Örül, hogy ma sem tartozik semmiféle falkához

Voltaire és Faludy követőjeként nemcsak keresi, meg is találja a szépet. És nyomban továbbadja. Télikert – anno 1900 címmel megjelent legfrissebb albumán Antalffy-Zsíross Dezső páratlan művészetét tolmácsolja.
Élőben jó ideig nem kíván koncertezni Varnus Xaver. Legutóbbi hangversenyét, amelyet a Néprajzi Múzeum nagy aulájában tartott, december 1-jén tűzi műsorára a Magyar Televízió.

Egy érzékeny, de bohém világutazó, mint ön, aki valósággal habzsolja az életet és szinte hajszolja a gyönyört, hogyan viseli ezt a ködös, őszi, „szanatóriumi” szobafogságra kényszerítő zimankót?

Nem látni rajtam, hogy mennyire szenvedek? Iszonyatosan mély belső gyötrődéseket élek meg. Ez azonban nem az időjárás függvénye. A kétségek évről évre szaporodnak bennem. Minden művet, amelyet könnyedén, mosolyogva játszok el, borzalmasan megszenvedek. De ez nem tartozik a közönségre. Ez az előadó magánügye. Az ősz számomra három hónapos börtönbüntetés, szobafogság, a fokozott elmélkedés ideje. Figyelem az emberek hozzám fűződő viszonyát, a kapcsolatok átalakulását, az árulásokat. Kiderül, hogy a sok álarc alól eltűnt a fej. De én voltam a buta. Nem vettem észre, hogy egy olyan körhöz tartozónak vallottam magam, amelyik tulajdonképpen nem is létezik. Most, amikor elkezdtem kutatni, hogy volt-e Magyarországon meghatározó polgárság, rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem. Nagyszerű gondolkodóink viszont voltak. Páldául Márai Sándor, aki már a harmincas évek végén leírta, hogy a magyar írók elszigetelten élnek egy nagy elefántcsonttoronyban, és időnként, amikor egy kávéházban találkoznak, egymásra öntik „gőzfürdős” rosszindulatukat, ami teljes mértékben méltatlan az írásaikhoz. Úgynevezett megtartó, megerősítő polgárság tényleg nem létezett. A rendszerváltás tizenegy esztendejében pedig azt kell, hogy mondjam, megint elbuktunk egy irdatlan nehéz vizsgán. Semmiféle reményét és jelét nem látom annak, hogy ma Magyarországon bármiféle állami intézkedés, rendelet vagy törvény olyan tömegeket tudna az utcára varázsolni, mint a közelmúltban Csehországban, ahol megint fityiszt mutattak a kormánynak. Én ezt egyszerűen elképzelhetetlennek tartom. És ilyetén az ember mélyen elgondolkozik, hogy akkor kihez is tartozik? És egyre inkább beszorítja magát egy olyan „klubba”, amelynek nincsenek sem falai, sem időbeli korlátai. Én nem tartozom semmiféle falkához. Azokhoz az emberekhez vonzódom, akik valamilyen furcsa, érthetetlen, vagy talán éppen ezért érthető kitartással tizenegy éve fenntartják azt az ingát, amelynek már rég el kellett volna indulnia visszafelé. Az inga ugyanis kilengett jobbra, és még mindig nem jött vissza.

Ettől függetlenül az ön koncertjei még mindig ezreket vonzanak.

