Nem tévésztárként akarok nyugdíjba menni

„Az egyetlen nagyobb gondom az, hogy kordában tartsam magam, mert ha elkezdek beszélni, pont nélkül mondom”Somogyi Tibor felvételeA világra gyermekien rácsodálkozó humora teszi mássá és az az apróság, hogy ezt az egész szórakoztatóipari karriert nem veszi túl komolyan. Aki látja őt szinte levegővétel nélkül anekdotázni, kapásból rímet faragni, dalt szerezni bármilyen témára és gúnyt űzni önmagából, az nem is gondolná, hogy nem olyan régen még felelős beosztású hivatalnok és milliós üzletekről döntő menedzser is volt.

Most pedig ismét műsort vezet majd, „Benne leszek a tévében” címmel. Az előzetesek a jelentkezőknek ígérnek tizenöt percnyi hírnevet, de a főszereplő, gondolom, mégiscsak ön lesz.

Hát persze, ez a tizenöt perc elsősorban nekem jár és ha nem járna, akkor is eldumálnám. Az elején lesz egy bevezető monológom, aztán lesz helyem és időm a saját történeteim elmondására, reagálni fogok a produkciókra és folyamatosan kommunikálok majd a zsűrivel is.

Kik lesznek a zsűriben?

Az még titok, de két lényeges szempontot vettünk figyelembe, amikor megszólítottuk őket. Az egyik az, hogy ne legyenek hipersztárok, akik már a puszta jelenlétükkel elnyomják az egész produkciót. Még az sem feltétlenül szükséges, hogy nagyon ismertek legyenek, inkább arra van szükségünk, hogy nagyon keményen és őszintén megmondják a véleményüket, anélkül, hogy bárkit megbántanának vagy megaláznának.

Ha jól sejtem, ez nem az a műsor lesz, ahonnan művészi pályák indulhatnak el.

Az egész egy nagy baromkodás lesz, semmiképp se számítsanak a nézők tehetségkutatásra. Tehetségesek is bekerülhetnek, de a hangsúly az egyediségen van. Találtunk valakit, aki teljesen értelmetlen dolgot csinál – már olyan értelemben, hogy szerintem ez még embernek nem jutott eszébe. Nagyon érdekes lesz. Hogy aztán ennek van-e helye a médiában, a varietében vagy bárhol, az nem a mi dolgunk eldönteni, de ő boldog, hogy megmutathatja, nem bánja, hogy röhögünk rajta, mi pedig jól fogunk szórakozni. Szóval ez a típus a mintapéldánya annak, amit mi kerestünk, olyan embereket, akik hobbiszinten, kedvtelésből űznek valami furcsa, különös, érdekes dolgot, de emellett élik a saját életüket, és eddig, talán eszükbe sem jutott nyilvánosan szerepelni.

Valóban azt akarják sugallni ezzel a műsorral, hogy nincs határ, a kereskedelmi tévékbe bárki bármivel bekerülhet ?

Egy bizonyos határon belül. Persze, mindig valami új, meglepő és szórakoztató kell, de ez nem lehet bántó, ízléstelen, megalázó és nem is törekedhet arra, hogy tanítsa a népet. Ez egyszerűen nem a kereskedelmi televíziózás feladata, mint ahogy az sem, hogy feltétlenül új dolgokat találjon ki. A show műfajában mindent kitaláltak már a világon, és nekünk bőven elég, ha a meglevő dolgokat jól csináljuk. Én sem tervezem, hogy életem végéig ez lesz a műsorom, de most érdekel, mert pont azt a kérdést járja körbe, amely, azt hiszem, valamennyiünket érdekel. Mármint, hogy mi a siker titka. Aki erre tudná a választ, az a világ leggazdagabb embere lehetne, de nincs válasz, mert sose tudni, mire hogyan reagál a közönség. Én a válogatások folyamán is minden produkciót úgy nézek, hogy ki tudja, miből lesz a cserebogár, hiszen magam is hasonló helyzetben vagyok és magam sem tudom, vajon tehetséges vagyok-e. Ha igen, akkor miben és ha nem, akkor mitől vagyok sikeres, ha egyáltalán az vagyok? Eddig arra jöttem rá, hogy a legtöbb jelentkezőnél semmivel sem tudok többet vagy kevesebbet, vagyis kell lennie még valaminek, amitől az egyiknek sikerül, a másiknak nem, és ezt keresgetni nagyon izgalmas játék.

