Nem fogja poppal oldani a klasszikus zenét

„Nem vágyom arra, hogy legközelebb stadionban...” Petr Škvrně felvétele Pavel Šporcl jövőre lesz harmincéves. A prágai Zeneművészeti Akadémia elvégzése után a New York-i Brooklyn College-ban, majd a nagy hírű Juilliard Schoolban folytatta tanulmányait. Henry Roth, a neves amerikai zenetudós Hegedűvirtuózok Paganinitől a 21. századig című könyvében ő az egyetlen cseh - hatvan alatt. Tehetségét olyan kiválóságok csiszolták, mint Itzhak Perlman és Isaak Stern. 1992-ben és 93-ban Németországban és Hollandiában díjazták játékát. Huszonnégy évesen a Prágai tavasz kitüntetettje. Nyugat-Európán kívül a világ számos más országában is koncertezett már, egyebek között Izraelben, Kanadában és Japánban. A Paganini és Vivaldi-Piazzolla című CD-lemezei a legnagyobb példányszámban eladott komolyzenei albumok közé tartoznak Csehországban.

A koncertpódiumok kalóza és A komolyzene rockere néven emlegetett rokonszenves hegedűművész az elmúlt napokban Kassán és Pozsonyban lépett közönség elé.

Tavaly még azt nyilatkozta: bárhol koncertezik is a világban, Schnittke, Janáček és Paganini elmaradhatatlan „utazótársai“. Erre az évre Dvořákot és Smetanát választotta?

Két oka van annak, hogy a közönség most valami mást kap tőlem. Az egyik: Janáček szonátáját elég gyakran játszottam már, s én nagyon szeretek olyan műveket is megszólaltatni, amelyek nem túl ismerősek a hallgatók számára, tehát az újszerűség varázsával hatnak. Smetanától és Dvořáktól pedig ezúttal olyan kompozíciókat válogattam össze, amelyek ritkán hangzanak fel koncertpódiumokon. A másik ok pedig: ezek a művek szerepelnek most megjelent albumomon is.

Tehát ez a mindenkori cél: mindig valami újat, pontosabban kevésbé ismertet adni?

Aki végigböngészi a repertoáromat, az látja, milyen utakon járok. Én a klasszikus zenét nem fogom átírni popra, és az én koncertjeim sosem lesznek céltalan rohangálásokkal és különböző csipőmozdulatokkal megtűzdelt showműsorok.

Sejtem, kire céloz.

Nem vagyunk egyformák. Én a tiszta klasszikus zene híve vagyok. Nem akarom vegyíteni a műfajokat. Ilyen áron nem kívánok népszerű hegedűművész lenni. Dvořák és Smetana notorikusan ismert szerzők Csehországban, ezért nem játszottam olyan gyakran a műveiket. Tavaly ősszel azonban kiadót változtattam, és a Supraphonnal kötött exkluzív szerződésem alapján a náluk megjelent első albumomon cseh szerzők alkotásait szólaltatom meg. Dvořák és Smetana mellett Janáček, Martinu és Otakar Šefčík kompozíciói szerepelnek még a lemezen.

Otakar Šefčíktől egy cseh népdalfeldolgozást, a Kékszemű lányt szólaltatja meg. Annyira szereti ezt a dalt?

Szeretem, mert szép. És nehéz. Komoly tudást igényel. Hatperces mű, amely alaposan megdolgoztatja az embert. A hallgatót viszont meg is mosolyogtatja, mert olyan a hangvétele. Zenei felépítését tekintve komoly mű, a hangulata viszont vidám. Annak ellenére, hogy népdal, Csehországban sem ismeri mindenki.

Lehet, hogy egyszer majd el is énekli?

Miközben önmagamat kísérem? Nem! Illetve… ha úgy kellene elmagyaráznom a művet, akkor szívesen.

Tehát van hangja.

Azt nem állítom. Nem is énekeltem még pódiumon. A legtitkosabb vágyaim között sem szerepel, hogy én majd egyszer énekelni szeretnék. De ha például külföldön azt mondanák, hogy „jó, jó, most, hogy eljátszotta, szöveggel együtt is megszólaltathatná“, nem ijednék meg. Elénekelném. Szerintem egy komolyzenei koncertnek akkor is lehet show-jellege, ha csak klasszikusokat játszom. Én magam sem szeretem a háromszonátás esteket. Az lelkileg nagyon kimeríti a hallgatót.

Vanessa Mae épp a show-ra épít. Azzal együtt, hogy a klasszikus zenét popba viszi át.

Amikor róla kérdeznek, én mindig csak annyit mondok: szép lány.

Kitérő válasz.

Felőlem úgy játszik, ahogy akar. Aki stadionokat akar megtölteni, annak nagy kompromisszumokat kell vállalnia. Én nem akarok erre az útra tévedni.

Nem akar mindenkinek tetszeni?

