Pillanatokból teremtett szerepek

„Soha nem törekedtem bizonyos szerepkörökre, sokkal inkább arra, hogy tökéletes illúziót nyújtsak a nézőknek”Somogyi Tibor felvételeAzt mondja, véletlenül alakult úgy a pályája, hogy a főiskola után szlovák társulathoz szegődött, de most már örül, hogy nem zárta be magát a szlovákiai magyar színészi lét keretei közé. ĺgy, „csak” színészként nagyobbak a távlatok, több a lehetőség, de azért bízik abban, hogy nemsokára hazai magyar színpadon is bemutatkozhat.

Most épp a nyitrai Andrej Bagar Színházban színre vitt Kabaré narrátorának szerepében láthatja a közönség. Jozef Bednárikot, a rendezőt sok kritika éri amiatt, hogy minden előadásában ugyanazokat a megoldásokat használja, szinte már számítani lehet bizonyos színpadképekre. Ön többször is dolgozott már vele, a színészek számára nem zavaró ez az ismétlődés?

Ő azok közé a rendezők közé tartozik, akinek nagyon jellegzetes stílusa van, már az első jelenet után meg lehet állapítani egy darabról, hogy ő rendezte. Szerintem ez nem baj, sőt, kifejezetten olyan, mint egy védjegy, amelyet hosszú évek munkájával ért el. Azt egyetlen művésznek sem lehet a szemére vetni, hogy felismerhető a munkája, egyszerűen ez várható tőle, és ha néha ismétlődnek is bizonyos dolgok, azért mindig vannak új megoldások, új összefüggések, amelyek a produkciót mégis egyedivé teszik.

Vagyis a felkérésre rögtön igent mondott.

Nagy örömmel, hiszen ez volt az egyik szerepálmom. Érdekes figura ez a mesélő, mintha kívülről, némi iróniával és mégis aggodalommal figyelné, hogyan rohan mulatva, táncolva a vesztébe a világ. Szeretem az ilyen duplacsavaros, keserédes történeteket és a bonyolult jellemeket.

Eddig sem panaszkodhatott arra, hogy beskatulyázták volna és nem tudna kitörni egy bizonyos szerepkörből. Travesztiként éppúgy láthattuk, mint rettegve bujkáló zsidóként.

Soha nem is törekedtem bizonyos szerepkörökre, sokkal inkább arra, hogy tökéletes illúziót nyújtsak a nézőknek. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha hol ilyen, hol meg olyan életszemlélettel, hangulattal azonosulok.

Kassai Csongorhoz, a magánemberhez melyik életszemlélet áll közelebb?

Nem mondhatnám, hogy a barátaim az én poénjaimat lesik és csak azért járnak össze, mert én is ott leszek. Nem én vagyok a társaság központja, az biztos. Vannak helyzetek, amikor fel tudok oldódni, de általában inkább csak figyelem a többiek beszélgetését.

És közben hanghordozásokat, szemvillanásokat, gesztusokat raktároz el az emlékezetében?

Igen, ez azt hiszem szakmai ártalom, a színész egyszerűen megfigyelő állatfajta. Szinte önkéntelenül is megjegyzek beszédstílusokat, mozdulatokat, egy ellesett utcai jelenetről az jut eszembe, hogy ez a tipikus hisztériás nő, az meg a papucsférj, aztán amikor szükség van rá előveszem. Néha csak egy legyintés, egy vállrándítás kerül be a darabba, de azt már nem kell kitalálni, mert megvan valahol, ráadásul életszerű és ezektől lesz a figura is olyan igazi.

Gyerekkorában, amikor így figyelgette a nagyok világát, már gondolt arra, hogy egyszer majd a színpadon veszi hasznát ennek a képességnek?

Egészen a középiskoláig nem. Szerepelni sem szerettem, én azok közé a színészek közé tartozom, akik még szavalóversenyekre sem jártak. Aztán a kassai ipariban tagja lettem a kisszínpadnak és szép lassan ráébredtem, hogy én tulajdonképpen exhibicionista vagyok, csak addig nem tudtam. Negyedikben szerepeltünk a Jókai Napokon és Beke Sándor, a zsűri elnöke azt mondta nekem, amikor átadta a díjat, hogy szeretne látni június 2-án a felvételin a Komáromi Jókai Színházban. Elmentem, felvettek és június 5-én, amikor érettségiztem már minden tanár tudta, hogy belőlem nem lesz elektrotechnikus.

Egyébként lehetett volna?

Hát, nem igazán. Egy kapcsolót még meg tudok szerelni, de a szakma szépsége nem nagyon fogott meg.

A komáromi helyett aztán a kassai magyar társulat mellett döntött, és három évet töltött a Tháliában. Rögtön az első évben nekirugaszkodott a színművészeti felvételinek?

