Szaló Csaba: gyűlölet gyűlöletet gerjeszt

Október 6-án zajlott Pozsonyban az Európai Unió parlamenti elnökeinek informális csúcstalálkozója, ahol Andrej Danko szlovák házelnök sajátos érveléssel kívánt magyarázatot adni hazánk menekültellenes retorikájára. Arra hivatkozott, hogy Szlovákia más értékekre és hagyományokra épült, mint a nagy és gyarmatosító országok, amelyek természetes módon voltak képesek együtt élni a kisebbségekkel. Miként látja a szociológus: ez helytálló magyarázat vagy kifogás?

A történelmet eleve sokféleképpen lehet magyarázni, ahogy a jelent is különbözőképp felfogni és megélni. Jó példa erre a gazdaságilag szilárd Németország, ahol huszonhét évvel az újraegyesítés után is fennáll a különbség az egykori NDK és az ország nyugati tartományainak társadalmi-gazdasági színvonala között. Hiába folyt irdatlan mennyiségű pénz a ’89 előtti Kelet-Németország felzárkóztatásába, ott máig erős félelmek és negatív beidegződések élnek. Az alapvető szociológiai meglátások egyike, hogy a nincstelenek a nincstelenektől tartanak a legjobban. Az idegengyűlölet és a rasszizmus iránt is azok a rétegek a legfogékonyabbak, amelyek azon aggódnak, hogy bármi okból nem tudják majd tartani mai életstílusukat, és ők is a szegénységi küszöb felé sodródhatnak. Ezt használják ki az odamondó és a másokkal szembeni elfogultságot gerjesztő populista politikusok.

Meglovagolják a félelmek társadalompolitikai effektusait?

Igen. Ezt a jelenséget igazolja az a kutatás, amely a választók magatartásában a populizmus térnyerését vizsgálta. Ennek tárgyaként 158 évre visszamenőleg 800 európai választást elemeztek. Az erről a tudományos felmérésről készült tanulmány szerint minden válság, tehát nem csak a gazdasági recesszió, jelentősen elbizonytalanítja az embereket, ami általában 30 százalékban hoz azonosulást meg többletszavazatot a populistáknak. Most Európa is – a 2008-as gazdasági válságtól kezdve a jelenlegi menekültkrízisig – ilyen dekonjukturális helyzetben van, és ez különösen Közép-Kelet-Európában szítja könnyen a gyűlölködést.

Visszagondolva a szlovák házelnök „diplomatikus” magyarázkodására: 2016 őszén elfogadható Andrej Danko érvelése?

Egy az egyben természetesen nem. Még ha az ösztönös megszokások szintjén akad némi történelmi háttere annak, hogy régiónk a mai nyugati világ szemléletmódjától eltérően jóval fogékonyabb a xenofóbia és a kirekesztő gondolkodás iránt.

Pedig esztendők óta mi is naponta látjuk például a szíriai borzalmak képeit! Szociológusként miben sejti az okát annak, hogy mégsem vagyunk mentálisan felkészülve a tényekből adódó teendők elfogadására?

Régiónkban a népesség zömét, a generációs különbségektől függetlenül, valóban nem érinti meg a szíriai tragédia mélysége, esetleg más országok lakosságának elképesztő nyomora. Valószínűleg azért, mert az érzelmi ráhangolódás elsődlegessége helyett többnyire csak képekben gondolkodunk. A tévé előtt ülve sajnálkozunk ugyan mások sorsán, de távol áll tőlünk, hogy segítsünk a földönfutókon. Ahogy gyorsan elillan az esti film hatása, éppen úgy elmúlnak az esti híradó keltette benyomásaink is. A tudósításokat nézve még együtt érzünk a szenvedőkkel, de attól már ódzkodunk, hogy az onnan elmenekültek sorsával törődjünk. Ugyanakkor meglepő, hogy a hetvenes-nyolcvanas években hozzánk bevándorolt vietnamiak, kínaiak sokaságával nincsenek különösebb fenntartásaink, pedig az ő kultúrájuk sem hagyományosan közép-európai és keresztényi.

