Radikális fordulat a vitákban

„A jelenleg hatályos törvény tíz éve készült, és a nagyszámú módosítása miatt nagyon nehezen lehetett áttekinteni.”Somogyi Tibor felvételeA csomagolóanyagokból származó hulladékokkal foglalkozó törvényjavaslattal évek óta vitatott probléma került a kormány elé. Ezzel kapcsolatban ritkán tapasztalt lobbizás folyt. Miként nyilvánult ez meg a kormányülésen?

A vita elsősorban akörül folyt, hogy kit bízzunk meg az újrahasznosítható csomagolóanyagok gyűjtésével. A minisztérium erre a Reciklációs Alapot javasolta, a másik oldal viszont törvény által felhatalmazott megbízott szervezeteken keresztül képzelte el. Ez egy olyan szervezet lenne, amellyel a hulladék termelője kötelezően szerződne a begyűjtésre. Nekünk tulajdonképpen mindegy, miként történik a gyűjtés, így egy hónappal ezelőtt a két alternatívát terjesztettük be. A törvény-előkészítő tanács viszont azt javasolta, hogy a kormány elé csak egy lehetőség kerüljön. Ráadásul a gazdasági minisztérium a megbízott szervezetek számára különleges gazdasági státust kért, amit a legiszlatív tanács teljesen kizárt. Emiatt csak a Reciklációs Alappal kapcsolatos alternatíva maradt.

Eszerint ez kerül a parlamentbe?

Nem, mert ezt látva kinyitottuk a kaput a másik lehetőség előtt is. Javaslatunk értelmében a csomagolóanyag gyártója, illetve importőre választhat majd, hogy kivel szerződik az általa produkált hulladék begyűjtésére. A megoldás lényege, hogy a törvény egyetlen szervezet számára sem biztosít előnyt. ĺgy tehát bárki alapíthat egy céget, amelyet például a párkányi Kappa papírgyár megbíz az általa gyártott csomagolóanyagokból származó hulladék begyűjtésével. A rendszer ugyanis úgy működik majd, hogy a papírgyár igyekszik begyűjtetni minél több hulladékká váló csomagolóanyagát, mert a maradék után illetéket kell fizetnie a Reciklációs Alapba.

Mi lesz a termelőktől beszedett reciklációs díj sorsa?

Ekörül is komoly viták folytak, főként azért, mert a csomagolóanyagok termelőinek előre be kellett fizetniük a díjat. Ezentúl azonban csak utólag kell fizetniük, az után a mennyiség után, amelynek nem biztosították az újrahasznosítását. Ha tehát valaki képes lesz a százszázalékos újrahasznosítás megszervezésére, nem kell fizetnie semmit. A Reciklációs Alapba beérkező pénzből pedig azoknak a hulladékoknak a begyűjtését fogjuk támogatni, amelyek iránt gazdasági okok miatt nem nagyon érdeklődnek.

Ez mennyire kompatibilis az uniós gyakorlattal?

Az unió csak bizonyos százalék újrahasznosítását írja elő, illetve a folyamat során nem szabad sérülnie a szabad vállalkozás elvének. Véleményem szerint azzal, hogy bárki számára lehetőséget biztosítunk az újrahasznosítás szervezéséhez, teljesen eleget tettünk ennek a követelménynek. Elvben az is megtörténhet, hogy a gyártó egyáltalán nem köt senkivel sem szerződést. Ekkor a teljes díjat befizeti a Reciklációs Alapba, vagyis a szervezetre bízza a probléma kezelését.

A vállalkozókkal tartott találkozókon Ön gyakran hangoztatta, hogy a hulladékkezelés szabályozásával lényegében egy új üzletág születik meg Szlovákiában is, amelyre érdemes ráhajtani. Felbecsülhető, hogy ez a törvény mekkora üzletet generál?

Becsléseink szerint a csomagolóanyagok után járó illeték évi másfél milliárd korona körül mozogna. Természetesen az újrahasznosítható anyagok nyersanyagnak számítanak, úgy, ahogyan ez az üveg vagy a papír esetében eddig is működött. Begyűjtésük eddig is gazdaságos volt, az új rendszertől azt várjuk, hogy még nagyobb százalékban biztosítja a hulladékok újrafelhasználását. A papírgyárak tehát választhatnak, továbbfejlesztik a begyűjtést, vagy pedig a maradék után inkább befizetik az illetéket. Felhívnám a figyelmet arra is, hogy a Reciklációs Alapból akár a községek is kérhetnek támogatást, hogy a területükön megszervezik a hulladékok szeparálását és újrahasznosítását.

