Sosem volt harcos feminista, csak küzdőképes rendező

Előtte két évig építészetet tanult, majd műszaki rajzolóként és laboránsként dolgozott. Volt azonban manöken is, majd csapó a barrandovi filmgyárban. Otakar Vávra növendékeként a filmművészeti főiskolán az egyetlen nő volt egy mára legendás csapatban. Jiří Menzel, Evald Schorm, Jaromíl Jireš, Jan Němec, Ivan Passer, Milos Forman a hatvanas évek új hullámának emblematikus figurái. A cseh film prágai tavaszának irányt mutató, nagy egyéniségei. Éva és Vera, Világautomata büfé, Százszorszépek, A paradicsomi fák gyümölcseit esszük. Filmek. Az ő filmjei. Aztán a fordulat éve: 1968. Chytilovát, a cseh új hullám több rendezőjével együtt évekre elhallgattatják. „Újjászületését” egy bizarr, szülészeti parabola hirdeti, Játék az almáért címmel. Éles társadalombírálatát természetesen továbbra sem rejti véka alá. A Panelsztori, az Elszakadás a kor politikai vezérkarának legerősebb támadásait is túléli, de amíg Csehszlovákiában csak a filmklubok tűzhetik műsorukra, addig külföldön a legnagyobb elismeréseket aratják. A hatalom és a művészet, a férfi és a nő viszonyát A bolond és a királynő című alkotásával ábrázolja, szexuális tabukat az Egyet ide, egyet oda rendezőjeként döntöget.

Věra Chytilová pár éves kihagyásokkal továbbra is rendez, munkáival azonban ma már nem kavar nagy viharokat. Egyénisége szinte semmit nem változott az évek során, ma is ugyanolyan karcos, mint régen. Erkölcsítélete, igazságérzete is pontosan működik, filmjei iránt mégis megcsappant az érdeklődés. Akkora közönségréteget, mint nemzedéktársa, Jiří Menzel vagy a fiatalabb korosztályból Jan Hřebejk nem vonz már a filmjeivel. Szakmai tudását és a világról alkotott véleményét a prágai filmművészeti főiskola rendezői szakának tanszékvezető tanáraként adja tovább. Alkotásaival maradandó értéket teremtett korunk filmművészetében.

Igaz, hogy rögtön az első évben ki akarták rúgni a főiskoláról?

Életstílusom ugyanis irritálta a főiskola tanári karát

Pontosabban?

Megtudták valakitől, hogy időnként taxival közlekedem. Az ötvenes évek második felében egy diáklány életében ez főbenjáró bűnnek számított. Behívattak és azt mondták: nincs szükségük ilyen alakokra, rontom a közerkölcsöt, kilógok a sorból, a társadalom pedig kiveti magából az ilyen elemeket.

Elemeket?

Igen, így fogalmaztak. Én már akkor huszonhét éves voltam, Jirka, Jiří Menzel is a nővérét látta bennem, szívesen fogadta, hogy pátyolgatom. Nem akartam otthagyni a főiskolát, annyira érdekelt a film, hogy belehaltam volna, ha valami mást kell csinálnom. Kétségbeesésemben öngyilkosságra vetemedtem. Felvágtam az ereimet.

Megsajnálták?

Inkább megijedtek, hogy mi lesz velem, ezért miután észhez tértem, visszavettek.

Gyermekkorát állomásokon, vasutasok között, meglehetősen férfias közegben töltötte. Milyen évek voltak azok?

Örökké ott szaladgáltam a sínek és a vagonok között. Boldog gyerekkorom volt, ha erre kíváncsi. Apám egy kisvárosi vasútállomás vendéglőjét vezette, ott is laktunk az állomás épületében, voltaképpen együtt zuhanyoztunk a pályamunkásokkal. A vasútnál dolgozók szegény emberek voltak, de ismerték és mindenben segítették egymást, főleg a háborús években.

Nem féltette a papa a sok férfi között?

Nem kellett féltenie, mert becsületes, megbízható emberek voltak. Apám mellett mindig szabadnak érezhettem magam, tolerancia és együttérzés ez volt a jelszava. Segíts a rászorulóknak! a leggyakrabban ezt mondogatta. Ő maga is szegény családból származott, ezért ha kértek tőle, sosem válaszolta azt, hogy sajnálom, nem adhatok semmit. Tőlünk a koldus sosem ment el üres kézzel. Ez gyakran eszembe jut mostanában. Szégyellem is magam, hogy nincs közöm egyetlen jótékonysági szervezethez sem. Valahogy nem fér az életembe. Adni persze másképpen is lehet.