Pedig a jól bevált magyar szokás szerint – megszületett a sztár, haljon meg a sztár – nekem már el kellett volna pusztulnom. Tudom, ilyen tekintetben szerencsés vagyok. Aki védőöltözetnek Bachot és Mozartot használja, azt nem könnyű elpusztítani. De ez ügyben is vannak nagy fájdalmaim. Nemrég olvastam egy interjút Bessenyei Ferenccel, aki a magyar színházi élet egyik lenyűgöző karizmájú színésze. A kecskeméti kórházba került kivizsgálásra. Másfél órán át várakoztatták őt a betegfelvételi folyosón, kezében a vizeletes lombikjával. Egyszer csak arra jött rágózva két fiatal ápolólány, és ahogy odértek hozzá, egyik rácsámcsogta, hogy „Te, ez itt a Bessenyei!” Mire megszólalt a másik, hogy „Miért? Az kicsoda?” És akkor most elmesélem, mit láttam Londonban. A BBC bemondóját épp hogy felismerik, ám ha mégis, akkor kedvesen rámosolyognak, de amikor feltűnt az utcán az öreg Sir John Gielgud, az angolok nagy színésze, a tömeg, hihetetlen tisztelettel, utat nyitott előtte, és miután megtett vagy tizenöt métert, megtapsolta őt. Igen, én is ezt tartom természetesnek. Nálunk sajnos más a helyzet. Kiül a képernyőre egy kislány, aki vélhetően eljutott az általános iskola negyedik osztályáig, megtanult folyékonyan olvasni, és ha ügyesek a sminkesei, a pelyhedző bajszát el tudják tüntetni, attól a pillanattól fogva már sztárnak nevezik. Közben Bessenyei ott ácsorog a kórház folyosóján. Nem akarom megnevezni a tv2 esti hírolvasóját, de úgy érzem, nem kellett volna otthagynia a Daubner cukrászdát, ahol remek rebarborafagylaltot készített. Ott igazi sztár volt. A maga ügyességével. De attól, hogy esténként beül a stúdióba...? Tele vagyunk pályatévesztettekkel. Ez lenne a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy aki megtalálta a pályáját, és nagy kaliberű alkotóművész lett, azt valósággal kipiszkálják az életből.

Fél, hogy önre is ez vár?

Nem félek.

Elmenekül előle?

Ebben biztos vagyok. Egy ilyen helyzetnél minden jobb. Még a halál is. Az előző rendszer legalább kesztyűs kézzel bánt a művészekkel. Ez a mostani köznapi emberré sorvasztotta őket, már az adóhivatal szempontjából is. Képzeljük el Jászai Marit adótömbbel a kezében.

# Oláh Csaba felvételei

Nem is vitte többre, mint az ekhós szekérre.

Ez igaz. De ne felejtsük el, ma is vannak megdöbbentő sorsok. A rádióból tudtam meg, hogy hetente egyszer egy belvárosi cukrászdában találkoznak, mint afféle baráti kör tagjai, az ország idősebb, munkanélküli színészei. És olyan nevek szólaltak meg, akikről jelentős gyermekkori színházi élményeim okán a legnagyobb tisztelettel kell beszélnem. Ezeket az öregeket én egyszer ki fogom csődíteni a tétlenségből, és velük csinálok egy hihetetlen előadást. A mostani magyar társadalom hajlamos gyorsabban temetni, mint illene. Mellesleg idevágó könyvet olvasok. A halál művészetét.

A Néprajzi Múzeumban is gyászmisét játszott. Mozart Requiemjét.

Régi mondás: aki háborút akar, készül a békére. De ha tudjuk, hol a biztonsági vagy a vészkijárat a metrókocsin vagy a repülőn, nyugodtabban utazunk.

Nemrég írt önéletrajzi pársorosában azt vallja: az életet Faludy Györgytől tanulta. Jobb mestert aligha választhatott volna. Ha csak a vitalitására gondolok...

... igen, még most is utazik jobbra-balra, mint kortársa, Tutanchamon.

Mikor kezdődött legendás barátságuk?