Nem, csak a második évben szedtem össze a bátorságomat. A kollégák kérdezték is, hogy miért nem próbálom meg, de én úgy éreztem, hogy biztosan esélytelen lennék, mert legalább háromszáz, tőlem sokkal tehetségesebb színész lesz ott. Féltem a kudarctól, ezért inkább maradtam annál, amit biztosnak tudhattam, de két év elteltével valahogy mégis nekiduráltam magam. Akkor már meg voltam győződve arról, hogy ez az én utam, a sikertelenség sem szegte kedvem. A következő évben aztán fel is vettek.

A szlovák nyelvvel mennyire állt hadilábon akkor? Gondolom sem Kiskövesden, sem Kassán nem beszélt gyakran szlovákul.

Eléggé gyatrán tudtam, de ez mégsem okozott nekem nagyon sok keserű pillanatot. Nagyon jó tanáraim voltak, akik tudták, hogy csak idő kérdése és akarva akaratlanul rám ragadnak majd a szavak. Eleinte kuncogtak az osztálytársaim a ragozásaim hallatán, de később rájöttek, hogy inkább segítségre szorulok. Látták, hogy én igazán meg akarom tanulni a nyelvet, figyelem és értem is, amit ők mondanak, talán még tehetségem is van, úgyhogy elfogadtak. A negyedik évfolyamban a beszédem alapján már kevesen tudták volna megmondani, hogy magyar vagyok, és ez a színészmesterségben nagyon fontos.

Főleg, ha valaki tudatosan úgy irányítja a pályáját, hogy ne maradjon csak kisebbségi színész.

Nem is volt ez az elején annyira tudatos, inkább azt mondanám, hogy annyi bíztatást kaptam a tanáraimtól, hogy el mertem vállalni a szlovák társulatok által felajánlott szerepeket. Éreztek bennem annyi karakternyi erőt, hogy még az esetleges nyelvbotlásoktól vagy kiejtésbeli elcsúszásoktól sem tartottak – már az első évfolyamban a Nemzeti Színházban játszottam a Szentivánéji álomban, és aztán ez a bizalom is vitt tovább. Azután egymás után jöttek a jobbnál jobb szerepek, a Jazmínko a hazugok országában, a Demokratákban, a Hamupipőkében, az Eszenyi Enikő rendezte Ahogy tetszikben, a Dávid királyban az Új Színpadon, majd Dürenmatt János királyában. Ekkor már végzős voltam és azt is tudtam, hová szerződöm, mert az utolsó évfolyam kezdetén megkerestek a Radošínai Naiv Színháztól. Elfogadtam az ajánlatot, már csak azért is, mert más társulatok nemigen legyeskedtek körülöttem.

A hazai magyar társulatok sem?

Még főiskolás voltam, amikor hívtak Kassára a Semmi és végtelenbe, csak nekem épp nem felelt meg, mert valami mást próbáltam.

Magyarországi rendezőktől kapott már megfontolandó ajánlatot?

Deák Krisztina hívott egy meghallgatásra, amikor a Jadviga párnáját forgatta, de végül nem feleltem meg az elképzeléseinek. A színházakhoz akkor kerültem a legközelebb, amikor főiskolásként 1995-ben két hónapot töltöttem Budapesten Nagy Andrással, Bandor Évával és Kecskés Marikával afféle tanulmányi kiránduláson. Szirtes Tamás, a Madách Színház akkori rendezője, most már igazgatója mondta, hogy szeretne még hallani rólunk, de azóta valahogy nem hozott össze bennünket a sors. Lehet, hogy csak be kellene egyszer kopogtatni hozzá, amikor Pesten járok, hátha emlékszik rám. Nem is azért, hogy szerep legyen belőle, csak jó lenne elbeszélgetni. Persze, azért szeretnék én magyar színházban is játszani, ha a Katona József Színházból keresnének meg, biztos nem mondanék nemet. Engem minden új lehetőség érdekel, mert új kollégákkal dolgozni mindig nagy kihívás, erős impulzusok, ismeretlen élmények érik az embert és a magyarországi színészet egy kicsit különbözik is a miénktől.

A Radošínai Naiv Színházhoz közel tíz éve hű. Soha nem esett kísértésbe, hogy társulatot váltson?

Nem, mert többet nem is akarhatnék, mint amiben most részem van. Ez egy állandóan változó csapat, tulajdonképpen csak Stanislav Štepka és Katarína Kolníková az állandó tagjai, úgy érezhetem magam, mintha mindig más társulatnál lennék. És ha esetleg mégis lenne hiányérzetem, akkor azt bőven pótolhatom a vendégszereplésekkel. Inkább az a gondom, hogyan szervezzem meg az életemet, mert amikor összeállítom a havi munkatervemet, akkor három színháznak a műsora van előttem.

