Performanszok az időről

H. NAGY PÉTER

Mielőtt azzal foglalkoznánk, hogy a művészet és Rokkóék performansza milyen viszonyban van az idővel, arra kell utalnunk, hogy a tudományban sok-sok időirány különböztethető meg. Néhány ezek közül: az univerzum tágulása jelöli ki az idő kozmológiai irányát; a világ rendezetlenebbé váló szegmensei az idő termodinamikai irányát határozzák meg; az élőlények öregedése az idő evolúciós irányát képviseli; a múlt és a jövő különbsége az idő tapasztalati irányát szabja meg; a fény terjedésének iránya – ugyancsak a múltból a jövő felé – az idő elektromágneses irányát jelenti; a töltések szétterjedése az idő gravitációshullám-típusú irányával áll kapcsolatban. Megkülönböztethetünk továbbá pszichológiai, oksági, részecskefizikai, kvantumfizikai és radioaktivitáson alapuló időirányokat is.

Ha szigorúan a tudomány felől közelítenénk az idő problémájához, akkor mindenekelőtt Einstein relativitáselmélete, Hawking Az idő rövid története című bestsellere és Lee Smolin Az idő újjászületése című könyve jelölhetné ki azt a háromszögelési pontot, melyen belül mozoghatunk. Ha viszont a művészet és az idő kapcsolatrendszerét próbálnánk feltárni, erre egy élet munkája is kevés lenne. Az időben kibomló folyamatok ugyanis szinte minden művészeti ágat és médiumot érintenek, a ritmustól kezdve a mozgóképekig. Nem is beszélve azokról a művekről, melyek magát az időt teszik témává (Cage-től, Dalítól kezdve a Pink Floydon és az időutazásos sci-fiken át Proustig).

Ebben a történetben természetesen fontos szerepet játszik a performance art, amely alapvetően a testi, rituális és teátrális történés térközében megvalósuló esemény bemutatását jelenti, és a kifejező- és magatartásformák eklektikus összekapcsolására épül (illetve konkrét színházi értelemben a vizuális művészetek színházát értjük alatta, de persze a kortárs képzőművészeti vagy konceptuális performansz és a performansz-színház elkülönül egymástól). Az avantgárd indíttatású performerek nem a kanonizált helyeket keresik, szándékosan a periférián mozognak és kerülik az intézményesülés látszatát. A performanszok általában sajátos köztes (liminális) világokat jelenítenek meg, melyekben csak médiumok és testek léteznek, az idő pedig történeti (allegorikus) vagy végtelen (szimbolikus). Ezt az utóbbit az akció lehetséges világa és a néző aktuális világa közti törésként lehet érzékelni.

Juhász R. József és Wenmin Tong közös, Time’s up – paralleles (Az idő múlása – párhuzamok) című performansza az érsekújvári galéria alagsorában, egy labirintusszerű térben zajlott. Az egyes pillanatok hosszú kimerevítésével, a hasonló tárgyak, mozdulatok és történetfoszlányok használatával a három különálló rész (Wenmin, közös, Rokkó) egységesen is értelmezhető komplex egésszé állt össze. Csak néhány mozzanatot emelünk ki. Miután a kínai hölgy elidőzött a fal felé fordulva, és nagyon-nagyon lassú stilizált kézmozdulatokkal előadott egy ülőszámot, felállt az asztalra, a pólóját a fejére húzta, és szintén lassú kézmozdulatokkal függőleges csíkokat húzott a hasára. Az ismétlés azt a kérdést (is) implikálta, hogy a test jelölése meddig folytatható, ugyanis a mozdulatból nem következik a megjósolhatóság, a tetszőleges számú mozdulat bármikor abbahagyható, de a néző nem tudja, hogy ez mikor következik be. A bőrszín elváltozása utalhat az idő irányára, ám a szekvencia elvben végtelen ismétlődése az egyik pillanatról a másikra meghozott döntés fluktuációjával áll kapcsolatban.

Miután Wenmin az elválasztófalhoz ment, az ajkát kezdte simogatni körkörösen, miközben az fekete színűvé vált. A fal másik oldalán Rokkó a mellkasát kezdte ütni szabályos ritmusban (a tér akusztikája a hangot hatásosan felerősítette), ezzel mintegy sérüléseket okozva magának. A közös rész alatt a fal mindkét oldalán videofelvételek mentek, Wenmin felvétele Rokkó oldalán, és fordítva. Az anyagok egy időben készültek Budapesten és Chonggingben, de az időeltolódás miatt a kínai mégis hat órával korábbi, mint a budapesti. A képanyag tehát összekötötte a két performert, de az idő részben szét is választotta őket. Az élő előadás úgyszintén: a fal két oldala közös, de mégis egymástól elhatárolt térként funkcionált. A liminalitás tehát többszörösen is érvényesült, a különféle – a ruhák, kézmozdulatok szintjén is kimutatható – aszimmetriák és az élő performansz ritmusa a tapasztalati idő rétegeit tette láthatóvá és hallhatóvá a különféle médiumokon keresztül.

Az akció utolsó harmadában Rokkó összeépített két különböző időt mutató órát kerékké, melynek mozgása jelölte ki azokat a helyeket, ahol a performer régi, meghatározhatatlan rendeltetésű tárgyakkal és sóval nyomokat hagyott. Ezek az emlékezet rekvizitumaiként utaltak az idő – egyik – természetére, arra, hogy az idő megváltoztatja az emlékeket, sóval hinti be azokat. Ez a rész ugyanakkor az idő antropomorfizálásaként is felfogható volt, hiszen Rokkó mintegy az időt reprezentálva (az helyett) hajtotta végre a mozgássorokat. Később az órapárt felerősítette egy gumiszalagra, amely így az idő flexibilitását, relativitását jelképezte. Az óra vonszolása emellett a viszonyítási rendszer és az idő elválaszthatatlanságát, dinamikus működését tette láthatóvá.

Juhász R. József és Wenmin Tong performanszai közel hozták azt a tapasztalatot, hogy a szóban forgó „műfaj” időalapú, de efemer (átmeneti, rövid ideig fennálló) művészet, amely a befogadó emlékezetében realizálódik. Ezzel egyrészt lehetőséget ad az üzenet egyéni dekódolására, de ez az idővel folyamatosan változik (az idő függvényében az egyik akcióelemet máris váltja a másik, ez lassíthatja, gyorsíthatja, de lehetetlenné is teheti az értelem megragadását). A befogadói műveleteket tehát ugyanúgy az idő különbségteremtő játéka határozza meg, ahogy a tapasztalati úton megszerezhető tudás is ki van téve az idő munkájának. A kultúrák találkozási és szétkapcsolási pontjain különös élességgel vetődik fel ez a dilemma. Innen nézve a fenti felsorolás kiegészíthető az idő performatív irányával, mely alkalmas arra, hogy a biológiai és a fizikai idő mellett prognosztizálhatatlan időről is beszéljünk, melynek közege a mintázatot és a véletlent egyaránt előállító, megismételhetetlen művészi tevékenység.