Őrültnek nézik, pedig csak őrülten tehetséges

Zuzana Mináčová felvételeVarhan Orchestrovič Bauer már a nevével is sokakat irritál. Eredetileg ugyanis Dan Bauernak hívják, a Varhan kedvenc hangszerére, az orgonára utal, az Orchestrovič egyértelmű célzás a zenekarára, amellyel hol ünnepi (templomi) hangversenyeket ad, hol színházi rendezvényeket nyit meg, de viszsza-visszatérő vendégei a Karlovy Vary-i fesztiválnak is, mindemellett pedig filmzenét komponál. Sokoldalúsága ez utóbbiban is megmutatkozik. A játékfilmek mellett a dokumentum-, a reklám- és a portréfilm is külön kihívást jelent számára. Két legjelentősebb opusának azonban mindenképpen a Goya kísérteteit és a Václav Havel versei alapján komponált, Antikódok címmel bemutatott oratóriumot tartja. A legnagyobb malőrjének pedig a prágai Nemzeti Színház Jól fizetett séta című, Forman által rendezett dzsesszoperáját, amelynek Jiří Suchý és Jiří Šlitr által az 50-es években komponált dalait hangszerelte újjá anélkül, hogy közönség elé kerültek volna. Nem találták meg ugyanis a közös hangot Milos Forman rendezőtársaként dolgozó fiával, Petrrel.

Zenéje, akárcsak ő maga, összetéveszthetetlen. Előbbit elég egyszer hallani, őt magát egyszer látni, máris megjegyzi az ember. Pedig már nem is jár felemás cipőben. Éveken át ugyanis ez volt az ismertetőjele. A két különböző színű lábbeli. Mára változott az imidzse. Még a bevásárlóközpontokba is szmokingban és fekete lakkcipőben jár. Fehér ingéhez piros csokornyakkendőt ölt, nyakában hosszú, fehér sál, kezében, még egy esti fogadáson is műanyag táska. Mindezzel együtt van benne valami ördögi. Vállig érő, selymesre mosott sötét hajával, körszakállával, dús szemöldökével, szúrós tekintetével úgy fest, mintha csak egy Bosch-festményről lépett volna le. Széles gesztusaival, különös hanglejtésével még rá is játszik erre, zenei tudásához azonban kétség nem férhet. Vannak pillanatok, amikor tényleg őrültnek tűnik, zsenije azonban Milos Forman állítása szerint is egy svájci óra pontosságával működik.

Meg tudná fogalmazni egyetlen mondatban, hogyan élte meg azokat a heteket, amikor Forman számára komponált?

Keveset ettem, alig aludtam, csak dolgoztam, dolgoztam és dolgoztam.

Megérte?

Hogy megfizettek-e rendesen? Igen.

A felkészülés folyamata miképpen zajlott? Egy zeneszerző ugyanúgy áll neki egy filmes munkának, mint például a jelmeztervező vagy a berendező? Bújja a könyveket, korabeli felvételeket nézeget?

Én valósággal belaktam ezt a filmet. Az egész forgatókönyvet, minden dialógot fejből tudtam. Forman mindig a tökéletességre törekszik, ami azt jelenti, nincs mellette egyetlen nyugodt pillanata sem az embernek. Mindig mindenkitől a maximumot várja, ami egy idő után iszonyúan fárasztó. Tíz kilót biztosan lefogytam a munka során, persze egyszer sem mondtam, hogy nem bírom tovább. A legnagyobb elismerés talán az volt, amikor Forman, hallván, hogy mit komponáltam ahhoz a részhez, amikor Ines kiszabadul a börtönből, az egész jelenetet újravágta.

Eredetileg minden zenét José Nieto, a neves spanyol zeneszerző komponált volna. Erre jött ön, és alaposan „bekavart” neki. Hogyan lehetett ezt feszültség nélkül megúszni?

Forman született diplomata. Nietóval megbeszélte, hogy övé lesz a spanyol muzsika, én pedig a nagyzenekar és az énekkar számára írok zenét. Tehát fele-fele alapon dolgoztunk. Hogy aztán miképpen fogadta a döntést Nieto, azt nem tudom, az én fülembe ebből semmi nem jutott el. Hálás vagyok a stábnak, hogy a zenei feljátszások során mindent úgy intéztek, hogy még csak véletlenül se találkozzunk a stúdióban. Tehát gőzöm sincs, miképpen reagált a tényekre, hogy ketten dolgozunk a filmben, és mindkettőnknek más feladata van. Én csak a madridi bemutatón láttam őt.