De igen. Csak nem mindenáron. A nívót szeretném megtartani. Két évvel ezelőtt én is elmentem Vanessa Mae koncertjére. Elég volt. Az eredeti műtől nagyon eltér az, amit nyújt. Egy óra zaj, futkosás, és legfeljebb negyed óra tiszta klasszikus zene. Nekem ez így roppant kevés. Szerintem ez nem jó arány. Még akkor sem, ha látom, hogy igyekszik. Hogy lezárjam az értékelésemet: nálam nem ő a nyerő. De az ügyességéhez és az üzleti érzékéhez nem fér kétség. Ha színtiszta klasszikus zenét játszana, nem lenne ennyire népszerű és nem jutott volna ilyen magasra. Az értéket azonban máshol kell keresni.

El tudja képzelni, hogy egy stadionban Smetana- vagy Janáček-művekkel szórakoztassa a több tízezres közönséget?

Ha én most úgy döntenék, hogy Prágában, a legnagyobb stadionban egy nyári hangversenyt rendezek, különösebb reklám nélkül biztosan eljönnének azok, akik már láttak s hallottak játszani. Mégsem szeretném, ha legközelebb stadionban találkoznának velem.

Miért nem?

Azért, mert az a zene, amelyet én képviselek, nem oda való. Azokhoz nem illenek a speciális effektek. Nagyzenekar kellene sok mikrofonnal, az pedig már rontaná a hegedű tiszta hangját. A stadionba slágerek kellenek, klasszikus kedvencek, az meg nekem tényleg kevés.

És ha elektromos hegedűvel játszaná ugyanazokat a műveket, amelyeket a világ legrangosabb hangversenytermeiben játszik? Azzal is rontaná a hatást?

Azzal biztosan nem. Vanessa Mae is elektromos hegedűt használ.

Olyan, mintha üvegből lenne.

Az én koncertjeimre rengeteg fiatal jár. Tetszik nekik, hogy kendőt kötök. Máshogy tekintenek rám, a magukénak éreznek. Ha frakkban játszanám ugyanezt, nem hiszem, hogy ilyen nagy számú közönségem lenne. Minden koncertemre fél évvel korábban elfogynak a jegyek.

Ön az egyetlen komolyzenész Csehországban, aki plakátok nélkül is telt házak előtt szerepel.

Az elektromos hegedűvel mindenesetre beültette a bogarat a fülembe. Elképesztő dolgokra képes egy ilyen hangszer. Egyszer én is venni fogok.

Többet tud, mint a klasszikus hegedű?

Többet. Didié Lokwood, a franciák rendkívüli tehetségű dzsesszzenésze is ezt használja. Egyszerre hat melódiát játszik a hegedűje. Biztos, hogy eljön az ideje, amikor az én kezemben is ilyet fog látni. Én a Bika jegyében születtem, ami azt jelenti: sokáig fontolgatom a dolgokat, aztán egyik napról a másikra döntök.

Minden lépését ilyen alaposan átgondolja?

Mondom: csak a töprengés tart hosszabb ideig, a cselekvést gyorsan végrehajtom. E téren nagyon rugalmas vagyok.

Richard Claydermant ismeri?

Ő ki?

Romantikus darabokat, klasszikus slágereket játszik zongorán.

Nem, nem ismerem.

Fehér öltöny, fehér zongora.

Fehér zongora? ĺgy már dereng valami. Lehet, hogy mégis láttam már? De ha ő is átiratokat játszik, akkor két különböző műfajt képviselünk.

Igaz, hogy New Yorkban a metróállomáson is játszott?

Az akkor volt, amikor ott tanultam. Csehországban és Nyugat-Európában már javában koncerteztem, New Yorkban, a Juilliard School növendékeként azonban nem nagyon volt pénzem. Más lehetőségem nem volt, a barátommal lementünk a metróba. Meg kellett élnünk valamiből. Akkor, amikor húsz dollár volt az átlagos órabér, mi a kétszeresét kaptuk. Nagy élmény volt. Vasárnap délelőtt az 50. utcában. Jöttek az emberek, és kedvesen mosolyogtak.

Milyen műveket hallhattak?

Piazzollát, Vivaldit, Paganinit. Más a koncert és egészen más egy ilyen földalatti „fellépés“. Az olyan szemérmes alkatnak, mint én, iszonyú érzés volt előszedni a hegedűt. Ezek a percek voltak a legnehezebbek. Mindenki nézett, hogy mi lesz ebből? Aztán elkezdtünk játszani, és már csak ámuldoztak, dobálták a pénzt.

Másutt is megpróbálták?

New York legnagyobb vasúti pályaudvarán. De csak egyszer. Mert alighogy belekezdtünk, megjelent egy jól megtermett néger, és azt mondta: „Itt én zenélek, ez az én helyem.“ Hogyhogy?“ - kérdeztük. És előhúzta az engedélyt, amelyet a városházán kapott. Ki is pakolta pillanatok alatt a dobokat. Afrikai dobok voltak, ott ugyanis minden második zenész dobokat püföl. Másnap mi is bementünk a hivatalba, és megkérdeztük, mi kell ahhoz, hogy megkapjuk az engedélyt. „Egy bizottság előtt kell játszani, az majd eldönti, hogy kiállhatnak-e az utcára.“ Mi, a Juilliard School növendékei? Mi álljunk ki egy ki tudja, milyen tagokból verbuválódott zsűri elé? Soha! Többé nem mentünk sem a pályaudvarra, sem a metróba.

