Nem öncenzúra, hanem létfenntartási ösztön

A cikkíró kifelejtett még egy kategóriát: a semmiféle szekértáborhoz nem tartozó, írásaiban csupán a saját meggyőződését prezentáló újságírót. Mert tájainkon ritka madárként ilyenek is voltak, vannak, de kérdés, hogy lesznek-e. A saját nézeteit prezentáló zsurnaliszta ugyanis minden szekértábor számára rendkívül irritáló jelenség. Sohasem tudható, mit fog írni, milyen álláspontot képvisel ebben vagy abban az ügyben, tehát állandó potenciális veszélyt jelent. Már csak azért is, mivel markánsan megkülönböztethető, saját arca van, az olvasók ismerik és hitelesnek tartják (még akkor is, ha nem mindig osztják a véleményét), mert nem változik egyre-másra, nem bújik más vélemények mögé. Mindig a saját bőrét viszi a vásárra, akár a saját érdekei ellenében is, így megtörténhet például, hogy az iskolából, amelyet egyik írásában bírálni mert, kénytelen kivenni a gyerekét, és más iskolába íratni, egy kiskorú ugyanis könnyen és sokféleképpen traumatizálható. Vagy sok ember előtt az egyik szekértábor tagjai kijelentik róla, hogy a másik szekértábor fejének fizetett ügynöke, ő sugalmazza az írásait. Nem ártó, lejárató szándékkal terjesztik ezt róla, hanem meggyőződésből. Tájainkon ugyanis hihetetlen, hogy valaki a saját nézeteivel álljon ki a nyilvánosság elé, úgy, hogy nincs mögötte senki.

Mert nem az MKP az egyetlen szekértábor nálunk, nem vagyunk mi olyan szegények. Van más szekértábor is, annak is megvannak a maga szekértolói, az odatartozás ott is bizonyos előnyökkel jár: ha például a munkahelyén létszámcsökkentés van, a szekértolónak nem kell félnie a munkanélküliségtől, csak találnak valahol számára helyet a befolyásosabb táboriták.

H. G. szerint tehát a szlovákiai magyar újságíró négyféle is lehet, csak jó és független nem. Illetve van két jó, sőt kitűnő, az egyik Peter Morvay, a SME munkatársa, a másik Grendel Gábor, a TA3 tudósítója. A jó és független magyar zsurnaliszta tehát H. G. szerint az, aki szlovák médiánál dolgozik. (Hogy ez még nem jelent garanciát a függetlenségre, még a SME esetében sem, elég Peter Tóth esetére emlékeztetni.) Peter Morvay Magyarországra szakosodott, főleg az ottani eseményekről tudósítja a SME olvasóit, és dicséretes az a – legtöbb írásában szinte tapintható – igyekezete, hogy objektív legyen. Ez azonban a szlovák–magyar viszony jól ismert sajátosságai folytán korántsem könnyű dolog. Ezek a fránya sajátosságok egyfajta bizonyítási és túllicitálási kényszert váltanak ki: a tudósító minden egyes alkalommal görcsösen igyekszik bizonyítani objektivitását, ami például egy szlovák nemzetiségű német-, olasz- vagy franciaországi tudósító agyában természetszerűleg fel sem merül, de még egy szlovák nemzetiségű magyarországi tudósítóéban sem. (Ez utóbbi fordítva is érvényes, persze mindig csak a többségi nemzethez tartozók esetében: egy magyarországi szlováknál, aki országos magyarországi magyar lapnak tudósít Szlovákiáról, nem zárható ki a bizonyítási-rájátszó kisebbségi reflex beindulása.) Tehát az öncenzúra Morvaynál sem kizárt, ha nem is mindig tudatos, vagy egyáltalán nem az, de ez már a mélylélektan területére tartozik. Sajnos, a lélekbúvárok – nem lévén ilyen tapasztalataik – ezzel a témával nem foglalkoznak, de aki az ilyesfajta, kétoldali előítéletek invokálta miniskizofrénia természetéről és lereagálási módjairól többet akar tudni, olvassa el a SME január 28-i számában Emanuele Ottolenghi írását. (Mivel nincs tévém, Grendel Gábor tudósításait nem ismerem, így róluk nem írhatok.)

