Puff neki!

...és piff-paff! Üsd-vágd! – gondolják ma sokan az újságírókkal kapcsolatban. Igaz, nem minden újságíró s a sajtó nem minden alkalmazottja rokonszenves ember, akadnak hiénák is. Egyetlen szakma képviselőit sem volna szabad soha egy kalap alá venni, még akkor sem, ha egy-egy munka vagy munkakör jellegéből adódóan általában hasonló helyzetű, érdeklődésű vagy gondolkodású személyek választanak egy hivatást.

Akad azonban olyan szituáció, amikor mégis helyénvaló hivatásuk szerint en bloc kezelni embercsoportokat. A sajtósokat tömörítő nemzetközi szervezetek adatai szerint 2006 világviszonylatban az egyik legvéresebb volt az újságírókra nézve. Minimum 155 gyilkosság, legkevesebb 1400 fizikai bántalmazás és 12 országban 56 emberrablás áldozatai voltak a sajtó képviselői. Ráadásul már nem csupán a harmadik világ vagy Közép-Amerika veszélyes, hanem Európa is. Moszkvában 2-3 évente gyilkolnak meg élvonalbeli újságírót, 2006 októberében kettőt, Olaszországban és Törökországban szintén van halálos áldozat, utóbbiban már idén is.

Akár hisszük, akár nem, az erőszakhullám elért hozzánk. Igaz, itt még nem gyilkoltak meg senkit a múlt hónapban, de a szakmabeliek mifelénk is egyre nagyobb lelki és fizikai nyomásnak vannak kitéve. Mint köztudott, a TV2 Naplójának riporterei oknyomozás közben akaratlanul és tudatlanul hágtak át néhány jogszabályt rejtett kamerájukkal, amiért bíróság elé citálták őket (s nem a tetteseket, akikről terhelő bizonyítékokat szereztek!). Hogy a vonatkozó rossz, ezért normális módon alkalmazhatatlan törvény módosításán dolgoziknak-e már az illetékes bürokraták és honatyák, arról nincs információm. Számos posztszocialista ország törvényi háttere megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az érdemi újságírói munkát. Ha valaki mégis végzi a dolgát, az potenciális zaklatásnak teszi ki magát.

Leglátványosabban a lelki terror, a zsarolás mutatkozott meg, amikor a tavalyi önkormányzati választások alkalmával a helyi, önkormányzatok által fenntartott lapok alkalmazottainak okozott álmatlan éjszakákat „az önkormányzat én vagyok” jelszava szerint ténykedő sok-sok polgármester. Több lap közpénzen – vagyis a mi pénzünkön! – vált kampánylappá. Hogy ilyen esetben az újságíró miért zsarolható, s miért enged a zsarolásnak, más kérdés: az alulfizetettség és a társadalmi presztízs kérdése. Ráadásul az említett ügyeket a polgármesterjelölteknek nem is sikerült titokban tartaniuk, mert azért az újságíró mégiscsak a kiszivárogtatás mestere, s különben is rohadtul átlátszó volt az egész svindli. A legnézettebb hazai csatorna is foglalkozott a témával. Meg aztán többen emlékszünk még arra, amikor anno egy hazai markáns megjelenésű pártelnök szó szerint „odébblökte” valamelyik riportert.

Mondhatnánk, mindez tulajdonképpen a hivatással jár, minden szakmának vannak veszélyei. (De nem mindegyikkel jár veszélyességi pótlék!) Aki a veszélyt nem vállalja, ne csinálja! A gond az, hogy az újságíró a társadalom legmegbecsültebb értékét közvetíti a nyilvánosságnak: az információt. Azt az információt, mely sok pénzt ér, mely életeket menthet, mely az emberek mindennapi életformáját, társadalmát szolgálja, mely – közhely ide vagy oda – a demokrácia és a szabadság fokmérője. Ha az őt szabad zsarolni, bántalmazni, és senki sem védi meg, akkor ott bizony bűzlik a demokrácia, a szabadság, a jogrend, akár a hatalom kerti budija töltöttkáposzta-fogyasztás után augusztus közepén... Hiszen akkor mindannyiunkat manipulálhat a hatalom, bármely hatalom, a politikusoké, a maffiáé, gazdasági érdekcsoportoké stb. Ha nem védjük meg az újságíróinkat, akkor a pedagógusainkat, az orvosainkat, papjainkat, majd barátainkat, rokonainkat sem fogjuk tudni vagy akarni megvédeni. Vagyis bal-jobb, irány az agymosókonyha, majd pedig a „diktatúra” feliratú szobácska, ott, a rácsos ajtó mögött!

Mindez hogyan jut eszembe épp most? Úgy, hogy megnéztem azt a híradót, amelyik a március 15-i pesti „megmozdulásokról” tudósított. A felvételeken világosan látszott, hogy 2007-ben Budapesten büntetlenül földre lehet teperni, meg lehet rugdosni a sárga reflexmellényén olvasható jelölést viselő riportert! Tessék mondani, milyen messze is van ide pl. Pakisztán, ahol tavaly a Pakistan Press International főnökének, Mohammad Ismailnak a fejét zúzták felismerhetetlenné?! Nem, nem kilométerben! Gondolkozásban!