Prágában magyarnak lenni

Nem vagyunk kívülállók, csak messzebb lakók Nemzetek önértékeléséről és a másik nemzethez való viszonyáról írott könyve magyarul és csehül is megjelent a Kalligram Kiadó gondozásában. A tanulmánykötet kulcsszava a tolerancia. Sajnos, a fogalom kihalóban van, ezt példázza a szeptember 11-ei amerikai tragédia is, s talán éppen ezért kell róla minél többet beszélni, írni.

Nagyon örülök, hogy ilyen kedvemre való témával indítja el beszélgetésünket, s teljesen igazat adok önnek abban is, hogy ezt a kérdést nem lehet elcsépelni. Köszönöm, hogy megnyugtatott, és elhessegette az önismétléstől való örökös tanári rettegésemet. Valóban: amit – s nem keveset – régebben írtam erről, azt ma már egy újabb olvasói nemzedéknek írjuk-prédikáljuk, de még ennél is igazabb az a megjegyzése, hogy ezekben a lélekpróbáló napokban, az Amerikát – és korántem csak Amerikát! – ért csapás idején nem is lehet másról beszélni. Evangéliumi idézettel kezdem, bibliás ember voltam mindig, amióta az eszemet tudom (vagy tudni vélem), jóllehet egyetlen tételes vallásnak sem vagyok híve, s egyetlen felekezetnek sem tagja. Nos hát, nem mondotta-e Jézus, midőn a főemberek s katonák csúfolák a Golgotára vezető útján: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Kár volna elhallgatni: Lukács evangéliuma 23. fejezetének 34. verse ez.

A békétlen nemzetek, nemzetiségek többsége, pontosabban az egyes nemzetekhez tartozó békétlenek, intoleránsak másik nemzet fiaihoz való rossz viszonyulása valóban a tudatlanságból, a történelmi ismeretek hiányából ered. Ám úgy gondolom, a toleráns emberek türelme is véges. Legyenek bármilyen műveltek, tájékozottak, egyszer betelik a pohár.

A tolerancia ott kezdődik, hogy bele tudjuk magunkat képzelni mások tudatába, helyzetébe. De így is mondhatnám, még köznapi életünk apróbb mozzanataira is kiterjesztve: ne feltételezzünk rosszakaratot ott, ahol csak tudatlansággal van dolgunk. Ez mindig így volt, amióta a világ világ. Hadd illusztráljam ezt egy történeti eseménnyel: „tanár koromban”, hogy így mondjam, szívesen példálózgattam vele. 1686: Budavár visszavétele. Nem kis dolog ám ez, majd másfél évszázados török uralom után! Igenám, de az az ifjú török vitéz, aki a védők seregében harcolt, úgy tudta, hogy tőle Budát e hitvány gyaurok nem visszaveszik, hanem elveszik. Hiszen apja, nagyapja, még ükapja is ott született. Nem járt ő sohasem iskolába, nem volt tankönyve, újságot sem igen olvasott, tévét nem látott, internetről nem is szólva. Azt viszont jól belevésték, hogy ahová egyszer kitűzték a félholdas zászlót, azt a helyet élete árán is meg kell védenie. Merő véletlenségből egy hiten vannak ez egykori törökkel az iszlám országainak mai lakosai is. Ők is tudatlanságban élnek. Nem véletlenül említettem az internetet: az említett országok legradikálisabbika minden tájékozódást megtiltott az újságolvasástól – szó szerint! – az internetig. De ott is, ahol nem mentek el ilyen messzire, mesterségesen tudatlanságban tartják az igazhitűek tömegeit, mert korántsem istenes céljaiknak ez felel meg a legjobban. A tolerancia tiltja e tudatlanokat a gonoszokkal azonosítani, ebben bizonyára egyetértünk.

Természetesen. De hol vonhatjuk meg a határt a tudatlanság és a gonoszság között? Meddig kell tolerálni az akár a tudatlanságból, akár a gonoszságból fakadó rosszat?

A tolerancia ott kezdődik, hogy bele tudjuk magunkat képzelni mások tudatába, helyzetébe A tolerancia egyebet is tilt. Nem tűri, hogy a rosszat éppúgy toleráljuk, mint a rosszakat. Ha nem akarjuk, hogy a rossz győzedelmeskedjen a jó fölött, akkor szembe kell szegülni vele. Látja, most tudatosan ismétlem magam: ez is mindig igy volt, amióta a világ világ. Nem mindenki híve a meghátrálásnak, hiszen tudja: a szelíd Tolsztojjal vitáztak ebben a kérdésben még csodálói is.