Milos Formannal hogyan került kapcsolatba? Küldött neki pár felvételt, még mielőtt találkoztak volna?

Küldtem, de ehhez is kellett valaki. Libor Pešek, a világhírű karmester, a londoni Royal Philharmonic Orchestra egykor vezető dirigense, Forman ifjúkori jó barátja. A Karlovy Vary-i filmfesztiválon hallott játszani, tetszett neki a zeném, maga mellé vett asszisztensnek, hogy megismerjen, s amikor látta, hogy milyen nehezen találom meg a helyem ebben a kétségbeejtő cseh zenei életben, megkérdezte: tudnék-e küldeni valamilyen zenét Formannak. Csak úgy mutatóba. És mihez?, kérdeztem. A Goyához, felelte. Hogyne tudnék, vágtam rá azonnal, de még mielőtt nekifogtam volna, elmentem gyorsan egy könyvtárba, megnéztem pár albumot, és olvastam egy csomót a festőről meg az inkvizíció koráról. Pešek pedig elvitte aztán a zenémet Formannak Valenciába, ahol már a helyszínszemlék zajlottak. Forman, miután kezébe vette a felvételt, beült egy kocsiba, meghallgatta, és azonnal felhívott. Emlékszem, hideg, nyirkos nap volt, a Trabantommal száguldoztam Prágában, amikor megszólalt a mobilom, és látom a szám alapján, hogy Amerikából hív valaki. „Haló, itt Forman. Várom New Yorkban, már elintéztem a vízumát.” Meg kellett állnom, mert egy pillanatra valósággal elszédültem.

A volán mögött, a Trabantban?

Igen. Én sokáig csak Trabanttal jártam. Még a Goya előtt is. Egy neves, milliókat kereső slágerszerző meg is jegyezte párszor: „Amíg nem lesz Mercedesed, ne várd, hogy valakitől komoly felkérést kapsz.” Úgy látszik, tévedett, mert Milos Formant nem az érdekelte, hogy milyen autóval járok, hanem hogy milyen zenét komponálok.

Menjünk vissza még egy kicsit a prágai könyvtárba. Ott ül a könyvek fölött. Mit érez? Mi jár a fejében?

Hogy itt egy ember, a világ egyik legnagyobb festője, szerelmes egy előkelő hölgybe, ötvenévesen agyvérzést kap, elveszíti a hallását, teljesen magába zárkózik, és már csak a fantáziájában az, aki. Nekem azonban nem csak azt kellett érzékeltetnem a zenében, hogy Goyát zaklatják a kísértetek a kor történelmi szellemiségét is hallhatóvá kellett tennem.

A képzeletbeli ördögök megjelenítése azonban minden alkotó számára hálás téma.

Csakhogy Formannál ez is máshogy működik. Őt nem érdeklik a kigyúrt testű, szőke szépfiúk, az egyértelmű győztesek. Sem a vásznon, sem a stábban, mint közvetlen munkatársak. Ő a megszállottakat, a csodabogarakat, az örökös kívülállókat szereti, azokat, akiket a környezetük bolondnak tart. A valóság persze egészen más. Ezek az emberek a munkájuk, a hivatásuk rabjai, más nem is érdekli őket, semmiféle „társasjátékra” nem kaphatóak. Ők nem a könyöküket és nem a nemi szervüket használják az előrelépéshez, hanem az agyukat, a tudásukat. Számomra is mindig a zene marad a legfontosabb. Minden másra csak azért van szükségem, hogy a zenének élhessek. Az az én vallásom, abban látom életem értelmét, miközben a régi világ értékrendjéhez ragaszkodom, tehát konzervatív vagyok, a fair play híve és következetes. A XX. század zenéjéből merítem a legtöbb erőt. Stravinsky Tavaszi áldozatát képes vagyok egymás után tízszer is meghallgatni. Ami pedig a szimfonikus gondolkodást illeti, abban Arthur Honegger az istenem.

Dirigensként vagy együttesvezetőként tartozik valamilyen intézményhez?

Nem, mert elsősorban zeneszerző vagyok, tehát magánszemély, aki szabadon alkot, és azt csinál, amit akar. Nem szeretnék beszámolóval tartozni senkinek. Még az hiányozna! Outsider vagyok, zenei outsider. Csak olyan darabokat vezényelek, amelyekkel lélekben teljes mértékben egyetértek. Engem nem lehet „felbérelni” vagy „megrendelni”. Számomra a zene a legnagyobb intimitások egyike. A szó szoros értelmében: magánügy. Úgy, ahogy én, nem tudja továbbadni senki.

