Őrizve a múltat tenni a dolgunkat

MIKLÓSI PÉTER

Egyúttal azon sem árt eltűnődni, vajon egy múzeum pusztán a régi idők reminiszcenciáinak őre és sajátosan mágikus erőtere, vagy lehet akár modern, kortárs intézmény. Már önmagában ez a dilemma is izgalmas, hiszen hiába tudományos kutatások fellegvára egy-egy múzeum, ha felgyorsult világunkban az élő, hús-vér látogató legföljebb csak elvétve teszi be oda a lábát... Ám hogy az efféle szarvasokoskodás még kacifántosabb legyen, kézenfekvő az a kérdés is, mostanában mivel lehet elnyerni a fiatalok érdeklődését a már-már mindenhatónak tűnő internettel, érintőképernyős táblagépekkel és a multimédia egyéb csodáival szemben. Arról már nem is szólva, miképp lehet a múzeumot olyan nyitott intézménnyé tenni, hogy ott ne a zárt vitrinek fölött őrködő „leltárfelelős” legyen a második ember az igazgató után. A múzeumok hasznos napi munkájának kulcsszavai ugyanis az örökségvédelem, a hagyományőrzés és a hagyományébresztés – elvégre kevés dolog ébreszt(het)i föl úgy a képzelet jóleső játékát, mint a múltfaggatás. Szélesebb összefüggésekben erről beszélgetünk a pozsonyi Brämer-kúriában, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának első emeleti szobájában Jarábik Gabriellával, az intézmény alapító igazgatónőjével.

Igazgató asszony, nem állom meg, hogy szóba ne hozzam: aki az ódon épület földszintjén belép ide, annak már a levegőből éreznie kell, hogy ez egy patinás történelmi kúria kedvező továbbélése a fővárosban. Bő egy évtized gyakorlati tapasztalataival ön hogyan látja: mindennapjainkban milyen szerepük van a hazai múzeumoknak; megvan-e a kellő közéleti tekintélyük, él-e irántuk a szükséges tisztelet és érdeklődés? Kiváltképp, ha egy kisebbségi közösség országos hatáskörű múzeumáról van szó.

Ez szinte mindig attól függ, hogy egy-egy múzeum mit tud, mit képes fölvállalni az egyszer szűkebb, másszor tágabb régió történelmi múltjából, megőrzésre érdemes sajátos hagyományaiból, a mi esetünkben egyben a kisebbségi lét évtizedeinek legjellegzetesebb örökségéből. Hasonlóképpen fontos szempontok, mennyire képes alkalmi vagy törzslátogatókként megszólítani az embereket; elismertség, nagynevűség terén milyen rangot tud kiépíteni magának. Mindez annak függvénye, hogy a szóban forgó intézmény szakmai csapata mennyiben végez céltudatos és ötletes munkát. Az eredményességért ugyanis távolról sem elegendő csupán a múzeumi törvényben megszabott feladatok gépies ellátása, tehát a dokumentálás, a gyűjtés, az adatfeldolgozás, a meglévő múzeumi tárgyak állagmegőrzése, illetve a rutinszerű kiállításszervezés. A látogatók számára a múzeumoknak a 21. században szinte hónapról hónapra nyitottabbakká, talán úgy is mondhatnám: őszintébbekké kell válniuk. Ezért fontos a többnyire csak néhány főnyi alkalmazotti gárda leleményessége, fáradhatatlansága, gondolati eredetisége és persze szakmai rátermettsége.

Nem kevésbé lényeges mozzanat, hogy mostanában miként lehet konkurálni az internetnek, a multimédiának, ha mind a múlt, mind a jelen akár egyetlen kattintással bejön a lakásunkba, megjelenik az okostelefonok kijelzőjén. Az meg különösen izgalmas, hogy ezt az országos hatáskörű Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatónőjétől kérdezhetem!

Elég körbepillantani, hogy észrevegyük, az emberek általában szeretik a régebbi idők emlékeit, a régmúlt egy-egy darabját. Legyen szó tárgyi emlékekről vagy dokumentumokról. Elég csupán a hangulatosabb családi összejövetelekre gondolni. Ez a ragaszkodás, ez az ösztönös kíváncsiság pedig azt bizonyítja, hogy a korszerű technika eszközeinek segítségével rengeteg dolog valóban egyetlen gombnyomással elénk teremthető, de a múlttal, a régi tárgyakkal, a letűnt idők más emlékeivel való személyes szembesülés varázsa pótolhatatlan. Például Alsósztregován, a körültekintően felújított Madách-kastélyban megnyílt emlékkiállításon is ezt tapasztaltuk, még ha ott nem valóban eredeti Madách-bútorok szerepelnek is, hanem „csak” korabeliek. De ezek olyan korhű darabok, amelyek hangulatilag annyira a Tragédia szerzőjének korát tükrözik, hogy akár ő is találkozhatott volna velük. A mai tárlatlátogató ezért szobáról szobára lépdelve úgy érezheti, mintha Madách Imre jönne vele szemben... Ez igazi és egyedi élmény, nehéz lenne bármi egyébbel pótolni. Így messze jár az igazságtól, aki – az internet mindenhatóságában bízva – esetleg azt hiszi, hogy a múzeum csakis valami dohos falú, áporodott intézmény, ahol baglyokként ücsörögnek íróasztaluknál a múltfaggatás tudorai.