A V4 tagországai posztkommunista országok. E régióban – a migráns szó hallatán – a rendszerváltás óta elért fejlődés eredményeit és önmagunk relatív kényelmét féltjük? Vagy egyszerűen kinézzük az idegent?

A „visegrádiak” összlakossága cirka 65 millió; az eredeti elképzelések szerint e négy országnak mindössze hétezer menekültet kellett volna befogadnia. Így a V4 tagállamainak bármelyikében nevetséges aggály, ha valakik egy ekkorka „tömegtől” mai életük kiegyensúlyozottságát féltik. Inkább más okozati összefüggéseket látok. Egyrészt a többség felült a populisták, köztük a vezető politikusok xenofób riogatásának; másrészt az emberek nem bíznak a politikai elitben, illetve országaik állami intézményeiben. Abban, hogy azok bármi nehézség vagy váratlan szituáció adódna, kezelni tudnák a gondokat. A kisember pedig nemcsak a populista szólamoknak hisz könnyen, hanem saját szorongásainak is, ami azután menekültellenességbe és gyűlölködésbe is fordulhat. Ez a légkör a társadalmi szolidaritás helyett a segítségvállalás válságát segíti fölülkerekedni.

Az indulatos október 2-ai „kvótaügyi” népszavazás mennyiben érintette Magyarország európaiságának arculatát? Illetve fokozta-e az euroszkepticizmust, hiszen a német szélsőjobb AfD már másnap Németországnak az EU-ból való kilépését szorgalmazó referendum mellett kardoskodott...

A forintokban is tízmilliárdokba került, sok tekintetben hazug és agresszív kampány után, őszintén szólva, nem lepett meg a kormánypártok sugallta és a Jobbik által is támogatott nemek 98 százalékos aránya. Ami meglepett viszont, hogy a példátlanul széles körű agymosás ellenére maga a népszavazás jogilag érvénytelen maradt, mert a választópolgárok kis híján 60 százaléka nem adta le voksát. Ez pedig azt jelenti, hogy nem támogatják Orbán Viktor kirekesztő és unióellenes törekvéseit. Ezért a kormányzat most tetszik, nem tetszik stílusú értelmezési hadjáratba kezdett, és az elbukott referendumot a nemmel szavazók győzedelmes új egységeként igyekszik eladni. Az elért eredménnyel 2018-ban nyilván lehet ugyan parlamenti választásokat nyerni, de alkotmányos többséget nemigen. Az idegengyűlölet kártyájának kijátszása akkor került terítékre Magyarországon, amikor a legutóbbi választások utáni félidőben a Fidesz hatalma meggyöngült, a kormányzat elbizonytalanodott, ezért a kampánymasinériát ismét fokozottabb üzemmódba kellett fölpörgetni. Az eseményeket szociológiai szempontból értékelve, egy populista párt nem működhet sikerrel anélkül, hogy ne aktivizálná folyamatosan a pártolóit. Ehhez viszont könnyen célponttá tehető ellenségképre van szüksége.

Közép-Kelet-Európa menekültellenes, gyakran gyűlöletet is gerjesztő, az Európai Uniót támadó indulataiban szerepet játszhat az is, hogy régiónkban tulajdonképpen feldolgozatlan maradt a mai V4-ek országainak a II. világháborúban játszott, a zsidókat és a romákat üldöző szerepe?

Ez a mulasztás a szolidáris gondolkodást kizáró megnyilvánulások érzelmi síkján mutatkozik. A múlt vétkeinek és adósságainak feldolgozása elsősorban társadalmi dialógus révén lehetséges. Bizonyos dolgokat, ha megkésve is, de ki kellene mondani. Bevallani és beismerni. Csak azután lehet megbocsátani és okulni a történtekből. Viszont sokan, és nem csak az egykori Csehszlovákiában, máig szinte naivitásnak tartják, hogy nyíltan és tárgyilagosan szó essen a második világégés időszakának bizonyos „epizódjairól”. A mai világban nem az őszinteség a politikusok napi kommunikációjának erőssége, hanem főként a meggyőzés, olykor a másik csőbe húzása az igazi szándék. Sokan ezért tudják nehezen vagy még úgy sem elfogadni a menekültek megsegítésének íratlan „parancsát”, hiszen továbbra is abban a hiszemben élnek, hogy nekik járna segítség; hogy számos szempontból ők a mindennapi élet áldozatai.

