Sírok, sírok…

A szerző tagja volt annak a háromtagú kutatócsoportnak (dr. Zuzana Ševčíkovával és dr. Margita Lívovával együtt), amely 1976-ban felmérte és – művészettörténeti szempontból, valamint történelmi jelentőségét tekintve – dokumentálta a temető síremlékeit, számba vette a területén található értékes zöldeket.

A Szent András temető Pozsony legrégebbi sírkertjeinek egyike. Léteztek ugyan korábban ilyen nevű temetők a város más részeiben; a jelenlegi 1784 körül keletkezett. Területe a 20. század elejére hétszeresére nőtt. Közben a város is terjeszkedett, és szépen körbefolyta a sírkertet. Az 1970-es évek – szerintem megbocsáthatatlan – radikális beavatkozásainak következtében, egész pontosan a Karadžič utca kiszélesítésekor a temetőnek az említett utca felőli részéből öt métert elvettek, könyörtelenül megszüntetve ezzel a kerítésfal tövében sorakozó kápolnákat, kriptákat. Obuchová a Palugyay és a Csáky család áldozatul esett sírhelyeit említi. Míg 1966-ban 15 ezer síremléket tartottak itt nyilván, belőlük az útszélesítés címén végrehajtott vandalizmus következtében 1976-ra már csak 4500 maradt.

Viera Obuchová ezek közül válogat. Síremlékről síremlékre haladva, megszámozva bemutatja előbb a kerítés tövében sorakozókat, majd parcellánként sorba veszi a továbbiakat (a könyv utolsó két oldalán közölt térképen jól követhető az útvonal). Az elhunytak nevét a sírkövükön található változatban közli, feltünteti a születés és az elhalálozás dátumát is, a „temetői költészet” „gyöngyszemeit”, a legkülönfélébb sírverseket előbb eredeti nyelven, majd szlovák fordításban is ismerteti (csak párat közöl, igaz, a könyv – elsősorban – nem ezekről szól).

Obuchová igyekezett a lehető legtöbbet megtudni a Szent András temetőben nyugvók földi életéről, családi viszonyairól. A rövidebb-hosszabb portrékat rajzok, városképek – a vállalkozók esetében – újsághirdetések, továbbá az adott személyiség síremlékéről készült fotók egészítik ki. Ez utóbbiak (is) fekete-fehérek, és sajnos nem egyértelmű, mikor keletkeztek: az 1976-os felmérés idején-e vagy a könyv megjelenésekor. Éppen ezért egyik-másik ismertető végén az sem derül ki, megvan-e még az írásban részletesen bemutatott síremlék.

A temetők hűen tükrözik az adott település nemzetiségi viszonyait, társadalmi összetételét és a politikának az egyes korszakokra gyakorolt hatását. Az egykor háromnyelvű Pozsony sikeres – és országosan vagy netán világszerte ismert – iparosainak, „vállalkozóinak” (pékek, hajóépítők, Marton lakatos családja, a Feigler építészfamília, az ács és építési vállalkozó Sprinzlek, a kocsigyáros Marschall, a pezsgőgyáros Hubert, a mészáros Manderla) síremléke mellett több arisztokrata család, valamint a város életében kiemelkedő szerepet játszó orvosok, ügyvédek, művészek, tudósok, sportolók végső nyughelye is bemutatásra kerül.

Tudomást szerezhetünk arról, hogy a pozsonyi születésű Nobel-díjas fizikus, Lénárd Fülöp családjának nyughelyét már csak egy tábla jelzi, a zeneszerző Dohnányi Ernő édesapja, a matematika- és fizikaprofesszor Dohnányi Frigyes síremléke pedig rendkívül elhanyagolt. A sors kegyetlen fintora, hogy Könyöki József (1829–1900) rajztanárnak, a városi múzeum egyik alapítójának, majd igazgatójának, lelkes műemlékvédőnek a síremléke is a múlté, csak egy egyszerű tábla emlékeztet sírhelyére.