Nem a személyes kisugárzásban keresendő a titok, abban, hogy az ember mit képes elhitetni másokkal?

A személyes kisugárzást sokszor esetben összekeveredik a belénk kódolt előítéletekkel. Őszülő hajú, két méter magas, 36 éves férfiaknak általában könnyebben tulajdonítunk személyes kisugárzást, mint egy kopaszodó, pocakos, alacsony palinak, pedig a külsőnek és a karizmának az égvilágon semmi köze egymáshoz. Az már más kérdés, hogy az ember azt a bőr- és szőrtasakot, amelyben a személyisége van, hogyan viseli és hogyan tud vele kommunikálni. Mi sem fogjuk ebben a műsorban megfejteni a siker titkát, és ha egyáltalán lesz az egésznek komolyabb üzenete, akkor csupán annyi, hogy nem is olyan nagy dolog a tévébe kerülni.

Volt már saját próbálkozása két másik kereskedelmi csatornán is. Ezeknek miért lett végük? Hiszen ott is azt nyújtotta, amivel most tetszést arat.

Azt hiszem, kicsit türelmetlenek voltunk mi is és a TV2 csapata is. Mi egy kicsit joggal, hiszen az egész a saját találmányunk volt, kész kazettát vittünk be a tévébe, de azért naivitás volt azt hinnünk, hogy innen kezdve a határ a csillagos ég. A kereskedelmi televíziók között óriási verseny folyik, s nem számoltunk azzal, hogy nincs idő kivárni, amíg egy produkció befut, arra meg pláne nincs, hogy valaki menet közben tanulgassa a szakmát. Azt tudtuk, hogy ma már a televíziók is portfolióban gondolkoznak, tehát nem törekednek minden nap, minden órában nézettségi csúcsokra és ezért abban reménykedtük, hogy hátha mi leszünk az a bizonyos rétegműsor, ami még megéri. Csakhogy ez soha nem derült ki. Nem is derülhetett ki, mert a 8 adásból 7 különböző napon és időpontban indult, így aztán nem is érhetett el akkora nézettséget, hogy fantáziát lássanak a folytatásban.

És a másik próbálkozás?

Az három este volt egy héten, de szintén előbb lett vége, mint hogy meg lehetett volna állapítani, sok-e ez vagy kevés a nézőknek. Nagyon kis költségvetésből, kis stábbal próbáltunk szinte napi aktualitású műsort csinálni, és egy bizonyos idő után kiderült, hogy ez nem megy. Nem is biztos, hogy egy ekkora országban, ennyi néző elbír egy ilyen típusú napi show-műsort, de egy dologra nagyon jó volt: a negyven adás alatt be tudtam hozni a műsorvezetői lemaradásomat. Közben nagyon sokat szerepeltem céges rendezvényeken is – ezekről sokan lekicsinylően beszélnek, de én nagyon szeretem, mert élő kapcsolatban vagyok a közönséggel, konkrét helyzeteket kell megoldanom, és egy pillanatra sem engedhetem meg magamnak, hogy leengedjek, mert igenis, azért vagyok ott, hogy szórakoztassak.

Amikor ennek is vége lett, elég nagy feneket kerített annak, hogy ön most bukott műsorvezető. Szándékos volt ez az ellenreklám?

Nagyon sokan letoltak érte, hogy ezzel viccelődöm, mert hogy ez egy önbeteljesítő jóslat és egyszer majd tényleg megvalósul. De én úgy gondoltam, hogy még mindig jobb, ha én mondom, mint ha mások pusmogják a hátam mögött. Ráadásul azt hiszem, hogy amíg a tévében beszélek arról, hogy megbuktam, addig nem buktam meg. Majd ha a kocsmában beszélek róla, akkor lehet kezdeni sajnálni.

Nem is volt olyan bizonytalan időszaka, amikor nem tudta volna, hogy most hogyan, merre tovább?

