– Ön angol, Beckett úr? – Éppen ellenkezőleg!

Ezzel a wittgensteini gondolattal (amely Norman Malcolm Ludwig Wittgenstein. A memoir című könyvében olvasható) foglalhatnánk össze John Calder Beckettről szóló írásának (Samuel Beckett filozófiája) mondandóját.

Calder alaptétele a következő: a becketti életmű elsősorban etikai üzenetet hordoz. A világ nem ismerhető és nem érthető meg, vélte Beckett, s nem kerülhető el az élet okozta szenvedés sem. A sorsnak kiszolgáltatott ember egyetlen feladata éppen ezért az, hogy az esendőség élményét ne traumaként élje meg, hanem bátran nézzen szembe a sors iszonyatával, így őrizve meg emberi méltóságát.

„Álljunk ellen mindennemű csábításnak, semmit ne kívánjunk, semmit ne reméljünk, és senkik legyünk” – Beckett szerint ebben rejlik a bölcsesség lényege. Mindez a sztoikusok szenvtelenség-eszményére utal, bár Calderrel ellentétben több filozófiatörténeti előzményt is említhetünk: Lao ce éppúgy az apatheia megvalósítására törekvő Beckett szellemi elődje, mint Eckhardt mester, a középkori keresztény misztika képviselője, aki az értelmen túllépve akart eljutni „a titokig, ami kimondhatatlan”. A felcímben idézett becketti ars poetica pedig Gorgiász hármas tételére utal – semmi sem létezik, s ha létezik is valami, az megismerhetetlen, s ha megismerhető lenne is, az a megismerés nem lenne közölhető.

Calder idézi Max Brod és Franz Kafka egy beszélgetését, amelyben Brod felvetésére, miszerint a jövőt tekintve azért van még remény, Kafka mosolyogva annyit válaszol: „Igen, talán, csak nem nekünk.”

Akárha Beckett mondta volna; az ő sztoicizmusától ugyanis csak pesszimizmusa volt erősebb. Művésznek lenni annyit tesz, mint kudarcot vallani – írja egy helyütt –, mint belátni, hogy esélytelenek vagyunk a sorssal szemben.

„Nincs mit tenni” – Estragonnak ezzel a kijelentésével keződik a Godot-ra várva (a francia eredetiben „Rien a faire”, Kolozsvári Grandpierre Emil ismert fordításában pedig „Hiába, nem megy”). A becketti „cselekvésképtelen cselekvés” nem új fogalom a filozófiatörténetben – a Tao te kingben ajánlott wu-wei (nem-cselekvés) ugyanezt a magatartásformát jelenti: nem passzivitásra biztat, hanem arra, hogy ne foglalkozzunk hiábavalóságokkal. Ennek megvalósításához azonban önmagunkkal szembeni kíméletlen szigorúságra és vasfegyelemre van szükség.

Beckett nem író volt elsősorban, hanem erkölcsfilozófus. Akárcsak Wittgenstein, Beckett is életével hitelesítette művét („a filozófiát élni kell, nem tanítani”). Mindkettejük számára a kreativitás szükségszerű feltétele a magány volt: Beckett szerzetesi egyszerűségben élt, s párizsi lakásának hátsó ablaka egy börtönre nézett. A szerzetesi egyszerűség Wittgensteinre is jellemző volt: lakásából eltávolított minden fölösleges tárgyat (még a karosszéket és az olvasólámpát is fényűzésnek tartotta), s mint Wittgenstein a norvégiai Skjöldent, Beckett a franciaországi Roussillont választotta önkéntes száműzetése helyéül, ahol zavartalanul alkothatott.

Mindketten béklyónak éreztek mindenfajta hovatartozást, olyanynyira, hogy még a nyelv biztonságát is illuzórikusnak tartották – a német anyanyelvű Wittgenstein angolul írta a Filozófiai vizsgálódásokat, az angol anyanyelvű, írországi származású Beckett pedig franciául írta késői műveit. (A „nyelvnélküliségre” vonatkozik a címbe kiemelt interjúrészlet is, amikor arra a kérdésre, hogy angolnak tekinti-e magát, talányos választ adott: „Éppen ellenkezőleg!”)

Ray Monk kiváló Wittgenstein-életrajzában (Ludwig Wittgenstein. The Duty of Genius – magyar fordítása még nincs, csehül Úděl génia címmel jelent meg) olvashatunk arról, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia egyik leggazdagabb családjából származó Wittgenstein adományok formájában szétosztotta apai örökségét (az általa 1914-ben felajánlott összeg ma mintegy hatmillió koronának felel meg – a pénzt olyan fiatal művészek kapták, mint Rilke, Trakl vagy Kokoschka).

Wittgenstein önként vállalt szegénységben élt, előbb szerzetesek között a kolostori kertész segédjeként, majd falusi tanítóként, a második világháború alatt pedig cambridge-i katedráját feladva szanitécként dolgozott egy londoni kórházban.

Beckett is azt vallotta, hogy a halállal szemközt egyetlen válasz van a kérdésekre, és ez a caritas: csak annyit tehetünk életünkben, hogy megpróbáljuk csökkenteni mások szenvedését. A Godot-ra várva sikere után ő is szétosztotta minden pénzét (az 1969-ben kapott irodalmi Nobel-díjjal járó összeget például néhány hét alatt), s Párizsban több szegény egyetemista tandíját fizette. Mindig csodálta de Sade márkit, aki egy erdő közepén, jelöletlen helyen akart eltemetkezni, hogy teljesen eltűnhessen az emberi emlékezetből. Beckett, aki utolsó hónapjaiban is azzal kísérletezett, hogyan lehetne megemelni a fájdalomküszöböt, az aggok házában halt meg.

John Calder nem csupán Beckett barátja, hanem kiadója is volt. Ezzel magyarázhatók az olyan, helyenként banális megállapítások, mint „a Molloy a világ egyik legnagyobb regénye”, vagy hogy „a mélységesen felforgató” Becketthez képest Proust és Joyce csupán „egyoldalú géniusz”. A jegyzetek számozása a 182. oldalon „elcsúszik”, ez azonban kevésbé zavaró, mint azok az eszmefuttatások a 20. század végi keresztény-muszlim ellentétről vagy a harmadik világbeli politikai PR-ról, amelyeket a szerző rejtélyes okokból beiktatott Beckettről szóló könyvébe.