„Soha nem kíméltem magamat”

Gyüre Lajos legújabb, Maradék című kötetét végiglapozva úgy tűnik, továbbra sem tartozik azon költök közé, akik elsősorban a magánéletükről vallanak verseikben.

Épp ezért, mivel keveset tudunk őróla, az emberről, Kassán járva főként az örvénylő idő irányította sorsról beszélgettünk vele. És már távozóban, a Rizner utcai lakás tenyérnyi kertjének kapujában búcsúztunk, amikor egy megjegyzés szaladt ki a száján: „Soha nem kíméltem magamat...” Ahogyan kimondta, hangjában se szomorúság, se sajnálkozás. Inkább csak tényközlő tartalom; ezt az észrevételt teszi utólag a riporter. Mintegy igazolandó, hogy megokoltan volt kíváncsi a 85. születésnapját márciusban betöltött Gyüre Lajos életútjára.

A II. világháború után a (cseh)szlovákiai magyarok helyzetét a mondvacsinált háborús bűnösök kollektív makulája határozta meg. Te, a mokcsakerészi kamasz akkor 14-15 évesen beálltál kovácssegédnek. Jó kovács lett volna belőled?

Gondolom, igen. Szerettem a szakmámat, kedvvel végeztem a rám osztott munkát. Még ma is, ha akad valami ilyen, kész vagyok rá. Ha van hol és kivel, meg hát egészség is hozzá, akkor szívesen hegesztek, kovácsolok. Én azzal semmit nem vesztettem, hogy kovácsinasként éltem az akkori életemet. Megtanultam dolgozni, a munkát becsülni, és ezt a mai napig tartom.

Első verseiddel az ötvenes évek derekán jelentkeztél az akkori hazai magyar lapokban. Kötetben 1958-ban, a Fiatal szlovákiai magyar költők című antológiában publikáltál először. Hogyan látod ma a társadalmi sematizmusnak ezt a korszakát, az ötvenes éveket?

Nem tagadom meg azt a korszakot sem, megvolt annak is a maga szépsége. Fiatalok voltunk, bizonyos értelemben felszabadultunk, és ha sematikusan, olykor rosszul is, de parasztgyerekként is szóhoz jutottunk az irodalomban. Hazudnék, ha letagadnám azt az időszakot, át kellett élni, átesni rajta, mint a gyermekbetegségen. Nyolcan indultunk, ebből Cselényi Lászlóval és Tőzsér Árpáddal már csak hárman élünk.

Azok az ötvenes évek nyomasztóak voltak. Te is egy voltál az, úgymond, fiatal szocialista tehetségek közül? Miképp hatott rád a társadalmi légkör, tudtál együtt lelkesedni a korral?

Magyarországról hozzánk is átterjedt a népi mozgalom, ami sokakat vitt előre és ösztönzött is. Kár általánosítani, azt mondani, minden eleve rossz volt, ami akkor történt. Fontos a tárgyilagosság. Például alapvetően megváltozott a mezőgazdaság struktúrája. Ez biztosan számos gazdának tragédiát jelentett, ugyanakkor a szabaddá vált munkaerő áthárult az iparba, a kereskedelembe, később az értelmiségi rétegbe.

Mint mondtad egyszer, ifjúságod meghatározó élménye Veres Péter Mit ér az ember, ha magyar című könyve volt. Merthogy?

Én Veres Péteren nevelkedtem, amit lehetett, elolvastam tőle. Ez adta az erőt, hogy tudatosítsam, egy parasztfiúból is lehet valaki, ha mer, ha van esze és mondanivalója, ha megvan benne az akarás. Így kerültem el 1951-ben kitanult kovácsként Kassára. Először a volt Poledniak gépgyárba, ahol a kazánkovács oklevelet is megkaptam. Idős és jólelkű műhelymesterem, Pajor Pali bácsi viszont arra figyelmeztetett: mivel megnyíltak a magyar iskolák, tanuljak tovább, nem szabad ott maradnom. Így lettem a legendás hírű kassai Ipari diákja, ahol huszonnégy évesen érettségiztem. Innen tovább lépve 1959-ben a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán szereztem tanári oklevelet.

Milyen érzés volt megkésett öregdiákként az Ipariba járni?

