Segíthet megérteni önmagunkat...

A Komáromi Zsidó Hitközség Pinchas leb Frieden Oktatási Központja által szervezett Ways – Cesty – Utak konferencia egyik előadójával, Pécsi Tiborral, a budapesti Holokauszt Emlékközpont munkatársával a háromnapos rendezvény végén beszélgettünk.

Semmilyen kötődése nincs a zsidósághoz, a családját sem érte atrocitás a vészkorszakban. Mikor és miért döntött úgy, hogy a holokauszttal fog foglalkozni?

Keresztény emberként, teológusként kezdtem el foglalkozni a zsidó nép történetével, és nagyon hamar eljutottam ehhez az időszakhoz, amelyet vészkorszaknak, holokausztnak és soának is neveznek. 1994-ben, amikor a TEDISZ (Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség) a Hit Gyülekezetével együtt megszervezte a Ne menj tovább, barátom! című konferenciasorozatot, akkor szervezőként kapcsolódtam be. 1997-ben kezdtem el tanítani, és a kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy ezt az időszakot a diákok megismerjék. Az igazi módszertani megújulást 2002 ősze hozta, amikor először vettem részt a Yad Vashem Intézet (a holokausztkutatással és -oktatással foglalkozó legnagyobb intézet, Jeruzsálemben) által magyarországi tanárok számára szervezett továbbképzésen. Megértettem, hogy ezt a témát lehet úgy is tanítani, hogy sem a tanár, sem a diák nem rokkan bele, de képesek lehetünk örökké érvényes erkölcsi kérdéseket és dilemmákat megbeszélni.

Egy segédtankönyvet is tervez a témában. Beszélne erről?

A könyv anyaga összeállt, s már kiadás előtt áll. Húsz fejezetre tagozódik. Ebből tíz az egyetemes, tíz pedig a magyarországi holokauszt történetét dolgozza fel. Nem csupán történeti leírásokat tartalmaz, hanem különböző témaköröket dolgoztam fel: kirekesztés, gettósítás, a végső megoldás, embermentés, zsidó ellenállás és így tovább. A szövegben visszaemlékezések, dokumentumok, fényképek is találhatók, amelyekhez a feldolgozást segítő és tanulást elindító feladatokat készítettem. Tulajdonképpen erre a törzsanyagra épülve dolgozzuk ki kollegáimmal a budapesti Holokauszt Emlékközpontban a módszereket az állandó kiállítás bemutatására, és az azt követő rendhagyó órákra.

Szükség van-e külön segédtankönyvre akkor, amikor rengeteg szakirodalmat olvashatunk a témában?

Én azt a kérdést tenném fel, hogy szükség van-e még egy tankönyvre akkor, amikor rengeteg, a témával foglalkozó irodalom, visszaemlékezések, monográfiák, sőt tankönyvek is megjelentek már? Erre az a válaszom, hogy nekem mint tanárnak van erre igazán szükségem, mert ahogy bennem működik a téma, úgy szeretném továbbadni a tanítványaimnak, vagy az Emlékközpontba látogatóknak. Teljesen egyetértek a Yad Vashem munkatársaival abban, hogy a holokausztban szereplő emberek (áldozatok, elkövetők, embermentők és csendes szemlélők) mindennapi dilemmáit, vívódásait és döntéseit tanítanunk kell. A könyvem is ezt a személetet is tükrözi. De visszatérve a feltett kérdésre: azért jelenik meg ilyen nagy számú munka a holokausztról, mert – ahogy Kertész Imre is mondta – az emberiség jobbik fele nem akar, és nem tudhat napirendre térni a történtek felett. Ma is megrázza az embert, hogy ez a hidegvérrel és iparszerűen végrehajtott népirtás a művelt és modern Európa közepén, az európai kultúrán nevelkedett és magasan képzett személyek által történt meg. A nemzetiszocialisták és szövetségeseik nem indulatból, hanem racionálisan megtervezve kísérelték meg kiirtani az egyik legősibb kultúrnemzetet. Ma is megdöbbent az, hogy Hitlernek és társainak minden európai nemzetben voltak szövetségesei.

Ön a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány munkatársa. Mit kell tudnunk az intézményről?

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az Emlékközpontot a magyar állam hozta létre és működteti, hogy gyűjtse, dokumentálja, oktassa az 1938 és 1945 közötti eseményeket. Az épület a IX. kerületben, a Páva utca 39. alatt található. 2004. április 15-én a magyarországi holokauszt emléknap előestéjén nyitotta meg kapuit. Az állandó kiállítás, amelynek címe Jogfosztástól népirtásig, 2006. február 21-e óta látható. Az intézményben nemcsak a kiállítás, valamint a dokumentumok és tárgyi emlékek gyűjtése folyik, hanem például egy külön munkacsoport a holokauszt magyarországi áldozatainak nevét kutatja és gyűjti azzal a céllal, hogy megörökítsük őket az Áldozatok Emlékfalán. Oktatási munka is folyik, nem csupán a kiállításokon, hanem rendhagyó történelemórák keretében, de az Emlékközpont falain kívül, a minket meghívó iskolákban is tartunk kihelyezett órákat és foglalkozásokat. A téma fontossága miatt ezek a programok a diákok és a tanárok számára ingyenesek. Ezen kívül kapcsolatban állunk a külföldi – így a szlovákiai – társszervezetekkel, kollegákkal is.