Justi Henrik pozsonyi polgármester (1804–1878) és egykori politikai ellenfele, az 1882-ben elhunyt Theodor (Tivadar) Edl viszont háborítatlanul nyugszik. A két férfiú – Pozsony első embere és befolyásos bankára, pénzügyi szakembere – közel húsz éven át uralta a várost. Bár indulásuk nagyon különböző volt – Justi 1848/49-ben csatlakozott a forradalomhoz és szabadságharchoz, míg Edl tagja volt annak a deputációnak, amely Ferenc Józsefet volt hivatva meggyőzni arról, kérjen segítséget az oroszoktól a szabadságharc letiprására –, később nagy volt közöttük az egyetértés. Ortvay Tivadar (1843–1916) (hely)történész – több, Pozsonyról szóló könyv szerzője – élete alkonyán Budapestre költözött. Lehet, hogy jobban járt volna, ha ott, nem pedig szeretett városában temetik el. Az ő és családja síremléke megvan ugyan, de nem az eredeti helyén áll, az örök nyugalom csak ama bizonyos utcaszélesítésig tartott.

Karol Scherzet (így van feltüntetve a neve) szülei papnak szánták: tanulmányai befejeztével a pozsonyi Váralja plébánosa lett. A legendás „Scherz páter” segített, ahol csak tudott – tűzvész vagy árvíz esetén, de a hétköznapokban is. 1848/49-ben megnősült, az a hír járta ugyanis akkoriban, hogy Róma eltörölte a papi nőtlenséget. Feleségül vette egykori kedvesét, aki az idő tájt apáca volt. A cölibátus eltörlése álhír volt csupán, de férj és feleség kitartottak egymás mellett, gyerekeik is születtek – írja Obuchová. Scherz 1888-ban halt meg. Éppen tartott hazafelé, amikor az egyik közeli utcában a megvadult lovak halálra gázolták. A hívek olyan temetést rendeztek neki, amilyet a Váralja népe korábban nem látott…

A neves pozsonyi szobrász, Rigele Alajos az alkotója Gruber Béla futballista síremlékének. A huszonegy éves sportolót és csapattársát 1922-ben érte a halál, mikor egy mérkőzésen villám csapott beléjük.

A művészi szempontból legértékesebb síremlékek a már említett Rigele Alajos (1879–1940) és szobrász kollégája, Kühmayer Róbert alkotásai. Rigele családja és maga a mester is ebben a temetőben nyugszik, sírkeresztje műemlék.

A született pozsonyiakon kívül sok idegenből ideszármazott alussza örök álmát a Szent András temetőben. Az Itáliából áttelepült Lanfranconi család síremléke is erősen megrongálódott. Legismertebbé közülük Enea Grazioso Lanfranconi mérnök, műgyűjtő, régész vált, aki 1870-ben telepedett le Pozsonyban apjával és testvérével együtt. Obuchová nem említi ugyan, de Lanfranconi Árpád vezér sírjának felkutatásán fáradozott. Mérnökként, kőbánya-tulajdonosként azonban nagyobb sikereket ért el, Pozsonyban hidat nevezett el róla a hálás utókor, igaz, „némi” hibát ejtve közben: Lafranconiként emlegetik.

Több prominens szlovák személyiség – politikusok, írók, művészek – végső nyughelye ez a temető: itt pihen például Július Satinský (1941–2002) humorista, író, színész, aki a közeli Duna utcában nőtt fel és a két évvel később elhunyt Ján Melkovič, a Lasica–Satinský páros „házi szerzője”.

Látjátok, feleim, szemtekkel, mik lettek! Isa por és hamu lettek! Ha a síremléküket nem is, legalább emléküket őrzi egy könyv…

(Obuchová, Viera: Ondrejský cintorín. Edícia Bratislava-Pressburg. Albert Marenčín vydavateľstvo PT, Bratislava, 2004)