Punch, Judy, Orpheusz és Mrs. King Kong

CSEHY ZOLTÁN

Harrison Birtwistle, az angol zene mitográfusa: egyszerre mítoszértelmező és mítoszromboló. Nem ismeri az egységben, sértetlenül létező történetmesélést, számára csakis variánsok tömkelege létezik. Neoklasszicista vonzalmai és a görög tragédiák rituális világát idéző gesztusrendszere, valamint váratlanul feltörő szatirikus humora már önmagában véve is figyelemre méltó szín a kortárs zene palettáján. Pályája elején sokat hadakozott a legendás angol konzervativizmussal, mely hivatalos szinten is lenézte a kontinensen elburjánzó ún. kísérleti zenét. A Vaughan Williams nevével fémjelezhető generáció (akiket a rossznyelvek idillikus hajlamaik miatt nemes egyszerűséggel csak „tehénlepény iskolának” neveznek) zeneesztétikáját megkérdőjelezni egzisztenciális kételyeket ébresztő merészségnek számított, de a szinte egyszerre fellépő Birtwistle, Maxweel Davies, Alexander Goehr és John Ogdon valóságos önálló szigetet képviseltek korszerű nézeteikkel.

Birtwistle Punch and Judy című, kereken negyven esztendeje bemutatott operája egyenesen a reveláció erejével hatott: a mese és a drasztikum összekapcsolásából brutális, groteszk szatíra kerekedett. Már a cselekmény is lélegzetelállító: a Vitéz László horrorisztikus válfajaként elgondolandó Punch előbb atyaian ringatja, majd a kandalló tüzébe vetve meggyilkolja újszülött gyerekét, és ledöfi Judyt, annak felháborodottan őrjöngő anyját. Ezután valóságos gyilkológéppé válik, de a gyilkolás mellett másik szenvedélye is van, s ez még annál is erősebb: Pretty Polly iránt érzett beteges szerelme. Időnként felkeresi a lányt Horsey nevű lovacskáján. Pollyt elrémítik a gyilkosságok, és nem viszonozza az udvarlást, noha pszichopata lovagja minduntalan virággal kedveskedik neki. Punch végez egy Orvossal, egy Ügyvéddel, és később a Karvezetővel és saját hóhérjával is. Minden áldozatával heves szópárbajt vív, majd valamennyit elvonszolja a Gyilkosság Oltárához és lemészárolja őket. Polly megszerezhetetlennek tűnik. Punch lidérces álmot lát: Judy jósnő lesz, Polly boszorkány. Egy pokoli esküvő rémségeit látja maga előtt a meggyilkolt Judyval. Punch végül bíróság elé kerül, akasztófára ítélik. A hóhérban a karvezető reinkarnálódott újra. A tragédia azonban váratlanul groteszk komédiába fordul át: diadalt arat a szerelem és a tavasz, a bitófa gyönyörűségesen viruló májusfává változik át, Punch pedig elnyeri az áhított Pretty Pollyt.

A zeneszerző a hagyományos angol bábjáték, a középkori gyökerű vásári bohózat bizarr világát, szójáték- és közhelyrendszerét, lélegzetelállító abszurditását teszi meg operája alapjává. A zene ennek megfelelően számos alakváltozatot ölt a korálok, a bölcsődal, a szerelmi duett sablonos műfajától kezdődően a Sprechgesang és az ének váltakozó megjelenéséig. Az ütősök rendkívül eredeti módon játszanak, de a hangszerelés egésze is kimagasló. A szövegíró Stephen Pruslin egy nyilatkozatából kiderült, hogy a Punch–Polly páros lényegében Monteverdi Nero–Poppea duettjének parodisztikus, modern változata. A commedia dell’ arte hagyományai szintén releváns kiindulási pontok az értelmezés során, ahogy a görög tragédiák rituális jellege is testet ölt e bizarr keretek között. S kétségtelennek látszik az is, hogy a tragédia és komédia közti lebegés parodisztikus színezetébe belejátszik az a Richard Strauss nevével fémjelezhető poén, mely szerint egy-egy túl artisztikus olasz operaária előadható komikusan és tragikusan egyaránt, anélkül, hogy mindenképpen hiteltelennek látszanék a gesztus. Itt mindenesetre az elegáns formakultúra és az eltúlzottan brutális cselekményszövés ragyogó kontrasztot teremt. A 2007-ben cd-n is megjelent műben Pollyt Phyllis Bryn-Julson formálja meg, Judy Jan Degaetani hajlékony hangján szól, s a jogász szerepében nem kisebb énekest hallhatunk, mint magát Philip Langridge-t.