Sokak szerint ma „a csapból is a holokauszt folyik.” Mit gondol erről?

Nyilván arra utal, hogy ennek a témának kapcsán elsősorban a zsidóságot ért atrocitásokról beszélünk a leghangsúlyosabban. Ennek az az oka, hogy a náci faji politikában egyetlen népcsoport volt totális megsemmisítésre ítélve: a zsidók. Természetesen borzasztó sors várt (vagy várt volna) a romákra, a szlávokra, a lengyelekre (szándékosan említem őket külön), a nácizmus politikai és vallási ellenfeleire egyaránt. Az, hogy erről beszélünk a holokauszt kapcsán, nyilvánvalóan irritálja azokat, akik egyetértenek a hajdani elkövetőkkel, vagy azok eszméivel. Ennek egyik példája a modern anticionizmus, amely a zsidó állam, Izrael létét kérdőjelezi meg, ha ugyanis 1933 és 1945 között létezett volna a zsidó nemzeti otthon, akkor nem lehetett volna ezt a népirtást végrehajtani. Másrészt annak, hogy a holokausztról mostanában ennyit hallunk, több oka is van: egyfelől a túlélők szeretnék megosztani a történetüket, amelyet esetleg évtizedekig senkinek nem mondtak el, másfelől ez a legjobban dokumentált népirtás a történelemben. Ahogyan már utaltam rá, ennek tanulmányozása segíthet megérteni önmagunkat.

Szlovákia 1944 augusztusáig szintén csatlós állam volt. Hogyan zajlott itt a holokauszt?

A Jozef Tiso vezette szlovák állam szinte születése pillanatától szigorú antiszemita politikát folytatott. Érdekes módon még fizetni is hajlandóak voltak a németeknek, hogy elszállítsák a szlovákiai zsidókat a lengyelországi haláltáborokba. 1942 késő tavaszától zajlottak a deportálások. Több tízezer zsidót szállítottak el. Ekkor azonban a pozsonyi székhelyű Mentőbizottság (cionista zsidók által irányított önmentő csoport, melynek egyik vezetője szlovákiai zsidó nő, Gisi Fleischmann volt), felismerte az akciót irányító SS-ek korrumpálhatóságát, és részben a magyarországi zsidóktól kölcsönkért pénzzel 1942 végén elérték a szlovákiai deportálások leállítását. Még egy érdekes párhuzam: sok szlovákiai menekült részt vett a magyarországi önmentésben is. A szlovák zsidókat csak a nemzeti felkelés leverése után deportálták újra.

Miben különbözött – már ha egyáltalán különbözött – a magyarországi holokauszt az európai gyakorlattól?

Lefolyásában gyakorlatilag semmiben. Ugyanúgy megbélyegezték, izolálták és deportálták a zsidókat. Nem felejthetjük azonban el, hogy a magyarországi gettósítás és deportálás 1944 tavaszán-nyarán történt. Akkor, amikor már minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvalóvá vált, hogy Németország és szövetségesei elveszítették a háborút. Már régen túl voltunk Sztálingrádon is. A D-day napján (1944. június 6-án a szövetségesek partra szálltak Normandiában) több magyar zsidót gyilkoltak meg Auschwitz-Birkenauban, mint amennyi szövetséges katona halt meg a hadműveletben. Ki kell emelnünk, hogy a magyarországi zsidók deportálása a holokauszt történetének leggyorsabb és legvéresebb akciója volt. 56 nap alatt több mint 437 000 magyar állampolgárt deportáltak. Adolf Eichmann, a deportálásokat irányító SS-tiszt külön kiemelte, hogy a magyar hatóságok együttműködése példás volt. Eichmann csupán 130 német munkatárssal érkezett Magyarországra. Ha a magyar hatóságok nem szolgálják ki a németek igényeit, esélyük sem lett volna erre a villámgyors akcióra. A háború végső szakaszában a nyilasok is mindent megtettek, hogy Magyarországot zsidótlanítsák.

Mit tud egy mai átlagember a holokausztról?

A tapasztalataim alapján mindenki tud valamit a holokausztról. Azt mindenki tudja, hogy „Auschwitzban voltak gázkamrák, ahol zsidókat öltek meg.” A labdarúgó-mérkőzéseken a szurkolók is gyakran énekelnek egy Auschwitzba tartó vonatról. Nem csaphatjuk be magunkat azzal, hogy az emberek semmit nem tudnak, de ezeken a „hívószavakon” túl már kevesen látnak. Véleményem szerint a legfontosabb ezeket az innen-onnan összeszedett ismereteket tisztába tenni. A csoportok vezetése során gyakran megállunk, és megpróbáljuk eloszlatni a tévhiteket, és pontosítani a már meglévő információkat. Izgalmas pillanatok azok, amikor a diákok vagy éppen a felnőttek egymással diskurzust folytatnak a történtekről. És ha megindul a párbeszéd, onnantól kezdve nyert ügyünk van.