Nemzeti rigli

SZÁVAI ATTILA

Próbálkozni, mint kiskutya, százegy lihegés, lábemelés, százegy vadászterület. Minden próza egy levizelt bokor, lámpavas, esztergapad, nedves-langyos ágynemű, tehát és voltaképp: territór. Az azért rémálomnak sem rossz: eltévedni egy idegen színházban. Pláne úgy eltévedni, hogy előtte sose voltunk színházban. Egy ilyen rémálom azért feladja a leckét rendesen, gondolom. Vagy ezt is csak álmodom. Langyos kezdés.

A lényeg, hogy ott kezdődött, az asszony kijelölte az irányt: színházba fogunk menni. Járni. Mondhattam volna neki: járjon templomba, ha embereket akar látni, sőt, még ha nagyon rákoncentrál, van némi misztik-fantasztikum is benne, túlvilág, bölcs szárnyasok, tisztára, mint egy filmben. Mondhatta volna: hülye vagyok, pedig dehogyisnem. Talán Galkovics. Valamiért a színházban látta meg Jolán a házasságunk felvirágzását, szerintem meg csak valami szerves trágya kellene, hogy kikeljenek a magok, szárba szökkenjen a virágba borulás. A feleségem szépen leültetett a konyhában, és elmagyarázta a dolgot.

Muszáj látni idegen embereket, más sorsokat. Nagyon szép színdarabok vannak, szép színészekkel, és mutatott egy ilyen programfüzetet, amikben képek is voltak. Az egyik képen Aloe Vera színművésznőt mutatták, azt írták a kép alá: a hazai állócsillag. Ez olyan, mint a hullócsillag, csak ezen behúzták a központi kéziféket. Egy másik kép alá meg, hogy díva. Hullócsillagunk az volt nekünk otthon, mikor így hívtam az asszonyt, de hogy díva, ilyet még nem hallottam. Maximum dívány, de ez nem áll közel szerintem, pláne, hogy ülésről szól. Tehát a színház és az ott előadott sok sors. Volt korábban tévénk, meg rádiónk, de egy rossz pillanatban kidobtam a teljes hazai telekommunikációt az ablakon, annyi volt már a szappanopera, a mosogatólé-mese. Asszonyom szerint jó lesz a színház, hogy lássak másik embereket is, ne csak a hazai pályán szaladgálókat. Jolán előtte sokáig készült, régen láthatta őt annyi ember – mondta –, mennyi, kérdeztem, mit tudom én, nyolc-tíz lakodalomnyi, így Jolán. Leült a kád szélére, kezében a kistükörrel, és sminkelni kezdte magát. Púderpárduc, rúzsragacs, te tapasztott vályogfal, hulló vakolat, gondoltam borotválkozás közben, és mosolygott rajtam a borotvahab, mint egy vödör franciakrémes.

Színház. Az előadás előtti csend feszessége. Mint mikor eltéved az ember. A jó eltévedők az eltévedés közben nem ordítoznak magukban, nincs rúgkapa, csak a nagy feszes csend. Milyen érdekes, hogy mikor az a sok ember elmegy színházba, mekkora csendet tudnak csinálni előadás előtt két másodperccel. Természetesen mindig vannak páran, akik csak ilyenkor képesek szöszögni, matatni, apró neszeket előállítani fesztelen (feszt), mikor amúgy mindenkiben némaság van, egész a fejtetőig. Mindig van néhány apró, finom zajszikra, amely lángra lobbantja a csend süketségét, úgy fut végig a termen a téglatömör csend, akár egy csorda néma pacsirta. Imádom a feszült csendet.

Sokat elgondoltam már, hogy ha egyszer összefutok valahol (vásárban, falusi búcsú céllövöldéjében, nyilvános vécén, spontán disznótoron) Aloe Vera színművésznővel, elmondom neki, amit érzek. És elmondom neki a csendet, plusz ami mögötte van. Meg azt is, hogy amíg a férfiak, mikor meghallanak egy tehetséges, fiatal énekesnőt a rádióban, és nem arra gondolnak egyből, amire gondolnak, hanem arra, mit énekel a lány, miről és főleg, hogy ha saját magát megtalálja a dalban, befelé kezdjen el nézni, majd akkor lesz jó világ. Mondjuk, ehhez énekes nők is kellenek, nem csak olyanok, akikből direkt a nőt mutatja a média; ez a sáros vattacukor, robbantott dobostorta.