A kontrasztok kialakítása Birtwistle igazságkereső szenvedélyével függ össze: a történet feloldódik interpretációiban. Minden mese számtalanféleképpen mesélhető el, s a variánsok sokasága olykor még egy minimális közös magot sem képes kialakítani. Orpheusz híres történetét például Orpheusz maszkjai című operájában (1996-ban jelent meg 3 cd-n) Vergilius Georgica és Ovidius Átváltozások című művét alapul véve mondja el, de ott van Monteverdi, Peri, Haydn, Offenbach, Pontano, Cocteau vagy Buzzati értelmezése is éppúgy, akár a mitográfia mindenkori tanúságtétele. Orpheusz három alakban jelenik meg, az ember, a hős és a mítosz megszemélyesítőjeként, s három alakot is ölt: egy énekes, egy táncos és egy pantomimművész jeleníti meg. A rituálék is három témában zajlanak le: esküvő, temetés, áldozatbemutatás. Orpheusz énje valósággal disszeminálódik a mítoszok orgiájában. Birtwistle koncentrikus köröket képez a mítosz magva köré, sokdimenziós elbeszélőstruktúrát alakít ki, mely páratlanul sokféle zenei hatásokkal ötvöződik. Látható, hogy a mítosz számos művészi értelmezése találkozik Birtwistle darabjában, s ami még izgalmasabb, az együtthatásból újabbak is keletkeznek. Az élőzene mellett Birtwistle kis mértékben ugyan, de magnószalagokat és egyéb elektronikusan előre elkészített alapanyagokat is alkalmaz, Apolló hangját például egy elektronikusan kiképzett iszonyú böffenésszerű hang jeleníti meg vagy hetven alkalommal. Ezt a technikát már a Punch és Judy is megelőlegezi, főként ha számba vesszük, hogy az Orpheusz maszkjainak komikus párja is készült, A második Mrs. Kong című opera (ez nem aratott osztatlan sikert, noha 2004-ben bemutatta a BBC is). Az eklektika ebben a műben olyan radikális méreteket ölt, hogy a nézők többsége képtelen elviselni a túlzások ekkora terheléspróbáját. Tömören és lesoványítva a cselekmény valahogy így foglalható össze: az Árnyékvilág iszonyú tereiben járunk, a holtak roppant birodalmában. Anubis egy holtat hoz le az örök elmúlás birodalmába, a holtnak jogában áll elmesélni élete egy-egy eseményét. Vermeer épp a Lány gyöngy fülbevalóval című alkotásán dolgozik. Pearl (= gyöngy) megelevenedik: Vermeer dolgozószobájának tükre mögül egy majomszerű szörnyeteg hangját hallja, aki nem más, mint King Kong. Miután a majom tudomására jut a tükrön túli világ, és benne Pearl, menthetetlenül belébolondul a lányba. Pearl később egy tőzsdeügynök által működtetett bordélyházban találja magát. Unalmában felkapcsolja a tévét, és meglátja a King Kong című film egy epizódját. Chaten próbál meg kapcsolatot teremteni a majommal. King Kong Orpheusz segítségével szeretné elhagyni az Árnyékvilágot, hogy az élők birodalmában megtalálhassa Pearlt. Orpheusz és King Kong kicsónakáznak az Alvilágból. Egy másik csónakon utazik Anubis, Mr. Dollorama filmproducer, felesége, Imanna és Imanna szeretője, Swami Zumzum. Négy allegorikus nőalak (Kétség, Félelem, Reménytelenség, Terror) csellel támadja meg őket, s az egyik, a megszemélyesült Terror levágja Orpheusz fejét. Amikor a fej és King Kong az élők világába érnek, találkoznak a Lena nevű Szphinxszel, aki rejtvényt ad fel King Kongnak. Kong viszont érzéketlen az intellektuális kihívásokra, és egyszerűen behatol a városba, ahol megpróbálja telefonon elérni Pearlt, ám Kong megtestesült Halála megkísérli elpusztítani Kongot. Kong diadalt arat, felkeresi imádottját, és szerelmet vallanak egymásnak, noha nem érinthetik meg egymást soha.

Mitológiai operáinak sorát gyarapítja a 2004-ben írt The Io Passion, amely lélekelemző pszicho-thriller az antik görög férfi és nő viszonyról és az identitás lebegtetéséről, az isteni és a földi világ kényszerű összeütközéséről és reménytelen kommunikációjáról. Ezt a darabot még nem hallottam, de biztos vagyok benne, hogy Birtwistle analitikus zenei módszere egy sikeres művészi életprogram izgalmas mechanizmusa, nem pedig öngerjesztő vagy alkalmi póz.