A cseh filmvilág hogyan fedezte fel? Véletlenül találtak Önre, vagy Jan Hřebejk pont egy ilyen arcot keresett?

Látja, ezt még én sem tudom. Ha minden összejön, most együtt fogunk dolgozni és okvetlenül rákérdezek. Egyébként, aki látta az Élet mindenáron című filmet, az tudja, hogy miért én kellettem, de hát az igazi kérdés az, hogy a rendező előre elképzelte ezt a figurát, vagy bennem látta meg. Nagy valószínűséggel olyan karaktert keresett, aki elég ismeretlen a néző számára és dokumentumarc, tehát a korabeli fotók és filmek alapján az emberek valahogy így képzelik el az üldözött zsidót. Én nagyon csodálkoztam, hogy egy teljesen ismeretlen színésznek ilyen kulcsszerepet adott a filmjében, de ha már a kezemben volt a nagy lehetőség, próbáltam élni vele.

Nehéz volt?

Egy eleve introvertált típusnak amilyen én vagyok nem nehéz eljátszani egy magába forduló, rémült, a külvilággal szinte minden kapcsolatát elveszítő embert. Inkább a forgatások megszervezése, az utazás volt nehéz és az, hogy mellette párhuzamosan több szálon is futott az életem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy hetekig csak ennek a filmnek éljek és teljesen kizárjam a külvilágot. Tudom, hogy Adrian Brody, amikor a Zongorista főszerepére készült, akkor hónapokig egy szegényesen berendezett lakásban élt, televízió és telefon nélkül, alig érintkezett valakivel, tizenöt kilót lefogyott, és mire elkezdődött a forgatás már csak a főhős érzései foglalkoztatták. Én, ha akartam volna sem költözhettem volna otthon a spájzba, mert közben több színházban is játszottam, és volt úgy, hogy az utolsó pillanatban értem oda a forgatásra. Nekünk itt annyival nehezebb a dolgunk, mint a nagy hollywoodi sztároknak, hogy a pillanat élményével kell beleélnünk magunkat egy-egy szerepbe. Ahogy kikapcsol a kamera, vagy lehull a függöny már megyünk is a következő helyszínre, és emellett még ott a sok mindennapi intéznivaló. Ennek köszönhetően viszont az európai színészek sokkal edzettebbek és sokoldalúbbak, mint az amerikai kollégák.

A szlovák filmek közül, amelyekben szerepelt, melyik volt a kedvence?

A Juraj Nvôta rendezte Kegyetlen örömök. A többit fiatal kezdő rendezőkkel forgattam, és számukra is, számomra is leginkább tapasztalatszerzést jelentettek.

Ha azt látja, hogy a rendező tapasztalatlan, határozatlan, megy a saját feje után?

Soha nem voltam ilyen önjáró színész, azért a rendezővel mindig meg kell beszélni, mit is akar elmondani a filmjével. Esetleg, ha másképp nem megy, együtt kell eldönteni, hogy mit is lehetne itt csinálni. Egyetlen dologra vagyok érzékeny – közvetlenül az előadás közben, vagy a takarásban, amíg várok a jelenésemre, senki ne szóljon hozzám. Akkor már csak befelé koncentrálok, mert szükségem van arra a bűvös körre, amelyben nincs más, csupán a szerep meg én. Sokszor egész előadás alatt lent maradok, akármilyen sokat kell várnom, mert szükségem van arra, hogy lássam és halljam kívülről a darabot és az épp aktuális légkörbe, ne pedig a bepróbált szituációba lépjek be.

Ez azt jelenti, hogy akár szívesen improvizál is, ha a helyzet és hangulat megengedi?

Csak akkor, ha érzem, hogy a közönség is fogékony rá. Nem vagyok híve az öncélú színpadi kacagtatásnak és még kevésbé annak, amikor a színészek, úgymond egymást tréfálják meg. Nincs is annál kínosabb és alpáribb helyzet, mint amikor a néző nem tudja, min nevetnek a színészek.

Mostanra már berendezte Pozsonyban az életét. Milyen gyakran tud hazamenni Kiskövesdre?

Csupán karácsonykor három napra, mert nyáron általában forgatok. A szüleim színpadon is csak akkor látnak, ha a radošínai színházzal Kassán lépünk fel, de azt hiszem valamennyien elfogadtuk ezt az elszakítottságot. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy az öcsém otthon van, és a szüleink nincsenek teljesen magukra hagyatva. ĺgy sokkal könnyebb elviselni, hogy a csavargó, komédiás fiukat gyakrabban látják az újságokban, mint a valóságban.

Kilencvenkilenc százalékban a színházról szól az élete. Jó ez így?

Most még jó. Szeretem, azt, amit csinálok, és nem érzem úgy, hogy a rabja lennék. De ha egyszer valami más is legalább ilyen fontossá válik számomra, az biztos talál magának helyet az életemben.