Volt, de nagyon rövid, és nem nagyon emésztettem magam emiatt. Időközben megnyílt Budapesten az első komolyabb stand up kávéház, a Godot, ahol olykor felléptem, az Emil Rulez!-zel is zenélgettünk. Kicsit azért bíztam abban, talán mutattam annyit ennek a szakmának, hogy előbb-utóbb valakinek eszébe fogok jutni, és lám, egyszer csak felhívtak az RTL Klubtól.

Először a Heti Hetest vagy a saját műsort ajánlották fel?

Mindkettőt, azzal, hogy a Heti Hetesben tudok tanulni és hozhatok egy fiatalabb nézőréteget is, aztán, majd ha ez oké, akkor jöhet a többi. Nem gondoltunk olyasmire, hogy megcsináljuk a Hajós András nagy műsorát, kezdetnek épp elég, hogy műsorvezető leszek, és majd szépen lépegetünk előre. Majd ha jobban megismernek a nézők és kialakul a saját imidzsem, akkor esetleg beszélhetünk egy saját talkshow-ról, de még abban sem vagyok biztos, akarok-e ilyet csinálni, mert a vendégekkel való beszélgetés nekem mindig nehezen ment. Meg aztán az is benne van a dologban, hogy Magyarországon minden műsorban ugyanaz a 20 ember adja egymásnak a kilincset, és már mindent tudunk róluk. Mi a fenét lehet még kérdezni valakitől, akit naponta látunk az újságokban, ismerjük az étkezési szokásait, a szerelmi életét és a gyerekkori betegségeit is, ráadásul úgy, hogy az mulatságos és jópofa legyen?! Szerintem semmit, esetleg mímelni lehet, hogy nahát, itt van ez a nagy sztár, csak velünk, csak önöknek és kizárólag most fogja elmondani hányat kölykezett a macskája, miközben tudjuk, hogy ez a fenét sem érdekli, és nem is olyan nagy sztár az illető. Egy ekkora országban nem is lehetnek igazi sztárok, mert az igazi sztár lényege, az hogy láthatatlan. Amíg Friderikusz Sándort vagy Cserhalmi Györgyöt lehet látni az Andrássy úton, ahogy bemennek a pékségbe, addig nem lehet őket távoli eszményképként csodálni. Az egészből hiányzik az a titokzatosság, amely lehetővé tehetné a valódi gyermeteg, már-már infantilis rajongást. Megnéztem egyszer egy Jay Leno show-t, amelyben George Cloony szerepelt, és azon vettem észre magam, hogy én, aki otthon már műsorokat vezettem és a zenekarral is átéltem valamit a sikerből – nyilván jelentős mennyiségbeli különbséggel –, úgy néztem őt, hogy még az is érdekelt, mikor fordítja el a fejét és hogy néz ki oldalról. Azért, mert ő teljesen távoli számomra, és már a puszta tény, hogy ott van a tévében, információértékkel bír.

Meg lehet ezt Magyarországon egyáltalán csinálni? Hiszen akik befutottak, azok rettegnek attól, hogy ha egy nap nincsenek címlapon vagy valamelyik locsifecsi műsorban, már elfelejtjük őket. Ők maguk sem bírnák ki, hogy egy kis visszafogottsággal fokozzák az igényt, az ismeretlen tehetségeknek meg alig van esélyük kitörni.

Ez az oka annak, hogy előbb-utóbb mindenkire ráununk, mert kevés az igazán érdekes és az ilyen műsorokban jól használható alany. A sztárokat csinálni kell, és ha ennek a gépezetnek a sztár az üzemanyaga, akkor időnként bizony be kell vállalni, hogy kvázi második, harmadik vonalból veszünk elő valakit, és megcsináljuk. Aztán egy-két hónap múlva már más műsorokban is szerepeltetjük, és mire igazán nagy sztár lesz, akkor anélkül hozhatja a nézettséget, hogy százezres gázsikat kellene fizetnünk neki. Nálunk ez, sajnos nem így működik még, mert erre sincs türelem, de az egyik angol tévécsatornánál például szándékosan alkalmaznak olyan fejvadászokat, akik járják az országot és a különböző klubokban kutatják a tehetségeket.

A Heti Hetes csapatába menynyire sikerült beilleszkednie?