Ez nem volt megkésettség! A háború és az azt követő évek hozták így. Aki valóban, tanulni akart, észre sem vette, hogy öt-hat évvel fiatalabb osztálytársai is vannak. Ma is azt állítom, hogy ezek az indulatok a közéleti pálya ösztönzői, az Ipari akkori légköre pedig utánozhatatlan. Még a régi tanárok tanítottak, akik neveltek is. Megbecsülték az igyekvő diákot, kolléga úrnak szólítottak bennünket. Magyarokként éppen úgy elnyomottnak érezték magukat, mint mi, nekik „csak” az a többlet jutott, hogy a tanítóink lehettek. Figyeltek ránk. „Írói” zsengéim, Duba Gyuláéival együtt, fölkerültek a faliújságra. Erről az iskola patrónusa, Fábry Zoltán is tudomást szerzett, a főiskolára az ő ajánlására vettek föl. Egyben a tanszékvezető Sas Andor jóindulatának köszönhetően, mert amikor levélben megérkezett a felvételemet utólag igazoló értesítés, én már faluhelyen cséplőgépen dolgoztam.

Ezek után a mokcsakerészi legények nem néztek ki a faluból?

Annyi biztos, hogy kilógtam a sorból, igaz, többedmagammal. Akkoriban a falusi legények zöme között az volt a legfőbb dolog, hogy esténként ki mennyi „pájinkát” tudott meginni. De ez valahogy nem illett bele az én elképzelésembe. Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László nem ezt ajánlotta a parasztfiúknak.

Úgy érzed, ha akkoriban elhessegeted magadtól a tanulás igényét, beleragadsz egy adott környezetbe, netán a lelked is megvakul?

Pontosan. Tudniillik, elég jó kovács voltam. Ha ezzel megelégszem, szép és precíz, derék munkát végeztem volna, de a belső indíték arra sarkallt, hogy lépjek egyet s próbálkozzak másutt valami mással.

Akkoriban, 15–20 évesen, csupán így lehetett kitörni a vidéki hétköznapokból?

Többnyire igen. Hogy az ember otthagyta a paraszti sort, választott magának egy új és másik területet. Ami összefügghetett a paraszti léttel, de már nem volt ugyanaz. Mesterember lett, például kovács. És ha megválasztották a falu kovácsának, már kommenciót kapott. Egész évben nem kellett attól tartania, hogy másnapra nem lesz kenyér. Egy fokkal följebb került a falusi közösség ranglétráján.

A tanári oklevelet 29 évesen, érett felnőttként szerezted meg, majd éveken át Kassán tanítottál. Közben magyar irodalomból doktoráltál is. Jól érezted magad pedagógusként?

Mondhatom, kitűnően választottam, a tanári pálya nekem játék volt. Valóban szerettem tanítani. Igaz, tanítóskodásom első időszakában akadt egy rossz szokásom is: az ösztönzés szándékával szívesen piszkálgattam egy kicsit a diákokat, aminek nem mindig örültek.

Ha örömmel tanárkodtál és az aligha népszerű szurkapiszkáid elhagytával a diákjaid is kedveltek, akkor a nyolcvanas évek derekán miért léptél számodra újabb területre, amikor a MATESZ kassai Thália Színpadának művészeti vezetője s dramaturgja lettél?

Részben mert kötődtem a társulathoz. Ugyanis 1969-ben, a különböző egyeztetéseken nekem is szerepem volt abban, hogy Beke Sándor és néhány főnyi színésztruppja Komáromból átkerülhetett Kassára. Különösen lényegesnek bizonyult, hogy többedmagammal sikerült meggyőzni az Ipari akkori igazgatóját, Schulz Györgyöt: engedje át az intézmény karzattal is rendelkező tornatermét a leendő Thália Színpadnak. A kassai társulat azután egészen 1986-ig főként sikerekkel, olykor kisebb zökkenőkkel, de alapjában véve komolyabb fennakadások nélkül játszott. Akkor azonban a színészek vitákba keveredtek egymással, egyebek mellett a művészeti vezető posztjának betöltése körül is. Ez a helyzet odáig fajult, hogy a két társulatot közösen irányító színházvezetés már a kassai együttes „visszarendelését” emlegette a komáromi anyaszínházhoz. Ezért adódott úgy, hogy a kassai magyar gimnáziumban otthagytam a tanítást, és négy évre a Thália Színpad élére kerültem, majd egy ideig még dramaturgként dolgoztam ott.