Hogyan zajlott az életük azon a kisvárosi vasútállomáson? A vendéglőben, gondolom, sok mindent látott. Olyat is, amit talán nem kellett volna.

Szolgálati lakásban laktunk. Egyetlen szobában négy ember. Apám, anyám, bátyám és én. Apám pedáns, becsületes ember volt, aki figyelt a vendégek óhajára. Mindenkit maximálisan ki akart szolgálni. Még pezsgő is volt a pincében, mert mi van, ha valaki éppen azt kér? Nem mondhatja, azt, hogy elnézést, azt nem tartok. Ő igenis beszerezte. A tisztaságra is nagyon figyelt. A söröskorsókat például egyenként átvizsgálta, hogy jól vannak-e elmosva. Azt szerette, ha fénylett a pohár a tisztaságtól.

Örökölte ezt a tulajdonságát?

Én türelmetlen ember vagyok. Mindent szépen, rendben elrakok, de vannak dolgok, amikre nem figyelek. Én folyton időhiánnyal küszködöm. Inkább olvasok. Apám még a szenet is úgy rakta halomra a pincében, hogy azt mindenki megcsodálta. Tisztelték is őt a főnökei. Mindig nagyobb és nagyobb állomásra helyezték át, hogy rendet tegyen a rendetlenségben. Nagyon sokszor költöztünk, aminek talán én örültem a legjobban a családban. Az én életemben ugyanis minden költözés egy újabb kalandot ígért.

Mikor jutott eszébe, hogy akár filmrendező is lehet?

Amikor bekerültem A császár pékje című nagy sikerű mesefilmbe. Udvarhölgy voltam. Kellett az arcom a rendezőnek, de szöveget nem kaptam, mert raccsoltam. Csakhogy amíg a többiek a sminkben trécseltek, és várták, hogy kamera elé hívják őket, én bent a műteremben múlattam az időt. Figyeltem, mi zajlik körülöttem. Tetszett, amit láttam, és el is döntöttem, hogy engem már csak ez érdekel. A film. Rendezésre egyáltalán nem gondoltam, nem is tudtam, hogy azt nők is csinálhatják. A csapó munkája tetszett. Fejembe vettem, hogy én is az leszek. Érettségi után két lehetőségem volt. Anyám azt mondta: „Ha férjhez mész, megkapod a hozományt, ha tovább tanulsz, nem kapsz semmit.” Mivel sem férjhez menni, sem munkába állni nem volt kedvem, az építészeti főiskolán kötöttem ki Brünnben, ahol rögtön beleszerettem valakibe, akiről csak később derült ki, hogy illegálisan tartózkodik az országban. Úgy terveztük, megyek vele Brüsszelbe, de letartóztatták, és húsz évre elítélték. Én zokogtam, apám boldog volt. „Tudtam, hogy házasságszédelgő, csak te nem akartad észrevenni” – ordította. Amikor megtudtam, hogy Prágába vitték, elmentem a börtönbe, megszereztem a címét, és rendszeresen írtam, csomagokat küldtem neki. Tíz év után kiengedték.

És újra fellángolt a l’amour?

Nem. Én már akkor másvalakihez tartoztam, férjhez mentem. Ott állt előttem kalapban, elegánsan, ugyanolyan vonzó volt, mint amikor elszakadtunk egymástól, lehúzott jó pár évet a jáchymovi uránbányában, de semmit sem változott. Sem külsőleg, sem belsőleg. Kemény fából faragták. Csak ne lett volna annyira önző! Mindegy. Én már akkor Karel Ludwig fotográfust szerettem, akiről sajnos gyorsan kiderült, hogy a nő csak a szolgáló szerepét töltheti be az életében. Úgyhogy el is váltunk szépen. A lányom és a fiam a második házasságomból született, Jaroslav Kučera operatőrtől, aki súlyos betegség után 1991-ben meghalt.

A hatvanas évekről, a cseh filmgyártásban új fejezetet nyitó nagy csapatukról milyen emlékeket őriz?

Megkaptam a diplomát, és a Világautomata büfé után, amelyet Bohumil Hrabal novellája alapján készítettem, a saját forgatókönyvem alapján kezdtem el forgatni. A Činoherní klubban a legjobb előadásokat, az Olympikban a legjobb külföldi filmeket néztük. Azokat, amelyek nem kerültek be a széles forgalmazásba. A Százszorszépekkel eljutottam New Yorkba, ahol Andy Warhollal és az egész amerikai undergrounddal találkozhattam. Ennél nagyobb élményre nem emlékszem.