Jómagam ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek gyermekkorához még hozzátartozott a rendszeres családi vagy iskolai múzeumlátogatás. Sőt, az nemcsak a fantáziánkat kötötte le, hanem az olvasmányélményeinket is kiegészítette. Manapság mivel lehet felkelteni a gyerekek, a fiatalok érdeklődését?

Elsősorban a felnőtteknek kell tudatosítaniuk, hogy napjainkban is a múzeumok sok-sok érdekeset kínálnak. A muzeológusoknak viszont az a dolguk, hogy kiállításainknak interaktív része is legyen, manapság az köti le a gyerekek figyelmét. És célirányosan gyermek- és ifjúsági programokról szintén gondoskodni kell. Külön foglalkozásokat szervezve az ő számukra.

Hát az iskolák? Kellőképpen viszonozzák a múzeumok ez irányú igyekezetét?

Nyilván úgy korrekt, ha ebben a kérdésben csupán a mi múzeumunk tapasztalatait összegzem. Ugyanis aligha szívderítő, hogy a szlovákiai magyar iskolák – a különböző fővárosi diákkirándulások keretében – sem tudatosítják: Pozsonyban magyar múzeum is várja őket. De az alsósztregovai Madách-kastély és a szklabonyai Mikszáth-ház iránt szintén inkább csak a szóban forgó szűkebb környék iskolái érdeklődnek élénkebben. Az pedig egyenesen lehangoló, hogy számtalan iskola tudomásul sem veszi, azaz válasz nélkül hagyja leveleinket, meghívóinkat. Viszont a Pozsonyba szervezett iskolai kirándulások programjában, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának megtekintése helyett, bármikor ott szerepel egy-egy plázalátogatás! Természetesen, tisztelet a kevés kivételnek, de az is sokat elárul iskoláink elkedvetlenítő hozzáállásáról, hogy még a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségével közösen rendszeresen szervezett gyermekrajz-kiállítás iránt sem érdeklődnek, noha az ő iskolájuk diákjainak akár díjazott munkái is szerepelnek, szerepelhetnek azokon a nívós tárlatokon. Őszintén szólva, nehéz megérteni az efféle közömbösséget.

Ezért máris kézenfekvő a kérdés: a pozsonyi székhelyű Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma milyen mértékben tudja gyakorolni országos jellegét? Mennyiben él, mondjuk, a gömöri vagy a bodrogközi emberek tudatában?

Ha emlékezetemben visszapörgetem az elmúlt évtizedet, bátran leszögezhetem, hogy már az indulás időszakában Pozsonytól a Bodrogközig az ország valamennyi régiójával, tehát az ottani városi, járási, megyei múzeumokkal fölvettük a kapcsolatot. Állandó kiállításunkra a műtárgyakat tőlük kértük kölcsön, hiszen éppen intézményünk országos jellegére építve, Szlovákia déli területeinek egészét illendő bemutatnunk a Brämer-kúriában. Hogy mind a fővárosi közönség, mind a bennünket fölkereső külföldi turisták itt, nálunk szerezhessenek tudomást Dél-Szlovákia történelmi és művészeti örökségéről. A vidéki partnermúzeumok korábbi készséges segítségének ellenszolgáltatásaképpen immár hagyományosan arra törekszünk, hogy egy-két tematikus tárlatukat ők is bemutassák székházunkban. Viszont saját vándorkiállításainkkal s főként szerteágazó közművelődési rendezvényeinkkel mi azon vagyunk, hogy évente legalább egyszer minden régiónkban ott legyünk.

Napjainkban a múzeumok élete, zökkenőmentes üzemvitele sem sétagalopp. Az idült pénzhiányon kívül, a szakmai tanácskozásokon s igazgatói értekezleteken, önök mit panaszolgatnak egymásnak?