Mit lát majd ebből a fogyasztó?

Eddig csak a törvény leginkább vitatott részéről beszéltünk, de ez ennél sokkal többet tartalmaz. Például újra bevezetjük a többször használható csomagolóanyagok után járó betétet. Sőt, a törvény szerint betétesek lehetnek majd az egyszer használatos csomagolóanyagok is. Ebben a kategóriában szinte minden az úgynevezett PET-flakonok körül forgott. Mi abból indultunk ki, hogy ha valaki kifizet ötvenfilléres betétet a flakonra, akkor nagyobb valószínűséggel viszi vissza a boltba, és így jobban biztosítható a gyűjtés.

A kereskedők nyilván nem nagyon örülnek majd az így beérkező flakonhegyeknek.

Nekik csak annyit kell tenniük, hogy megbíznak egy ezzel foglalkozó vállalatot a flakonok eladásával. A flakonok begyűjtése igazában a gyártók és az importőrök érdeke lesz. Lehet, hogy egy ideig eltart, amíg az emberek megszokják az új rendszert, de erre szükség van.

A PET-flakonok miatt kialakított lobbi már legalább két éven keresztül intenzíven dolgozik. Mire számít a javaslat parlamenti vitájában?

Nyilván a parlamentben is próbálkoznak majd, de szeretném hangsúlyozni, hogy amikor kitártuk az újrahasznosítással megbízható cégek előtt a kaput, eleget tettünk a legfontosabb követelésüknek.

A másik uniós törvény a levegővédelemmel kapcsolatos. Ilyen már van, miért kellett most egy újat beterjeszteni?

A jelenleg hatályos törvény tíz éve készült, és a nagyszámú módosítása miatt nagyon nehezen lehetett áttekinteni. Ráadásul az EU-ban egy új levegővédelmi filozófia vált uralkodóvá, az emissziós határértékek helyett az imissziókra építettek. Ez azt jelenti, hogy nem az egyes források által kibocsátott anyagok a döntőek, hanem egy adott terület teljes szennyezettsége. Ennek értelmében megszabják az adott régió lehetséges szennyezettségi szintjét, majd ez alapján szabják meg az egyes cégeknek, hogy mekkora szennyeződést engedhetnek a levegőbe.

A hazai gyakorlatot ismerve mi akadályozza meg, hogy egyesek ne jussanak nagyobb limithez a többiek kárára? A megyei hivatalok még meg sem kezdték a működésüket, de már most borzasztó politikai gyakorlatnak lehetünk tanúi.

Az egyes megyék számára uniós normák alapján határozzuk meg az imissziós szintet. Ellenőrző szervként a környezetvédelmi közigazgatás vigyáz majd ennek elosztására. Cserére azonban hivatalosan is sor kerülhet. Ha valaki képes lesz a neki járó limitnél kevesebb szennyezés kibocsátására, akkor a feleslegét „eladhatja” valaki másnak. Ez általában a nagy szennyezők esetében szokott bekövetkezni, amelyeknek a technológiaváltás helyett jobban megéri „felvásárolni” a kisebbek szabad szennyezési kapacitását.

A harmadik uniós törvény az úgynevezet environmentális menezsmentről szól. Azt hiszem, hogy a közvélemény számára ez a legismeretlenebb.

Ezt magyarra környezeti irányító és felügyelő rendszerekként fordíthatnánk. Komplex adminisztratív intézkedésrendszert jelent, amelynek során az egyes vállalatok végigtekintik a rendszerüket, és megkeresik a lehetséges környezeti problémák megoldását. A tapasztalatok szerint ezzel a módszerrel könnyen egész komoly megtakarítások érhetők el, ehhez sokszor elég rendet tartani. Az ISO 14 000 szabványt eddig bevezető összes cég gazdaságilag is jó eredményt ért el. Az egész önkéntes alapon működik, más kérdés, hogy manapság az exportra termelő cégek számára lényegében kizáró tényező, ha nem rendelkeznek ezzel a minősítéssel. Az említett törvény ezt iktatja be a hazai rendszerbe.

Ha ez önkéntes, akkor miért kell róla törvényt elfogadni?

Főként azért, hogy egyértelmű legyen, ki adhat ki ilyen certifikátumot, létezzen a megfelelő felügyeleti rendszer, illetve a logó használatának szábályozása, ahogyan az ISO-szabványok általában működnek. Ehhez csatlakozik a környezetbarát gyártmányok jelölését szabályozó törvény is. Ezt szintén önkéntes eszköz, amelytől azt várjuk, hogy az így megjelölt termékek iránt a vásárlók jobban fognak érdeklődni.