Nyolcvanöt telén, Torontóban. Ez volt a második depressziós kanadai telem. Ott ugyanis elviselhetetlen a tél. Augusztus végén leesik a hó, és ha jól torzítanak az emlékeim, akkor június elején olvad el. A köztes két hónap aztán 346 fokos melegben telik. Szóval egy borzasztó unalmas estén szólt egy lelkész barátom, hogy menjek fel vele Faludy Gyurkához. Az emigrációs magyar irodalom kinti képviselőivel gyakran találkoztam Kanadában. Röviden és tömören: nem mindig élveztem ezeket a beszélgetéseket. A szürke, unalmas torontói alkonynál azonban minden jobbnak tűnt. Még egy magyar költő is. Úgyhogy felmentem Gyurka bácsihoz. És ott ült az öreg dervis a szoba közepén, és Eric Johnson, a barátja, aki az elmúlt ötven évben szerintem nem is öltözködött utcai ruhába, akkor is két alvás között, selyemköntösben suhant át a szobán. És a magyarul már nem igazán tudó kanadai emigránsok köréből azonnal kitűnt Faludy. A Villon-fordítások teljes kollekciója ki volt rakva a polcán. Kihúztam az egyiket, és ott volt a képe a hátulján. Abban a pillanatban tisztázódott bennem egy világrend, óvatosan visszatettem a kötetet, és rögtön máshogy néztem az öreget. És amikor csak tehettem, feljártam hozzá. Ő már Kanadában is állami segélyen élt, persze abba havi két színház- és négy mozilátogatás is belefért. Bevételt a könyvei jelentettek számára. Akinek szép magyar szóra volt szüksége, az időnként megrendelt tőle egy-egy verseskötetet 16-18 dollárért. Faludyban hihetetlen módon egyesül a szent és a ripacs. Remek trükköket mutat, ha kihívják a porondra, ugyanakkor irdatlan mélységek vannak benne.

Ma mennyire szoros a kapcsolatuk?

Az utóbbi években elég keveset találkozunk. Ennek egy oka van. Gyurka bácsi környezetében feltűnt egy kör......

amely távol tartja tőle?

Nem. Ez a kör azon dolgozik, hogy még az életében, és remélhetőleg minél később bekövetkező haláláig a lehető legtöbb pénzt tudjon kisajtolni belőle. Amikor a Kanadából kapott csekély nyugdíja elment a Deres utcai albérletre, koncertemmel gyűjtöttem neki lakásra. Aztán 1998-ban megcsináltuk CD-n a Haláltáncballadát, és harmincezer forintot adtunk neki, mivel elmondta az utolsó verssorokat. Aztán felhívott a kiadója, és Gyurka bácsi nevében 800 ezer forintot követelt. Utóbb kiderült, hogy ő az egész akcióról nem is tudott. Azok zaklattak, akik belőle élnek. Ezek az emberek nagyon szoros gyűrűt alkotnak körülötte, és úgy gondolom, nekem ott nincs helyem. Gyurka bácsi legnagyobb barátsága nekem a torontói számkivetettség és teljes elhagyatottság időszakához kötődik. Egyébként a Faludy Tárlata sorozat mögött sem ő áll. Ez már arról szól, hogyan söprögetik össze korábbi fordításait az aranydínár reményében.

Hogy bírja, hogy mindennek ellenére nem megy fel hozzá?

Van egy közös barátunk, aki telefonon napi szinten kapcsolatban áll vele, s általa mi is üzengetünk egymásnak. És mindaz, amit leír, egy pillanat alatt eljut hozzám. Másrészt pedig nem szeretném látni annak a leépülését, akit szeretek. A lélek pusztulását nézzem végig? Mint Kistétényi Melindánál, Isten jelenésénél? Magamat védem, és ez, akárhogy nézem is, önző védekezés, tudom.

Visszatérve nemrég megjelent albumára, a Télikertre: hol bukkant rá Antalffy-Zsíros Dezsőre?