Az ilyen összejövetelek egyikén én a múltkor már majdnem kifakadtam, hogy mi, muzeológusok mikor fogunk sztrájkolni. Merthogy a kultúrának ez a részterülete jóformán a soványka pedagógusbéreket sem éri el. A múzeumok így sok kitűnő szakembert veszítenek, annak pedig nemcsak a napi munka, hanem a tudományos kutatás is kárát látja. Képtelenség kincstári optimizmussal pusztán a szakma szerelmeseiben bízni, mindent az ő meggyőződéses lelkesedésüktől elvárni. Hosszabb távon ez könnyen megbosszulhatja magát.

Remélhetőleg legalább az a kérdés nem lesz nevetségesen bántó, hogy a múzeumoknak van-e pénzük az értékes műtárgyak megvásárlására.

Nem a kérdés, hanem a rendelkezésünkre álló összeg az, ami bizony nevetséges. Mert hiába kínálnának nekünk megvételre például egy gyönyörű magyar nemesi ruhát mondjuk tízezer euróért, ha műtárgyvásárlásra ebben az évben ezer eurót kaptam! Sovány vigasz, hogy a többi múzeum sem áll jobban. A bevételek összegéből pedig nem tudunk ilyen célokra költeni. Legföljebb az adományozók, a mecénások jóindulatában és persze pályázati beadványaink sikerében reménykedhetünk.

Nos, ha Balzac most élne, akkor nyilván nem a kurtizánok, hanem a kúriák meg a múzeumok tündökléséről és bukásáról írna felkavaró regényt... De hadd kérdezzek rá: intézményileg megalapozottnak, biztosítottnak mondható a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának jövője? Egyrészt az esetleges adományozók szemszögéből nézve, hogy a számukra talán már gondot jelentő értékeket jó helyre adják-e, ha ide ajánlják fel. Másrészt megvannak-e a múzeum perspektívájának garanciái?

Az elmúlt tíz–tizenkét év azt bizonyítja, hogy megvannak. Bárki megbízhat abban, hogy jó és szakmailag illetékes kezekbe kerül, ha az ő számára immár gondot jelentő vagy kevésbé fontos műtárgyait ránk bízza. Minden ilyen felajánlásról az átvételi szakmai bizottság véleményezése alapján döntünk. Ami pedig költségvetési intézményként a jövő garanciáit illeti, nos, amikor a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának létrejöttéről volt szó, elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármely alapítvány részeként működjön, hiszen egy alapítvány anyagilag mégiscsak kiszolgáltatott helyzetben van. Úgy tűnt helyesnek, hogy miként a többi nemzetiségi múzeum, a szlovákiai magyarságé is a Szlovák Nemzeti Múzeum keretében önálló jogalanyisággal működjön. A múzeumalapításnak ezt az útját azóta már igazolta az idő. Csak így lehet országos hatáskörű, és a Szlovák Nemzeti Múzeum többi nemzetiségi múzeumával eleve egyenrangú. Így nemcsak a hazai társintézmények állandó vérkeringésében vagyunk jelen, hanem a folyamatos működést garantáló anyagi források szintén rendre biztosítottak. Igaz, ez reálisnak reális, bár inkább szerény költségvetés, ugyanakkor az előző esztendőhöz viszonyítva sohasem lehet annál kisebb. Ami viszont fájó pontja a közelmúltnak, hogy éveken át azért nem kaptunk pénzügyi támogatást különféle rövidlátó alapítványoktól, mert azok döntéshozói úgy vélték, hogy egy szlovák költségvetési intézménynek nem ítélnek oda semmiféle támogatást. „Megfeledkeztek” arról, hogy ez egy, a szlovákiai magyarság létét, értékeit, múltját, hagyományait őrző és felmutató magyar múzeum; a Szlovák Nemzeti Múzeum nemzetközi rangja pedig éppenséggel ajtót nyit számunkra a világ felé – amivel a külföldön rendezett kiállítások, könyvbemutatók és persze a szakmai-tudományos együttműködés révén is, az elmúlt években szerencsére sikerrel élni tudtunk.

Most, hogy a legtöbb szó a megújult alsósztregovai Madách-kastélyban berendezett friss emlékkiállításról esik, a szklabonyai Mikszáth Emlékház nem szorult háttérbe? E kétkedés már csak azért is helyénvaló, mert ez az irodalmi „zarándokhely” épp harmincöt éve nyílt meg. Igaz, a kiállított emléktárgyak alatti magyarázó szöveg akkoriban kizárólag szlovákul volt olvasható, magyar szöveg csupán 1988-ban került a szlovák feliratok mellé. Hát most?

Ez a részlegünk önálló és teljes életet él. A felújított emlékházat 2006-ban adtuk át, annak udvara is gyönyörű, a kiállítás pedig háromnyelvű. És már „csak” az is önmagért beszél, ha valaki belelapoz a vendégkönyvbe. Ott járva érdemes hát felütni és beleolvasni.