Paul McCartney: Memory Almost Full

Az év egyik általam legjobban várt albuma szól a lejátszóban. Azt hittem, Sir Paul McCartney csodás napokat szerez vele nekem. Nem szerzett. Vártam valamit, amiről említést sem tesz. De nem ezért van hiányérzetem. Ha nem ismerném az előző stúdiólemezét, talán még meg is szeretném a Memory Almost Fullt. ĺgy viszont elég messze állok ettől.

Paul június 4-én, három nappal a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című The Beatles-album megjelenésének negyvenedik évfordulója után rukkolt elő az új lemezével. Az említett legendás korongon hallható a When I’m Sixty-Four című dal, amelyben az ifjú zenész arról elmélkedik, vajon mivel foglalkozik majd hatvannégy évesen. Nos, a választ időközben megtudta: továbbra is zenél. Már elmúlt hatvannégy, amikor tavaly szeptemberben egy oratóriummal jelentkezett, Ecce Cor Meum címmel. Abban értelemszerűen nem tért viszsza a szóban forgó felvételhez. Borítékoltam, hogy idei albumán megteszi. Tévedtem. Már ez okozott kis csalódást. Persze – ahogy említettem – a hiányérzetem nem ezzel függ össze.

A zenészt a kilencvenes évek eleje óta a közelmúltig nem kényeztették el a kritikusok. A szerzeményeivel nem is szolgált rá. Az évek múlásával egyre kevesebben bíztak abban – már én sem –, hogy valamikor még sikerülhet magából kihoznia a maximumot. Aztán tavalyelőtt mégis sikerült, a 2005 szeptemberében kiadott Chaos And Creation In The Backyard című nagylemez hallatán szó szerint leesett az állunk. Zenészlegendához méltó, a zseniális szóval jellemezhető albumot készített. A sajtó dicshimnuszokat zengett róla. Néhány dicsérő kritika a sok közül: „McCartney a szívből jövő, keserédes popzenéjével mindenkit levesz a lábáról”; „Melankolikus gyűjtemény, szomorú gyöngyszemek egész sorával”; „A dalok kiaknázzák a zenész különcségében rejlő tehetségét”; „A felvételek egyenértékűek a kései The Beatles-slágerekkel”. A lemez Paul mellett Nigel Godrich munkáját dicséri – a producer a Radiohead, a Travis és Beck albumaival tette le a névjegyét. Utólag bevallom, féltem, amikor kiderült, hogy az ex-Beatle vele dolgozik. Megjósolni sem lehetett, mi születhet az együttműködésből. Godrich ugyanis újító szellemű, Paul nem. A közel harminc évvel fiatalabb szakember viszont teljesen átformálta. A lemez nem tipikus McCartney-album, és ez a jó benne. Érzelmekkel átszőtt, szomorú hangnembe torkolló melankólia jellemzi, ami kifejezetten jól áll az énekesnek.

Macca az új lemeze előtt sokunk meglepetésére otthagyta kiadóját, az EMI-t, és a Starbucks nevű nemzetközi kávéházlánc által idén indított Hear Musichoz szerződött. „Új világunkban új utakat kell keresnünk, hogy az emberekhez eljuttathassuk a zenénket. Ezért váltottam” – nyilatkozta. Az albumot a megjelenése napján huszonkilenc ország tízezernél is több Starbucks kávézója játszotta szünet nélkül. A cég becslése szerint hatmillióan kaptak belőle ízelítőt egyetlen nap leforgása alatt. A szerződés csupán egy lemezre szólt, de az első havi, kimagasló eladási példányszám láttán Paul úgy döntött: marad a kiadónál.

Az előző albummal iszonyúan magasra tett lécet nem tudta átugorni. A legnagyobb baj azonban, hogy nem is próbálkozott meg vele. A David Kahne producer irányítása mellett készített Memory Almost Full néhol már-már idegesítően siránkozó hangvételű. Erre ésszerű magyarázat volna Paul mostani magánéletbeli gondja (a válópere), csakhogy a korong – elmondása szerint – a Chaos And Creation In The Backyarddal egy időben készült. A lemez az első feleségével, Lindával és Denny Laine-nel alapított, 1971-től 1981-ig működött zenekarát, a Wingst idéző, visszatekintő, elmélkedős dalok gyűjteménye. A szövegek központi témája a halál. Hősünk nem depresszíven, inkább egykedvűséggel énekli meg az elmúlással kapcsolatos érzéseit.

Az album túlságosan is változatos: a mandolinos-folkos szerzeményektől a rockfelvételeken át a gazdagon hangszerelt dalokig mindent besűrített, mintha az előző maradékából állította volna össze. Az induló, Európában elsőként maxi CD-re kimásolt Dance Tonight például egyszerű, már-már tinglitangli szerzemény. A lemez második része azért kissé kárpótolja a hallgatót: a nyolcadikként és kilencedikként felcsendülő Vintage Clothes és That Was Me hallatán lábunk önkéntelenül is beindul. Az utolsó előtti, tizenkettedik The End Of The End címűben végre előbukkan a megszokott, búgó hangú Paul is. A záró Nod Your Head pedig a Come Together című örökzöld The Beatles-sláger hangzását idézi.

Szerintem a Memory Almost Full Macca rákban elhunyt feleségéhez, Lindához szól. A Gratitude című felvétel pedig második feleségéhez, Heatherhez. Ezekben azonban a zenész közelmúltban tett nyilatkozta ismeretében nem vagyok biztos. Elmondta ugyanis, hogy csak mosolyog azokon, akik ilyen-olyan mondanivalót hallanak ki a dalaiból. „Olvasom, hogy rajongóim miket szűrnek le a szövegeimből, például, hogy ez meg az Yoko Onóról szól. Nem értem, hogy lehet, amikor én mondjuk egy autóról énekelek” – viccelődött McCartney, aki sokszor hangsúlyozta már: a legnehezebb a komponálásban, hogy nincs mellette John Lennon, akivel tökéletesen kiegészítették egymást, és minden együtt töltött néhány órájukból új szerzemény született.