Tizenöt éves koromban, egy templom padlásán a kezembe került négy kottalapocska. Megakadt a szemem ezen a groteszk néven. A vicc kedvéért hazavittem a kottákat, és elkezdtem játszogatni. Csodaszép zene volt. De semmit nem tudtam Antalffy-Zsíros Dezsőről. Egy évvel később, a városmajori templomban megtartott növendékkoncert után felhívott egy idősebb hölgy, és azt mondta: „Ott voltam a tengnapi hangversenyén, és nagyon-nagyon meghatott, ahogy Antalffy-Zsíros Dezső művét játszotta. Én a lánya vagyok. Jöjjön el hozzám, és együtt nyitjuk majd fel azt a ládát, amely apám halála után érkezett Amerikából.” Másnap meg is kerestem őt, és hihetetlen dolgokat tudtam meg tőle. Antalffy-Zsíros Dezső 1885-ben Nagybecskereken született, és 1945. április 29-én halt meg Amerikában. Már ebben éreztem valamit, én ugyanis április 29-én születtem. Ami pedig a hagyatékot illeti: a láda érintetlen volt. Azt a lánya nem nyitotta ki, amíg az itthon maradt mama élt, mert nem akarta felkavarni benne az emlékeket. Antalffy Debussynek és Ravelnek volt a növendéke, és a századelő legfantasztikusabb orgonistái közé tartozott. Ő volt a Zeneakadémia első jelentős orgonaprofesszora, és az ő működése alatt épült fel az intézmény első nagy koncertorgonája. Kodály Zoltán 1921-ben egy hosszú, nagy elemzést írt róla, amelyből kiderül: teljesen új játékstílusával és csodálatos darabjaival egész Európa orgonaéletét megreformálta. ĺzig-vérig szecessziós művész volt. Rajongott Arnold Böcklin festményeiért. A Holtak szigete olyan mértékben inspirálta őt, hogy megírta hozzá a maga sorozatát. De a ládában, egy régi újságban megtaláltuk a New York-i koncertprogramot is. És ott volt egy csomó kotta az ő jegyzeteivel. Isten így akarta. Én pedig megtanultam az egész műsort, és Ron Wanamaker, a legendás New York-i mecénás kastélyának télikertjében, amely hangversenyteremnek is beillik, ahol Antalffy 1921 decemberében páratlan koncertet adott, felvettük a CD anyagát. És még valami, ami ezt a történetet különössé teszi. A nagy ládában találtam egy seriffjelentést, mely szerint teljesen magányosan, cukorbajban halt meg. Megkerestem a sírját Rochesterben. Désiré d’Antalffy – ez állt a márványlapocskán. Bementem a temetőirodába, kiválasztottam az ott szorgoskodó öt nő közül a legkövérebbet, mert tudtam, hogy annak van a legnagyobb szíve, leültem elé, udvaroltam neki, és azt hazudtam, hogy én vagyok az unoka. Miután aláírtam néhány papírt Antalffy Zsíros Xaver néven, kirendeltek mellém egy munkást, aki hármat rácsapott a márványlapra, és a kezembe adta az urnát.

Hazahozta?

Mondtam, hogy a család nem tudja tovább fizetni, adják oda. Ott volt a lakásomban Torontóban, majd Montreálban, és 1989-ben, amikor hazajöttem, a hamvakat szétszórtam a kertünkben. A lánya ugyanis már nem élt akkor.

Mozart Requiemjével, amelyet december első estéjén tolmácsol a tévénézőknek, visszavonul egy időre a budapesti koncertélettől. Miért e döntés?

Sok mindent csináltam az elmúlt tíz év alatt. Itt az ideje, hogy félrevonuljak, olvasgassak, pihenjek, feltöltődjek. Legfeljebb beteget jelentek. Persze előbb-utóbb úgyis kidugom a fejemet. Van ugyanis még néhány nagy tervem. Szeretnék például a Dohány utcai zsinagógában koncertezni. Különleges programon gondolkozom. Aztán írni is szeretnék. Sokat és jót. Biztos, hogy nem fogok bénán ülni a karosszékemben.