Ekkor már a rendszerváltást követő esztendőket írtuk, az új lehetőségek hihetetlenül gyorsan ránk szakadt korszakát. Nem vakított el a hirtelen megnyílt világ fényessége?

Ezen a téren megőriztem azt az emberi és erkölcsi tartást, amit egyrészt Mokcsakerészről, tehát otthonról hoztam magammal, másrészt kiváló tanáraimnak köszönhetően, még a kassai Ipariban vált a sajátommá. Ennek a princípiumokra épülő póznélküliségnek mind pedagógusként, mind a Tháliában töltött években komoly hasznát vettem. Pedig akkoriban egészen más volt a világ, nem volt mindenki szinte éjjel-nappal szem előtt; még megvolt a magánszféra és talán a titkok is. Nem úgy, mint manapság, hogy legyen szó bármiről, minden azonnal a nyilvánosság elé kerülhet.

Ebben a másként mozgó világban, írószemmel, miért tartod fontosnak az együttgondolkodást?

Már Fábry Zoltán figyelmeztetett arra: ha valaki írni tud, az még nem minden – mondjon is valamit az illető! Ez hát az irodalom szubsztanciája. Hiszen ha egy népcsoport tagjaként lett íróvá valaki, erkölcsi kötelessége ebből a közös örökségből valamit viszontszolgáltatni. Ellenkező esetben közössége peremére sodródhat, ahonnan nehéz a visszaút. Talán szigorúan hangzik, ám aki csupán szerelmi csalódásairól képes számot adni, különben nem mond semmit a népének, az tegye le a tollat! És ha már az ötvenes évekről is beszéltünk, az én nemzedékem akkor lépett az irodalomba. Akik faluról kerültünk föl a városokba, kénytelenek voltunk önállóak lenni, ami bizonyos belső tartást adott. Bennünket azok a tapasztalatok formáltak felnőttekké, s így emberré is, amelyeket a történelem sodrása mért ránk. Kamaszokként a háború, azután a jogfosztottság évei, majd az ötvenes évek szellemisége, illetve az 1968–69-et követő két évtized társadalmi körülményei. Fiatalon, a kezdeti években még alig tudtunk valamit az irodalomról, annak mesterségbeli követelményeibe úgy kellett belenőnünk, tanulás és munka közben. Nem volt egyszerű, de talán elmondható, hogy álltuk a sarat, mert írásainkban, köteteinkben ott volt a közéletbe való beleélés. A történelem, a kisebbségi lét, az irodalom, nálunk ezek mind összefüggnek, vagy párhuzamosan együtt jönnek.

Sokat vagy keveset írtál? Esetleg ennyire futotta?

Úgy mondom, többet is írhattam volna, de pedagógusként is lelkiismeretes akartam lenni. A közösségi élet szintén időigényes. Hogy a legegyszerűbbet említsem: egy Csemadok-gyűlés adhat új ötleteket, bár közben időt is rabol. De ha tágabb vonalakban is, megírtam, amit akartam. Viszont nem állíthatnám, hogy az én korosztályombeliekkel, az úgynevezett népismereti írónemzedékkel, a hazai magyar irodalmi élet mostanság túlságosan előzékenyen bánna.

Az 1975-ben megjelent Üvegharang című kötetedben egy felszólítással üzensz: Vidd a kereszted! – írod az Alázat című költeményben. Újabb negyven esztendő múltán is ezt vallod?

Akkor ezt csak magamra gondoltam. Ma már ugyanez kevés. Mert a közösségi hovatartozás keresztjét mindenkinek vállra kell vennie, aki oda akar tartozni.

Még egyszer végigjárnád ezt az utat?

Ha újra kezdhetném, igyekeznék ugyanígy csinálni. De hát nyolcvanöt évesen kevés újba kezd már az ember.

Nem bőszítettek föl az élet dolgai?

Ki tudja, lehet, hogy bőszítettek. Magamban.