Forman munkamódszeréről milyen véleményt alkotott?

Meglepett nagyon. A film végleges változatát a madridi bemutatón láttam. Addig mindig csak az éppen aktuális verziót kaptam meg, amelyen Forman újra és újra változtatott. Felcserélte a jelenetek sorrendjét, rövidített, vágott. Egész héten ott ült a vágószobában, pénteken DVD-re másolták a filmet, vitte magával Connecticutba, a farmjára, ahol a családjával él, és hétfőn már egy csomó jegyzettel jött vissza New Yorkba. Aztán kezdődött minden elölről. Vágás, jelenetcsere, rövidítés. Én is ilyen vagyok. Nekem sem elég, ha csak egyszer tetszik valami, nekem azzal tizedszerre is elégedettnek kell lennem. Ahányszor megjöttem New Yorkból, mindig volt egy húszperces új anyagom, amelyet ott, helyben, a látottak alapján komponáltam. José Nieto Madridból küldözgette New Yorkba a demofelvételeit, de Formannak nem mindegyik tetszett. A vége felé már azok helyett is az én muzsikámat építette be.

Hol zajlottak a felvételek?

Londonban, az Abbey Road stúdióban.

Ott, ahol…

… ahol a Beatles dolgozott.

Akkor stop! Ha jól tudom, 1969-ben született.

Azt szoktam mondani: én a Prágai Tavasz gyermeke vagyok.

De az Abbey Road című Beatles-lemez is abban az évben látott napvilágot. 1969-ben.

Furcsa is volt első alkalommal bent járkálni azok között a falak között, ahol egykor a négy gombafejű játszott. Körülnéztem a helyiségben, aztán odaszóltam a londoni szimfonikusoknak, hogy „Rendben, kezdhetünk! A harmincadik taktusig fortissimo, utána pianissimo. De csatajelenetről van szó, úgyhogy kérem figyelembe venni!” Felemeltem a karom, és már meg is szólalt a zene. Az én zeném! A gesztusaimat rövid idő alatt megszokták.

Az eredeti spanyol helyszínek mennyire inspirálták?

Kirándulásokra, terepszemlére nem volt idő. Nekem az érzelmeimből kellett létrehoznom valamit. A témák adottak voltak és erősek. Kereszténység, inkvizíció, háború, börtön néha olyan mélyről tört fel bennem a zene, hogy az már Formannak is sok volt. Ezeket a részeket ki is hagytuk a filmből.

Melyik az a két zenei momentum, amelyre a legbüszkébb?

Az egyiket már említettem. Ines kiszabadul a tömlöcből. A másik: Lorenzo szökni próbál, de elkapják őt. Ott is nagyon drámai a zene. Kifejező.

Hollywoodi produkciónak volt már cseh zeneszerzője?

Még nem. Én vagyok az első. A folytatás pedig, remélem, nem várat sokáig magára. Már kaptam újabb ajánlatokat. Papírom még nincs róla, de Amerikában az adott szónak súlya van. Itthon rengeteg az irigyem. Sokakat zavar, hogy Formannal dolgoztam. Megfeledkeznek róla, hogy a Goya kísértetei előtt már vagy ötven tévéfilmhez komponáltam zenét. A Forman-film féléves munka volt. Nem is emlékszem, mi volt odakint, tavasz vagy nyár, ültem a zongoránál vagy a komputernél, és a végkimerülésig dolgoztam. Hajtottam magam rendesen, de megérte.

Van olyan zenei stílus, amelyre kapásból nemet mondana?

Nincs. Egy zeneszerzőnek mindent tudnia kell. A gregorián kórusoktól a heavy metalig mindent. A Goya kísértetei után egy vámpírhorrorhoz kellett zenét komponálnom. Az is érdekelt. Vagy egy holokauszt-történet. Nekem az is óriási kihívás.

Varhan Orchestrovič Bauer.

Anyám Ukrajnában született. Ott mindenkinek három neve van. Egy igazi arisztokrata nem is adhatja alább. Ha csak Dan Bauer lennék, az nem lenne olyan kifejező. A Varhan Orchestrovičban meg ott az önirónia. Én csak a munkát veszem komolyan. Önmagamat sosem.