Nem volt semmi gond, mert tisztelettudóan, de nem megilletődve ültem be közéjük. Tudom, mit engedhetek meg magamnak, és van egy jó taktikám, hogy először hagyom magam kicikizni, lebarmolni, aztán én is visszaadom. Az egyetlen nagyobb gondom az, hogy kordában tartsam magam, mert ha elkezdek beszélni pont, nélkül mondom. Egyébként meg ahhoz tartom magam, hogy a műsorban abszolút egyenrangúak vagyunk, de az öltözőben nem.

Könyvet még nem ír?

Értem a célzást, de nem is fogok, pedig már jelentkezett nálam néhány kiadó. Könyvet szerintem az írók írnak, és a dolog természetes rendje az, hogy a keresletre való tekintet nélkül megszületik a mű, aztán keresnek egy kiadót. Nem pedig fordítva, hogy a kiadók úgy döntenek, ezzel a névvel bármit el lehet adni, aztán a megszólított összebrusztol valamit.

Volt egy nagyon vegyes fogadtatású szereplése a Szólás szabadsága című Friderikusz-műsor népszavazási kiadásában is. A visszajelzések tudatában is úgy gondolja, hogy ez jó volt, ezt vállalni kellett?

Abszolút azt gondolom, bár lehet, hogy még nem volt itt az ideje az ilyen próbálkozásnak a magyar televíziózásban. A világban ma már megszokott dolog, hogy az élő tévéközvetítésekben az üresjáratokat ilyen humoros helyszíni monológokkal töltik ki, és ezen senki nem háborodik fel, mert külön tudja választani magától az eseménytől és a politikusok nyilatkozataitól. Ha őszinte nemzeti érzelmeiben sértettem meg valakit, attól elnézést kérek, de aki figyelt, az tudja, hogy magáról a népszavazásról én egy szót sem szóltam. Az a baj nálunk, hogy nem a lényeges dolgokra figyelünk és nem azokat jegyezzük meg, kérjük számon, hanem mindig a mellékesen odadobott csontokon rágódunk. Az ország kétharmada pontosan tudja, hogy melyik valóságshow-ban mikor smárolta le Smucika Mucikát, de arra már nem emlékeznek, melyik politikus mit mondott egy hónapja, egy éve és hogy most nem állítja-e ennek az ellenkezőjét. Az igazi tragédia pedig az, hogy ilyen gyatra felvértezettséggel a többség véresen komolyan veszi a politikát. Szerencsére, én sosem hittem el, hogy amit a választóknak mondanak, az a valóság, mindig is tudtam, ez is egy nagy, a saját szabályai szerint működő, pontosan megszerkesztett show-műsor.

A tévés karrierjét mennyire veszi komolyan?

Csak annyira amennyire szabad. Ebben szerintem maximum öt év van, és nem is várok tőle többet. Amikor elkezdtem, tettem magamnak egy fogadalmat, és ma is ehhez tartom magam – minden áldott héten foglalkozom azzal, mit fogok majd csinálni akkor, amikor ez már nem lesz. Gyűjtöm az állásajánlatokat, figyelem merre tart a világ, és mindig azon vagyok, hogy legyen hátul egy kiskapu, mert én nem erre tettem fel az életem. Jól akarom csinálni, amíg csinálom, de nem vagyok a rabja és nem is akarok az lenni. Az exhibicionizmusomat meg a siker utáni vágyamat az Emil Rulez! zenekarral is kiélem, és az is marad számomra az igazi szerelem. A többi érdekes, szórakoztató, de főként azért csinálom, hogy pénzt keressek és azt tehessem, amit igazán szeretek. Nincsenek olyan céljaim, hogy az enyém legyen a legnézettebb műsor és tévésztárként menjek nyugdíjba, mert számomra nem is a cél a fontos, hanem az oda vezető út. Addig jó, amíg hétről hétre alakul a dolog és mindig van mit várni. Sosem irigyeltem azokat, akiknek hirtelen szakadt a nyakukba a siker és pár hónap alatt elértek a csúcsra, mert erről mindig azt jutott eszembe, hogy innen már csak lecsúszni lehet. Hát, nem jobb fokozatosan araszolni, élvezni minden apró sikert és közben arra gondolni, hogy a legszebb szakasz még csak most következik?