Előadás előtt még gyorsan kimentem a klozetra, kijelölni a territóriumot, vagy hogy hű legyek a kezdethez: prózálni. És arra gondoltam (százegyedik kiskutya), milyen lesz majd, mikor eldördülnek a nagy szerelmes csendek a színpadon: mázsasóhaj, tonnamozdulat. Aztán meg erre: ha a társadalom egyik elkövetője alapvető hajlammal bír az ugyanazon társadalomban történő eltévelyedésre, annak egy színházi épületben való eltévedés gyerekjáték, mondhatni, játszi könnyi. Mert kutyamód eltévedtem ám, vasorrú bába az elektromos viharban. Talán az izgalom. Hiába, nagy dolog a színház. Nem mondom, otthon is volt olykor pszichodráma, pláne családi folklór, csoportlélektan, de azért egy színházban mások ezek. Itt legalább profin csinálják, nem csak úgy félvállról, fél kézzel dobni a tepsit, mint mi. Egy rendező szerint fontos, ha a színész kicsit önmagát is látja kívülről előadás közben. Gondoltam, megpróbálom, hátha megtalálom a jó irányt, ha kívülről nézem magam.

Íme. Galkovics ment tehát a folyosón, kereste, amit az eltévedt emberek keresnek, és nagyon jól érezte magát. Mert ha van rémálom, ez azt jelenti, hogy él, benne van a levesben (az élet levesében, ezt ő találta ki), tehát semmi bepánik vagy szívinfarkt, csupán langyos, puha jókedv, lelki madárkacagás, csivitcsörömpölés. Talán az a sok puha-barna ajtó a folyosókon, ami csinálta a jókedvet Galkovicsban, talán az a barátságos nyikorgás, mikor óvatosan benyit az ember valahová. Már gyerekkorában az ajtók rabjává vált. Valószínűleg a lehetőség volt rá hatással, a lehetőség, hogy a fából tákolt egyszerű, primitív szerkezet új, ez ideig ismeretlen szférákat képes megnyitni. Gyermekibb korában volt egy pillanat, amelyre felnőttkorában (vagyis hát fejlettebb gyerekkorában) sokáig, tisztán emlékezett. A konyhapadlón ült, szemben az alsó konyhaszekrénnyel, és valami bűvös áhítattal nyitogatta az ajtót. Egészen földöntúli öröm járta át, mikor megértette és a lehető legmélyebben átérezte az összefüggést az ajtó nyikorgása és az edények feltáruló látványa között.

Ha Galkovics folyosót lát, heveny késztetést érez felnyitni az összes ajtót, belesni, megbámulni. És nem átallott a képletes értelmezésekre, például a kilincs fogalomköre tájékán. Szerinte az élet tele van képletes kilincsekkel, már verset is írt ezekről, Nyomj le! címmel. Sőt egyszer azt is elgondolta, hogy minden ember kilincs egy ajtón. Tízmillió kilincs országa, nemzeti rigli, kapitalista cilinderzár, kapcil (orwelli újbeszélben). Már régen meg akarta hallgatni azokat a szerinte talán fizetett nézőket, akik a függöny széthúzása előtti utolsó, még nézőtérsötét másodpercben krákognak, köhécselnek, torkot köszörülnek, taknyoznak (oppardon), matatnak, suttognak, kuncognak. Galkovics szerint ezek talán fizetett statiszták, olyanok, mint a háziállatok, melyek nélkül olyan lenne az élet, főleg faluhelyen, mint egy eldobott kerekkosár. Galkovicsot tehát nagyon érdekelték az ilyen statiszták, akik a sötét matatásukkal, biológiai zörgéseikkel (zörgök, tehát vagyok) a végső határig feszítik a várakozás keltette űrt. Recsegésig a csendet.

Így láttam tehát magam kívülről, és szinte hallottam, amint a feleségem gondolja, miközben vár rám a nézőtéren: te állatorvosi ló. Amíg kerestem a célt, mondhatnám, a kellő aspektust, egy résnyire nyílt ajtót találtam, gondoltam, belehallgatok a kiszűrődő csendbe. Megtaláltam a nézőteret: több száz pislogás, fejvakarás, ezer légköbméter susmogás, telefonrezgés, a nézőtéren több száz fej: púderpárduc, rúzsragacs, tapasztott vályogfal, hulló vakolat, száz és száz elkezdett előadás.