néhány alapfeltételre. Mindenekelőtt, hogy a véleményét megfogalmazó (kritikus) szeresse a színházat, működését a segítőkészség, a szeretet, a közös jobbat akarás vágya motiválja. A következő „feltétel”, hogy valóban elemezzen. Számba vegye az előadás gondolati tartalmát és a formai eszközöket, melyeket az alkotók a tartalom kifejtésére használtak, s leírja, véleménye szerint mennyire voltak ezek összhangban, s mennyire voltak számára „olvashatóak”. Ezek után mindezt el kell helyezni a saját értékrendjében. Ezzel kiderül a véleménye az adott színpadi alkotásról, az alkotók pedig visszajelzést kapnak arról, hogyan hatott produkciójuk egy – remélhetőleg fogékony, művelt, színházat szerető – nézőre. Ennek az információnak lehet értelme, értéke az alkotók számára.

A fönti bevezetőre azért volt szükség, hogy az olvasó megértse, miért érzem úgy, hogy Juhász Dósa János cikkére muszáj reagálnom. Van az írásnak két mondata, amit színházi előadásokra írásban reflektáló nézőként (nem szívesen használom a csúf „kritikus” megnevezést) határozottan el kell utasítanom: „Nem tisztem kollégáim véleményét közreadni, de lassan mindannyiunknak elegünk lett a »nem túl szíves« fogadtatásból.” Távol áll tőlem, hogy Juhász Dósa kollégájának tartsam magam (nem vagyok újságíró), de kritikusként a Jókai Színházban az 1989-es rendszerváltás óta soha nem volt részem „nem túl szíves fogadtatásban”. Mindig minden szükséges segítséget megkaptam ahhoz, hogy az előadásokat megnézhessem, és azokra a tőlem telhető színvonalon reflektáljak. Színházi embertől (vigyázat, a kritikus egyúttal színházi ember is!) soha nem hallottam panaszt a „fogadtatásra”. Igaz, nem tudom, kiket tart Juhász Dósa János kollégáinak, akiknek a véleményét közreadhatná.

„…a szlovákiak magyar színjátszás a béka feneke alatt leledzik” – írja. Ebben az esetben azzal kell kezdenem, hogy ilyet tisztességes, színházat szerető ember nem ír le! Különösen nem csak úgy odavetve, „oldalvágásként”, mintegy mellékesen, saját sérelmeinek felsorolása közben. Folytatnám azzal, hogy ez a hangzatos kijelentés nagyon nehezen értelmezhető. Mi leledzik a béka feneke alatt? Az előadások színvonala? A színészek képességei? Egyáltalán: milyen időszakra gondol Juhász Dósa? Mi jelenti a „béka fenekét”? Hogyan definiálható ez a – ha jól értem az újságíró szándékát – minőségi kritérium?

Az előadások színvonaláról lehet vitatkozni. Vannak közöttük kevésbé sikerültek, sőt az én véleményem szerint is kifejezetten gyengék. De Kassán pl. a sajnálatosan csak az igazgatói beavatkozás miatt emlegetett Tóték véleményem szerint számos értéket hordozó fontos produkció, a SZEVASZ Színház Sóska, sültkrumplija rendezőileg pontosan értelmezett szöveg kiváló színészi alakításokkal, a Jókai Színház új stúdiójában bemutatott Őszi álom pedig az idei évadban az általam látott összes szlovákiai (beleértve a szlovák színházakat is) előadás közül talán a legizgalmasabb, legfontosabb. Az odavetett nyegle megjegyzés mindenekelőtt a színházainkban dolgozó művészekre nézve sértő, de súlyosan rontja a kritika (újságírás) hitelét is. Minden művész, ha megvan benne az elemi szakmai tisztesség, és komolyan veszi hivatását, a lelkét, legjobb tudását, tehetségét kísérli meg belevinni az előadásba. Mit érezhet, ha „jutalmul” a béka fenek alá nivellálják. Köztük olyan színészeket is, akik meggyőződésem szerint tehetségük, szakmai tudásuk és tisztességük alapján is az egyetemes magyar és szlovákiai színjátszás első vonalába tartoznak. De csupán az idei évadot véve alapul a színházművészet szinte minden területéről (színészi alakítások, díszlet- és jelmeztervezés, rendezés stb.) láthattunk legalábbis szakmailag tisztességes, magas színvonalú munkát. El nem tudom képzelni, milyen előadásokat láthat Juhász Dósa a világszínház produkcióiból, amikhez képest mindez a béka feneke alatt leledzik?!

A művészi alkotás az alkotó lelkéből, legbelsőbb énjéből fakad. Ennek következtében az alkotó törvényszerűen érzékeny, sérülékeny. Erre az érzékenységre, sérülékenységre tekintettel lenni hozzátartozik az alapvető emberi érintkezési normákhoz, a jólneveltséghez. Ez nem jelenti azt, hogy bárki, legyen az „egyszerű” befogadó, kritikus, újságíró vagy akárki más, ne illethetne bármilyen műalkotást akár a legszigorúbb kritikával, ne fejthetné ki véleményét, legyen az bármennyire elítélő. Minden jól nevelt embernek el kellene azonban kerülnie az alkotók megbántását, a megalapozatlan sértegetést. Az újságírónál pedig mindez nem csupán jólneveltség, hanem szakmai erkölcs kérdése is.