A menekültkrízis továbbra is tagadhatatlanul aktuális probléma. Az Európai Unió, tehát mi is, zsákutcába jutottunk vele, vagy „csak” egy elakadt körforgalomban rostokolunk?

Az utóbbit mondanám. Régebben egy professzorom mondogatta, hogy a hamari politikai ideológiákat rendre legyőzi a demográfia. Nos, Európában is csökkenőben a lakosság, ezért akarjuk vagy nem, kontinensünk önfenntartásához bevándorlókra lesz szükség. Ezek hosszú távú folyamatok, de mint ár a hajót, úgy Európát és benne a mi régiónkat is bizonyos irányba sodorják. Ennek dinamikája lesz az, ami kimozdítja holtpontjából az elakadt „körforgalmat”. Persze, ehhez számos gondot kell egyszerre megoldani: az EU külső határvédelmét, a nemzetközi menekültügyi egyezmények következetes betartását, a menekültek igazságos elosztását; a háborús övezetek sújtotta vagy az emberi jogaikban üldözött menekültek, illetve a gazdasági bevándorlók fogadását eltérő kritériumok szerint. Amit ellenben látni kell: ha a migránsok nem jöhetnek legális úton Európába, akkor bejönnek illegálisan, akár az életüket is kockáztatva. Mert lehet tiltani az emberkereskedelmet, attól az még létezik. A menekültek fogadásának, menedékjogi kérelmeik elbírálásának, elhelyezésüknek vagy visszaküldésüknek kérdéseiben ezért van szükség határozottan és világosan szabályozott keretekre. Nemzetközi, erkölcsi és jogi szempontokból nem lehet pökhendi módon elzárkózni a migráció európai gondjai elől. Ellenkező esetben, emberek tízezreinek halálát okozva, megtagadjuk európaiságunkat.

Jelenünket azonban a káosz uralja, és nem az együttműködés szabályozott formái. Belebukhat az EU a modern idők tornyosuló gondjaiba: brexit, menekültválság, terrorizmus, munkanélküliség, adósságkrízis. Állítana akár sorrendet?

Nem a gondok sorrendjén, hanem azok súlyán múlik. Illúzió abban a nacionalista tévhitben ringatózni, hogy mind az imént említett problémák, mind a többi társadalmi gond közül csak egyet is egy-egy állam képes egyedül megoldani. Ráadásul a nacionalizmus már többször tönkretette Európát. Éppen ezt megelőzendő alakult meg az Európai Unió. Abból a tapasztalatból, hogy gyűlölet gerjeszt gyűlöletet, és a nacionalista erők, a felelőtlen politikusok lépéseinek utóélete könnyen irányíthatatlanná válik. Erre példa a júniusi angliai népszavazás, hiszen David Cameron egyéni hatalmának megtartásáért blöffölt a brexittel, de ő hol van ma már?! Orbán Viktor hatalmas idegenellenes kampánnyal százszázalékos részvételt remélt az októberi referendumon – ami eredménytelen lett. De számos egyéb kisiklás is mutatja, hogy nem az emberiesség, a humánum és a társadalmi szolidaritás, hanem az önérdekből cselekvő politikusok árthatnak az Európai Uniónak, amelynek – a jövő kihívásait tekintve – nincs alternatívája. Tulajdonképpen még akkor sem, ha a körülmények alakulása révén kétsebességűvé válna. Szociológusként kötelességem, hogy ráirányítsam a figyelmet a gazdag és nagyon fejlett, úgynevezett mag-Európa továbblépési irányai, illetve a régiónk euroszkepticizmusa közötti különbség következményeire. Arra, hogy Közép-Kelet-Európában vannak, akiknek az a fontosabb, hogy törzsük vezérei lehessenek; és nem az, hogy törzsüket – ha a hátsó ajtón besurranva is – végleg bevezessék Európába.