Milyen, elsősorban napjainkra jellemző példákat tudna felhozni ennek illusztrálására?

Azt mondja, illusztráljam ezt is példákkal? Van egy jelenség mai életünkben, melyet csak azért nem nevezek „passzív ellenállásnak”, mert ez a szó már le van foglalva a magyarság zömének múlt századi, Bach-korszakbeli politikai magatartására. Én pedig egy olyan, napjainkra jellemző gyakorlatra gondolok, melynek lényege az áldatlan állapotokba vagy legalábbis helyzetekbe való beletörődés, hőkölő vagy ernyedt tétlenség: engedjük át a terepet a rossznak. ĺme: egy híres egyetem nagymúltú karán áruba bocsátják a felvételi teszteket. Ej mit: úgysem lehet (vagy szándékozunk) kideríteni, hogyan történhetett, ki felelős érte, töröljük el inkább a felvételiket! A középiskolások óhajait sem vesszük félvállról: nem szívelik a matematikát, nem kívánnak érettségizni belőle, nosza hát, töröljük el a kötelező matematikai érettségit, s akkor már egy füst alatt számoljuk fel az érettségit is korábbi hagyományos és bevált formájában. A cigaretta behozatalánál kijátsszák a vámrendelkezéseket: helyes, vámmentesítsük, hiszen amúgy is becsempésznék, s a végén annál inkább megdrágulna! A kábítószerekkel is így járunk: először csak „a kis mennyiségnél nagyobbat” sújtjuk tilalommal, azután végleg feladjuk a küzdelmet. Az élsportolók doppingja ellen hasztalan hadakozunk, mindig is volt az és lesz, s mint H. doktor úr – aki sportorvos! – a képernyőn finom és elnéző mosollyal megjegyzi, nincsenek is valójában megbízható módszereink az ellenőrzésre: helyes, oldjuk hát fel a tilalmat, s ha a becsületes sportoló emiatt hátrányba kerül, magára vessen. Kicsiny lánykáinkat rendre megerőszakolják, de mivel a tettesek emberi jogait mindenkiénél nagyobb tiszteletben tartjuk, sűrűn megússzák holmi jólirányzott pszichiátriai szakvéleményekkel, ügyvédi, sőt bírói csűrés-csavarásokkal, vagy pláne futni engedjük a tettest, hiszen először tette, s hátha még megjavul. Az orvostudomány ebben a kérdésben azon az állásponton van, hogy a legcélszerűbb nem védekezni, veszélyes ám a támadót ingerelni.

Ha eltöröljük az érettségit, tudatlanok nemzedéke nő fel, amelyre nem a tolerancia lesz jellemző; ehhez képest az egyetemi felvételiket talán el lehetne törölni, az első vizsgákon kiderül, ki mit tud, ki való egyetemre. A doppingszereket osztályozzák, de ki gondol arra, hogy az olimpiai aranyérmes sportoló ezek használata miatt a negyedik X körül akár tolókocsiban is végezheti. A felsorolt példák közül a legsúlyosabb, hogy a nemi erőszakot elkövetőket ritkán sújtják méltó büntetéssel, mintha az áldozatnak kevesebb joga lenne, mint a bűnösnek.

Tanári gondjaimról „Tanárnak lenni” című írásomban vallottam, magamat is meglepő kitárulkozó nyíltsággalSomogyi Tibor felvételei Ne makogjunk itt az áldozatok és szüleik emberi jogairól: fabatkát sem érnek egy ellenállni nem óhajtó és nem tudó társadalomban és közszellemben. Kedveseink sírjait nem merő kedvtelésből rongálják és gyalázzák, ellopják róluk haszonért a virágot is, s a temető őrzésére felbérelt vállalat emberei, ha panaszt teszünk, vállvonogatva azt tanácsolják: ne hordozzunk a sírra olyan szép és drága virágot, csak provokáljuk vele a tolvaj urakat. A mindenkori főnök levelet diktál titkárnőjének: kedden, folyó hó ikszedikén munkaértekezlet. A hölgy zavartan feltekint, igazgató úr, kérem, hány dével írjuk a keddet? Az igazgató némi tétovázás után azt mondja, tudja mit, írjon inkább szerdát. Az, hogy a rossznak nem szabad engedni, hanem szembe kell szállni vele, hogy a társadalom, az állam azért van, hogy megvédje egyéneit, s amelyik erről lemond, előbb-utóbb megsemmisül: ezek időtlen igazságok. A fenti példák napjaink sajtójából és közéletéből gyűjtött feljegyzéseim és saját személyes szomorú tapasztalataim. Nem azt állítom, hogy a fenti tendenciák mind érvényesültek a hivatalos törvényhozásban, de valamennyi él és virul, valamennyinek vannak magas állású és befolyásos szószólói, s ezek aláássák a társadalom ellenállóképességét.

