„Pogány és barbár nép maradtunk”

GAZDAG JÓZSEF

A Márai-életmű csúcsát nem a regények, hanem a memoár-jellegű írások jelentik; az Egy polgár vallomásai, a Föld, föld!… és a Naplók. Regényeiről ő maga sem volt túl jó véleménnyel, nem engedte azt sem, hogy megfilmesítsék őket. „Irodalom ez? Nem remekmű, tökéletlen és fölösleges is, a világ gondtalanul el lehetne nélküle” – írta a Nővér című regényéről, s hogy öklendeznie kell a „nyekergően dallamos” Márai-hangtól. A gyertyák csonkig égnek olasz és német kiadása több százezres példányszámú bestsellerré vált, de Márai szintúgy „rossz regénynek” nevezte. „Túl könnyen írtam… túl zenei, egyáltalán, kissé »túl« volt az egész.”

Egy polgári író

Mindezt egy sikerei csúcsán álló író állapítja meg magáról, aki a Pesti Hírlapba írt vasárnapi cikkéért egy gyári munkás háromhavi fizetésének megfelelő honoráriumot kapott, s akit reggelente a szobalány ébresztett, amikor behozta a narancslevet és a napi sajtót, akinek kerekes asztalkán tolták be a reggelit (teát, vajat, lágy tojást, mézet); majd miután befejezte a munkát, a garázsmestere előkészítette számára az autót, ő pedig fehér nadrágban és trikóban, kezében teniszütővel a Margit-szigetre indult, ahol az uszodában „megdögönyöztette” magát, beült egy kávéházba, délután aludt egy keveset, dolgozott egy keveset, este pedig sétált vagy vendégségbe ment.

Ugyanez a Márai 1945-ben rőzsét gyűjt, kapál, és csorba pléhlavórban mosakszik Leányfalun, s örül egy kövér körtének. Naplóját a padláson tartja. Jegyzetel akkor is, amikor a szovjet hadsereg katonái feltűnnek a faluban. Hozzájuk is beköltöznek, szerelőműhelyt alakítanak ki a kis házban, amely a továbbiakban kaszárnyára, vagy még inkább egy istállóra hasonlít: „a klozetek túlzsúfoltak bélsárral”, az ukrán, kirgiz és csuvas katonák éjjel-nappal gramofonoznak és üvöltöznek, valakik pedig ellopják a család elrejtett pénzét, a nagy becsben tartott pipadohánnyal és néhány üveg borral együtt.

Anyatejet, élelemért

Márai a lárma közepette egy kis szobában ül, és Oswald Spengler könyvét (A Nyugat alkonya) olvassa. A főváros ostroma után gyakran ellátogat Budapestre is. Mikó utcai lakásából szemétdomb és romhalmaz maradt csupán: a házat három bombatalálat és több mint harminc gránátlövés érte. Hátizsákkal jár könyveket menteni a romok alól (több ezer kötetes könyvtára veszett oda), s örvendezik, ha talál egy épségben maradt, bilingvikus (francia–görög) Marcus Aureliust.

S bár zsurnaliszta múltját szívesen megtagadta volna, naplóírása során kétségkívül hasznosította újságírói tapasztalatait is: azonnal kipécézte a torz és visszás jelenségeket. „Néhol andalgó párok a padon, a Vérmező mentén; tömegsírok és lódögök között flörtölnek.”

A Duna hullákat szállít, meztelen emberi holttesteket, gúzsba kötve. Senki sem figyel rájuk. „A pesti Vigadó előtt tömegben vártam a csónakra, amikor elúszott előttünk egy hasas, dagadt hulla. Az emberek közömbösen nézték, fiatal nő állott mellettem, orrát púderezte, pillantása sem volt a tetem számára.” Pest éledezőben, egyszeriben mindent lehet kapni, ami éveken át hiánycikk volt: zsírt, étolajat, harisnyát, Chanel-parfümöt. „A Váci utcán, a romok között shopping-hangulat.” Csak éppen minden méregdrága, az emberek éheznek, egy újsághirdetésben valaki anyatejet kínál élelemért.

Ismét működik a mozi; Márai beül egy amerikai filmre, de fél óra után émelyegve távozik. „Álérzések, álszenvedélyek, hímringyók és partnernőik.” Gyógyírként Tolsztojt olvas, az Ivan Iljics halálát és a Kreutzer-szonátát.

Keresztény magyarok?

Márai analitikus hajlama a kötetlen műfajú naplókban érvényesülhetett igazán. A keresztény magyar jobboldal, amely a kilencvenes években emblematikus írót faragott Máraiból, csak az antikommunista gondolkodót látta benne. Pedig Márai mindkét oldalon éppen csak megtűrt személynek számított: a fasiszták szemében destruktív baloldali volt, zsidóbérenc és Moszkva-barát, míg a kommunisták szemében gyanús jobboldali, titkos fasiszta.

Senki sem ostorozta kíméletlenebbül a „keresztény magyarságot”, mint Márai. A magyarság nem lehet keresztény, írta 1945-ös naplójában, mert a kereszténység alaptételeit a magyarok sosem tanulták meg, ebből a nemzetből mindig hiányzott a szolidaritás, a humánum, a részvét. „Pogány és barbár nép maradtunk, cilinderrel a fejünkön és feszülettel a kezünkben.”

Kassa, drága Kassa

„Kassa elesett” – jegyzi fel 1945 januárjában. „Kassa belátható időn belül nem lesz, igen, valószínű, hogy soha többé nem lesz magyar város; a szlávság felszívja ezt a szép várost, Rákóczi városát.” A hír különösen fájdalmasan érinti Márait, aki napokig úgy gondol szülővárosára, mint egy kedves halottra. Csakhogy – fűzi tovább gondolatait – Kassa már korábban elveszett.

Az a Márai, aki 1938-ban, az első bécsi döntés után újságíróként kísérte a magyar csapatokat a visszacsatolt Felvidékre, s aki a Képes Vasárnap 1938. október 16-i számában a kassai dómot az „örök Magyarország” eszméjéhez kötötte, 1945-ben már másként fogalmaz. Kassa akkor veszett el, írja, amikor Horthy csapatai megjelentek a dóm előtt, amikor urak helyett úrhatnám bugrisok érkeztek, s hozták magukkal a műveletlen, tunya, kapzsi és pökhendi hivatalnokokat. „Hoztuk a magyar méltóságosuram-szellemet egy városba, mely a csehek alatt megismerte a demokráciát […] Nem akadt becsületes őslakos Kassán ez években, aki ne várta volna vissza a cseheket.” Márait ma alighanem megköveznék az ilyen mondataiért – véli a naplók német kiadásához írott előszavában Földényi F. László.

Márainak igaza volt: Kassa soha többé nem lett magyar város, s míg az 1910-es népszámlálás szerint Kassán az összlakosság (54 331 fő) közel 70%-a vallotta magát magyarnak, 1941-ben pedig 75%-a, addig 1991-ben ez az arány már csak alig több, mint 4% volt, 2001-re pedig 3,8%-ra csökkent – „Rákóczi városában” az ezredfordulón 236 093 lakosból mindössze 8940 volt magyar nemzetiségű.

(Márai Sándor: A teljes napló, 1945. Helikon Kiadó, Budapest, 398 oldal)