Hideg(háborús) keleti szelek

Putyin – talán egyik utolsó – háborúja messze túlnyúl a „közelkülföld” határain túl, és komoly tényezővé vált a nemzetközi diplomácia külpolitikai számításainak palatábláján. Ezért is esik más megmérettetés alá az izraeli konfl iktus, az amerikai elnökválasztás vagy Kína viselt dolgai. De Európa határain belül is ezért esnek más megítélés alá a kelet felé sóvárgó, magukat békepárti címkével jegyző, de egyértelműen csak Putyin kedvét kereső – vagy tőle így-úgy függő – politikusok.

Szlovákiából Moszkvába kétféle politikus utazik. Az egyik egyértelműen élvezi, hogy a jelenlegi kormány csúcsán állók között sokan vannak azok, akiknek a véleménye mind Oroszország anyácskáról, mind a jelenleg a szomszédban dúló háborúról merőben eltér az unión belüli véleményektől. A másik meg valamilyen módon, de kötődik Moszkvához, tartozik neki (nyíltan vagy titkoltan), és legalább is kezd elmélyülni vele egy afféle függő viszony, mint például Budapesttel, Belgráddal.

A szlovákok már az előző századelőn is ruszofilek voltak, ezt a hozzáállásukat pedig az idő nem igazán kezdte ki. A második világháború utáni időszakot sokan ténylegesen felszabadításként élik meg főleg manapság – bár zavaró romantikával képesek nézni a Tiso-féle szlovák államra is egyben –, az oroszokban felszabadítót tisztelnek, és az 56- os magyar eseményeket leginkább érthetetlennek, a megszállottabbak nyugati befolyásból elkövetett „lázadásnak” tekintik, míg 1968 kapcsán inkább mély hallgatás a jellemző, és ez utóbbit inkább cseh kalandként aposztrofálják. Egy 2022 körül készült felmérés szerint Moszkvának Szlovákiában kellett a legcsekélyebb propagandatevékenységet folytatni, mert a szlovák lakosság egy jelentős része különösebb befolyásolás nélkül oroszpárti és ukránellenes.

Most pedig, hogy a Fehér Házba visszatért Trump, Putyin rajongótábora erősen felbátorodott, és most egymás sarkát taposva zarándokolnak Keletre. Gyimesi Györgyöt mintegy megfejelve Smilno (Bártfai járás) SNS-es polgármestere, Vladimír Baran Moszkvában egy 52 ezer euróról szóló csekket adott át „humanitárius célra.” Bara útitársnak magával vitte Anton Korbát, az SNS volt parlamenti képviselőjét is. Mindeközben Andrej Danko – tekintve, hogy komolyabb munka nem hátráltatja – jómaga is a Kreml tövébe vágyik.

Sokkal érdekesebb Robert Fico és a szerb elnök tervezett keleti útja. Mint a Magyarország utáni második legmegbízhatatlanabb NATO- és EU-tag miniszterelnöke, Fico is most látta legjobbnak, hogy Putyinnal kvaterkázzon. Ne feledjük: a „Cár” nem kicsit tolta meg a választások alatt Fico szekerét, és most már három lekötelezett EU-s állam segíti lazítani az unió egyébként is törékeny egységét. Ugyanakkor az is beszédes, hogy Moszkva csak a második megállója volt Ficónak – ahogy mások is, ő is érzi, hogy a keleti erőközpont szépen lassan Pekingbe tolódik, és a Putyin után következő miniszterek majd hozzá hasonló buzgalommal keresik a vörös medve helyett ezentúl a vörös sárkány barátságát. De addig is a tartozást törleszteni kell. A kérdés csupán az: mikor eszmél fel az unió, és mikor kezd szorosabbra zárni a Kelet felé elhajlók előtt.