A tanár tanítványaiban él tovább; amit átadott nekik, abból táplálkoznak, azt fejlesztik tovább. Egykori tanítványai abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy gondolatait, intelmeit rövidesen könyvben is kiadják.

Hát igen, a tanítványok. Sejtettem, hogy erre is rákérdez, hiszen akik az elmúlt évtizedek folyamán kérdéseket tettek fel nekem, ezt sohasem hagyták ki. Amit ne úgy értsen, hogy mostani kérdésfelvetése nem „eredeti”, ellenkezőleg: épphogy mindmáig logikus és időszerű. Tanítványaimról mindig szívesen és hálásan nyilatkoztam, meg is érdemelték tőlem. Tanári gondjaimról általánosságban „Prágai őrjárat” című, ugyancsak a Kalligram gondozásában megjelent könyvemben, „Tanárnak lenni” című írásomban vallottam, magamat is meglepő kitárulkozó nyíltsággal. Ennek az írásomnak minden szavát állom. S amire még „élestöltetű” beszélgetésünk megkezdése előtt utalt, hogy tudomása van egy tervezett (de megjegyzem, hogy kéziratban lényegében már be is fejezett) munkámról, melyet egyelőre, ideiglenesen – Kölcseyre gondolva – Parainesisnek kereszteltem el, hát erről, éppen, mivel már elkészült, nem nagyon akarózik beszélnem, de ez is teljes egészében tanári hitvallás, fiatal és nem fiatal olvasók számára kíván – velük együttműködve – a terminusok és fogalmak mai zűrzavarában egy kis „nagytakarítást” végezni, magyarán: rendet teremteni. A könyvecske cseh, illetve magyar kiadása iránt mind a prágai Karolinum, mind a pozsonyi Kalligram megtisztelő érdeklődést tanúsít. Mi lesz belőle, majd elválik.

Volt idő, amikor mindnyájan csehszlovákiai magyarok voltunk. Aztán a politikusok gondoltak egyet, és úgy döntöttek, ezentúl legyenek külön csehországi és külön szlovákiai magyarok. Saját helyzetünket ismerjük; talán a legfiatalabb nemzedék, amely ebbe a helyzetbe született bele, már másként értékeli. Arról azonban még a Csehszlovák Köztársaság idején is keveset tudtunk, milyen Prágában magyarnak lenni.

Azt kérdezi, milyen az, Prágában – s ez nyilván úgy értendő, hogy általában Cseh- és Morvaországban – magyarnak lenni. Hát ennek a szórvány-magyarságnak sokféle eleme van – más ez, mint Szlovákia, ha azokra gondolunk, akik tartósan s önként itteni állampolgárokként élnek itt. Mert azért ne feledkezzünk meg az Ady-körösökről, akik olyanok, mint egy gyönyörű folyó: nem lehet kétszer ugyanott belelépni, mégis azonos önmagával. S ők mindig, elődeik már az első polgári Csehszlovákiában is tudták szeretni és becsülni Prágát. Ma sem igen lehet ez másként: valóságos cseh–magyar érdekellentét ma nincsen. Jómagam azonban, személy szerint, nem lehetnék tipikus példa, hiszen több évtizedes tanári működésem során végig mindig a magyar nyelv és kultúra körében éltem és ügyködtem, többet tanultam ebben a vonatkozásban, mint felejtettem. Nincs mindenki ebben a helyzetben, van, aki inkább felejt, mint tanul. De befejezésül még ennyit, már csak azért is, mert a maga személyén keresztül az Új Szóval folytatok beszélgetést: nemrégen baráti vitába keveredtem egy Szlovákiában élő földimmel (fontos itt az is, hogy baráti, az is, hogy vita), s ő azt találta írni nekem, hogy „ti, kívülállók, másképp látjátok a szlovákiai magyarság dolgát”. Amire, barátian felfortyanva, azt találtam válaszolni: nem vagyunk kívülállók, csak messzebb lakók. S nem biztos, hogy aki messzebbről lát valamit, feltétlenül rosszabbul látja. Olykor talán még jobban is. Valami ilyesféle érzés „Prágában magyarnak lenni”.