Régi álma, hogy egyszer a londoni Carnegie Hallban lépjen közönség elé. Közeledik már a célhoz?

Nagyon nehéz oda eljutni. Ha elég lenne jól játszani, akkor nagyobb lenne az esélyem. Amióta meghalt Isaak Stern, aki igazgatóként dolgozott a Carnegie hallban, és a műsor összeállításában is döntő szava volt, szertefoszlott minden reményem. Ő ismert, tudta, hogyan játszom. Most azok vették át az irányítást, akik ugyan az ő emberei, de még nem látom át, hogy kiket részesítenek előnyben. Természetesen az ügynökömtől is sok függ.

És jó ügynöke van?

Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy új. A Supraphontól kaptam. Kelet-Európában jelenleg ez a legjobb komolyzenei kiadó. Általuk nagyot léphetek előre.

Felkészült a legnagyobb lépésekre is?

Én mindenre felkészültem. Történjen, aminek történnie kell. Hiszek a sorsban. Külföldi meghívást is kapok eleget.

Vegyük akkor sorra, hol járt az utóbbi években.

Jordániában, Japánban, Izraelben, az Egyesült Államokban, Kanadában.

Arizona, Dallas?

Ott tanultam is, koncerteztem is.

Korfu?

Ott szabadságon voltam. De az is emlékezetes, mert ötven dollárért fél óráig búvárkodhattam. Egyszer élünk, mindent ki kell próbálni. Nekem ez volt az első merülésem búvárszerelésben.

És mit látott?

Semmit. Még egy árva hal sem úszott felém. Az oktató, hogy mentse a helyzetet, előrángatott a sziklák közül egy polipot. Megmutatta és elengedte. De mondom, ezen kívül csak a kék vizet láttam.

Izrael?

Nagyon tetszett. Főleg a Siratófal, Jeruzsálemben. Természetesen én is felírtam a kívánságomat egy darabka papírra. De hogy mire gondoltam ott és akkor, arra már nem emlékszem. Sokkal fontosabb, hogy hiszem: fentről irányítanak bennünket. Azért viszont, hogy megvalósuljanak az álmaink, nekünk is tennünk kell. Ezt nem hagyhatjuk másokra. Én egy hullócsillag láttán sem szoktam valami nagyot kérni. Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik. Én már elfogadtam ezt. Ha valami jóra várok, tudom, hogy ki kell érdemelnem. Ha célom van, teszek érte. Nem ülök ölbe tett kézzel. Nekem tudnom kell, hogy ha nem is valósult meg, amit akartam, én minden tőlem telhetőt megtettem érte. Izraelben egyébként koncertet is adtam. Külföldön minden fellépésem olyan, mint az első volt otthon. Azonnal be kell bizonyítanom, hogy mit tudok. Szeretném elérni ugyanis, hogy Suk úr mellett egy másik cseh hegedűjátékost is ismerjen a világ. Csehország kis ország. Ha mindig csak otthon koncerteznék, egy idő után megunna a közönség.

Ön választotta a hegedűt, vagy…

… az édesanyám adta a kezembe. Sovány gyerek voltam, vékony ujjakkal. Milyen hangszert kaphattam volna? Hegedűt! A bátyám erősebb alkatú, ő gordonkán játszik.

Melyikük unta jobban az örökös gyakorlást?

Egyikünk sem. Az volt a jó, hogy sem őt, sem engem nem kellett kényszeríteni. A hangszer iránti vonzalom nyilván mindkettőnknél adott volt. Anélkül bizonyára nehezebb lett volna. Teljes odaadással csak valami olyat tud gyakorolni az ember, ami érdekli őt.

A zenén kívül mi érdekli még?

Hogy milyen ember vagyok.

És milyen?

Ha valami nem tetszik magamon, küzdök ellene. Nyugodt lelkiismerettel, kiegyensúlyozottan akarok élni, és meg is teszek érte mindent.

Sokat kell tennie?

A leginkább arra figyelek, hogy ne legyek túlságosan magabiztos.

Fennáll a veszélye?

Remélem, nem. De azért folyamatosan figyelem magam, nehogy véletlenül elszálljak. Nem akarom egy pillanatra sem azt hinni, hogy én vagyok a legjobb. Azt a hegedű sem venné jó néven. Gyakorolni kell, sokat gyakorolni, hogy minden nap egy hajszálnyival közelebb legyek a célhoz.

Van olyan néhány nap az életében, amikor nem veszi kezébe a hegedűt?

Most lesz egy egész hónap. A júliust pihenéssel szeretném tölteni, méghozzá úgy, hogy otthon hagyom a hegedűt. Ki kell kapcsolódnom végre, szeretném kiszellőztetni az agyamat.

Nekivág a világnak?

Vagy az erdőnek, elhagyva Prágát. Gombát szedek és szamócát. Vagy naphosszat fekszem a fűben. Pihenek. Hallgatom a madarakat, a bogarak zümmögését a fűben. Koncert az is. Balzsam a lelkemnek.