Drahomíra Vihanovával együtt két rendezőnője volt akkoriban a cseh filmgyártásnak. Vihanovát azonban rögtön az első alkotása, a Szétlőtt vasárnap után hosszú évtizedekre elhallgattatták. Ön folytathatta, még ha erős szorításban is. Harcias jelleme, eltiporhatatlansága mindig vitte tovább, előre, még a legkönyörtelenebb helyzetekben is.

Apám mellett sok mindent megtanultam annak idején. A leginkább küzdeni, soha fel nem adni. Főiskolai osztályunkban én voltam a legidősebb, a legelszántabb és leginkább küzdőképes, nekem volt a legtöbb élettapasztalatom, ezért sem akartam, hogy kidobjanak. Az építészetit azért hagytam ott, mert úgy terveztem, hogy a párom oldalán szép csendben emigrálok. Aztán másképpen alakultak a dolgok. De amikor felvágott erekkel megtaláltak a kollégiumi fürdőszobában, abból hatalmas botrány kerekedett. Prágában akkor ült össze a marxista esztéták kongresszusa, és valakinek a fülébe jutott, hogy a filmművészetin azért akartak kidobni egy hallgatót, mert valakit zavart a származása. Ami igaz volt, hiszen apámról tudták, hogy kisiparos. Ott volt az életrajzomban. Tehát gyorsan elsimították az ügyet, bár nem egy tanárnak továbbra is szálka maradtam a szemében, hiszen már a felvételin olyat hallott tőlem, amivel mérhetetlenül felidegesítettem.

Bizonyára ön sem felejtette még el.

Azt kérdezték tőlem, hogy milyen filmeket szeretnék készíteni, én meg őszintén válaszoltam. Hogy jobbakat, mint amilyeneket láttam, mert azok igencsak hamisak és sematikusak.

A változás aztán valóban önökkel érkezett el a csehszlovák filmgyártásba, bár a szocialista realizmus hazugságai továbbra sem tűntek el a filmvászonról.

Volt is ennek köszönhetően egy hatalmas krízis a filmgyártásban, amikor a nézők már ignorálták az ilyen fércműveket. A Játék az almáért 1976-ban épp azért kavart akkora vihart, mert a „másik oldalról” került a mozikba.

Politikai pikantériája mellett volt egy másik vonzereje is a filmnek. Szülészeten játszódik a történet.

Én már nem foglalkozom sem ezzel, sem az ezt követő filmjeimmel. Nem azt mondom, hogy nem érdekelnek, hiszen az életem egy-egy nagy szelete van bennük. De tudom, sok mindent a szerencsés véletlennek köszönhetek, hogy akkor, abban a helyzetben kaptam lehetőséget filmre vinni, amit elképzeltem. S mivel a világ erősen figyelt rám, az itthoni politikai garnitúra nem mert teljesen a földbe döngölni. Ha valahol azt mondták, hogy „nem!”, mindig volt bátorságom visszakérdezni, hogy „Miért nem?”. Ha kitessékeltek, soha nem egy emelettel lejjebb, hanem hárommal feljebb kopogtattam. Engem nem lehetett megijeszteni, tőlem viszont nagyon sokan féltek. El is bújtak sok helyen, ha tudták, hogy megyek. Szemtől szemben még a magas beosztású elvtársak is kesztyűs kézzel bántak velem. Bajba akkor kerültem, ha nélkülem döntöttek a sorsomról. De akkor sem hagytam annyiban. Mentem és addig pofáztam, amíg ki nem tapostam az igazamat.

Legutóbbi filmje, a Szép pillanatok, garancia nélkül tavaly került közönség elé. Főhőse, Hana egy kaotikus világban keresi boldogságát, belső harmóniáját. Pszichológus. Férje elhagyja egy fiatalabb nő miatt, fiát csak a komputerek érdeklik.

Ez a film elsősorban arról szól, ami a ma emberét foglalkoztatja. Otthon és a munkahelyén. Van, aki tragikusnak, van, aki komikusnak látja a helyzetet. Az én számomra riasztóan tragikomikus.

Božena Němcováról, a legendás Nagyanyó írójáról, a cseh irodalom egyik népszerű alakjáról készült filmet forgatni. Mikor kezdi el?

Már letettem róla. Amíg nagyon akartam, nem adtak rá pénzt, azt mondták, drága mulatság lenne. Ma meg már nem is találnám meg a történethez szükséges helyszíneket. Az enyészet eredményes munkát végzett. A politikai pártokat pedig, ahol a pénz van, nem érdekli a kultúra. Könyörögni, győzködni pedig nincs kedvem senkit, beleuntam már a koldulásba. Túl a hetvenen nem várhatja már tőlem senki, hogy bankok, nagyvállalatok igazgatóinál kuncsorogjak. Inkább akkor hazamegyek olvasni.