H. G. részéről némi elfogultságot feltételez, hogy csak a szlovák médiában dolgozó hazai magyar zsurnalisztát tartja elfogulatlannak és jónak. Olyannyira, hogy ezt a véleményét indoklást sem igénylő axiómaként prezentálja. Ad absurdum víve a dolgokat, kézenfekvő a megoldás: menjenek a magyar újságírók szlovák szerkesztőségekbe, ha jók akarnak lenni. És ki nem akar jó lenni? Szűnjön meg tehát a szlovákiai magyar újságírás? Az egy szem magyar napilap? H. G. szerint „a kisebbségi egypártrendszer alkalmatlan a szólásszabadság maradéktalan érvényesüléséhez.” Megfeledkezik arról, hogy volt már három pártunk is, de akkor sem volt jobb a helyzet. Mind a háromnak megvoltak a sajtóban a maga emberei, ami még nem lett volna olyan nagy baj, ha nem mind ugyanannál a lapnál lettek volna. Az okok összetettebbek és számosabbak, mint H. G. magyarázza, a sokak egyike az egylapúság, az „eszi, nem eszi, mást nem kap”. Ma már esetleg csak nosztalgiázni lehet arról, hogy ugyanennyi magyar az első Csehszlovák Köztársaságban hány napilapot volt képes eltartani. (Persze, akkor még nem volt tévé, internet, és sok minden egyéb még odébb volt, többek között a beneši, majd a szocialista internacionalizmussal álcázott kisebbségerodálás.) Ma már csak egyet tud eltartani, azt is nehezen. Közeledünk a H. G által ideálisnak tartott állapot felé. Kissé furcsa álláspont egy szlovákiai magyar értelmiségitől, miközben a barkácsolóktól a testépítőkig mindenkinek lehet saját lapja Szlovákiában. És miközben annyi szó esik arról, mennyire fontos a biodiverzitás, az élővilág sokszínűségének megőrzése. Ehhez a sokszínűséghez mi, szlovákiai magyarok is hozzájárulunk egy cseppnyi színfolttal; talán nemcsak a pandamackó és a havasi gyopár, hanem a mi eltűnésünkért is kár lenne, márpedig az anyanyelvű sajtó megszűnése felgyorsítaná ezt a folyamatot. A magyarországi sajtótermékek behozatala ezt a hiányt nem képes pótolni, többek között azért, mert nem a mi problémáinkról tudósít. Mert vannak problémáink. Úgy általában is, szakmán belül is. Az utóbbit tekintve például az, hogy jó-e a sajtónak a túlzott piacorientáltság, el tud-e látni ilyen körülmények között is bizonyos közfeladatokat, ha már másutt nem, legalább a kultúra területén. És az, ami a piacközpontúságból az újságíróra, mint egyénre átháramlik: kis piac, kis pénz, a kisebbségi újságíró kevesebb pénzért, kedvezőtlenebb feltételek mellett teszi a dolgát. Ezért aztán nem csoda, hogy ha olykor megjelenik a hazai magyar sajtóban egy-egy szerkesztőket kereső hirdetés, már nem is szerepel benne követelményként a felsőfokú végzettség. A „kis piac, kis pénz” szindróma az újságírói munka minőségére, sőt akár magára a témaválasztásra is kihat: ahol a magas elvonások miatt szabadúszásra kényszerülnek az újságírók, és flekkszám alapján fizetik őket, nem valószínű, hogy sok utánajárást, időt, energiát igénylő témák feldolgozásába fognak. Ún. rázós témákba még kevésbé, legyenek azok bármennyire is égetőek, mert ha pert indítanak ellenük, és elvesztik, szabadúszókként nagyon nehéz helyzetbe kerülhetnek, ezt pedig anyagilag, pszichikailag a családjuk is megsínyli. A forró kása ilyen indíttatású messzire elkerülését nem nevezném öncenzúrának, hanem létfenntartási ösztönnek.

Ami pedig a mindenkori politika befolyásolási, sajtóra tenyerelési kísérleteit és gyakorlatát illeti, az a sajtóval egyidős, és a legfejlettebb demokráciákban is előfordul. Még inkább az olyan leszűkített mozgásterű, egyesélyes, megzápult közegben, mint a miénk, ahol sejtett és ismert érdekek szövevényesen indázva fonódnak össze. Megoldás azért lenne. Minden nyomásgyakorlás, manipuláció legjobb ellenszere a nyilvánosság. Nyilvánosságra kell hozni. Demokrata az, aki nem fél – mondta Bibó. Hát nem szabad félni. De a mersz még nem elegendő. Akarni is kell változtatni a helyzeten.