Nem díva – színésznő a kaposvári csúcsokról

Három filmben játszott az elmúlt egy év alatt. Egy magyar, egy német és egy cseh–szlovák produkcióban. Budapest, Hamburg, Prága. Három helyen, négy nyelven.

Mindeközben Kaposvár, Csiky Gergely Színház. Főállásban. „Mellékesként” pedég a Madách Kamara. „Most érzem jól magam” – mondja Gryllus Dorka. Német filmben szerepelt már korábban is. Ő volt az öngyilkos lány a Szomorú vasárnapban.

Szóba sem jött, hogy a főszerepet játssza?

Nem vagyok az a típus, aki a mellét verve azt állítja: ketten voltunk esélyesek. Ma már úgyis annyira mindegy. Maradjunk a tényeknél: volt egy válogatás a Szomorú vasárnapba. Elmentem, megfeleltem, aztán egy itthoni asszisztens közölte velem, hogy nem én kaptam a főszerepet, de volna egy háom napra szóló feladat ugyanebben a produkcióban, elvállalnám? Német filmben három nap, szép summáért? Hogyne! Akkor végeztem a főiskolán, nem volt se pénzem, se szerződésem, a magánéletem meg éppen romokban hevert. Persze hogy megcsinálom, feleltem, miért ne? De úgy igazából nem voltam elragadtatva a lehetőségtől. Nem éreztem, hogy hú, de fantasztikus! A rendező később ugyanis elmesélte, észrevette rajtam, hogy meg voltam sértődve. Pedig nem! Csak hát...

... csak hát mégis!

Na jó, egy kicsit. De most, hogy Hamburgban forgattam, úgy mutattak be egy kinti gyártásvezetőnek, hogy „Tudod, ő volt az a lány a Szomorú vasárnapban, aki öngyilkos lett.” És a pasi visszakérdezett: „Tényleg?” Mert látta a filmet. És ez olyan vicces volt. Ami az én életemben egy könnyen felejthető három napos munka volt, arra három országgal arrébb emlékezik valaki. Mert még a budapesti bemutató sem volt valami nagy szám. Elmentem, meghajoltam, aztán viszontlátásra!

De az alatt a három nap alatt mégiscsak nyújtani kellett valamit.

Annyi volt a szerepem, hogy bementem az étterembe, és kértem a zongoristát, Seress Rezsőt, hogy játssza el még egyszer a dalt, a Szomorú vasárnapot, aztán hazamentem, felvágtam az ereimet, és ott feküdtem hálóingben az ágyon, meghalva egy kastélyban. Ja, mert a lány egy előkelő család sarja. Az éttermi jelenet színészi része az volt, hogy ülök az asztalnál, s miközben hallgatom a dalt, szemmel láthatóan csak arra gondolok: mit keresek én ezen az átkozott világon?

Hány éve már ennek?

Három.

És most újra hívták.

A rendező ugyanis azzal búcsúzott, hogy fog ő még filmet forgatni, amelyben én leszek a főszereplő. Ó, hogyne! Hallottunk már ilyet, mondtam, és ott helyben el is felejtettem az egészet. És tavaly szeptemberben, amikor már a Madách Kamarában próbáltam a Mi újság, huszadik század?-ban, felhívott, hogy új filmre készül, az Összeomlásra, és hogy kimennék-e Hamburgba válogatásra. Megint csak azt mondtam: miért ne? Fizetik a repülőt, utazom, világot látok... hát persze, hogy megyek. Három jelenetet kellett megtanulnom németül, azt be is nyaltam rendesen, bár nem beszélem a nyelvet. A forgatás során is mindenkivel angolul kommunikáltam. A válogatás olyan volt, mint bárhol másutt. Előttem egy fekete lány, utánam egy fekete, lehettünk vagy tízen. A végén odajött hozzám a rendező, és közölte: ő nagyon szeretne a szerepre, mert biztos benne, hogy jó leszek, de sok mindentől függ, hogy ki mellett döntenek. Később elmesélte, mi zajlott a háttérben. „Nem tud németül” – mondták. „De jól játszik!” – érvelt a rendező. „Drága lesz az utaztatása” – próbálták lebeszélni rólam. „Nem érdekel, nekem akkor is ő kell” – ragaszkodott hozzám a rendező. „Németországban senki sem ismeri!” – próbálták falhoz szorítani. „Akkor itt az alkalom, hogy megismerjék!” – és két hét múlva felhívott, hogy enyém a szerep. Magyarul: elhitette velük, hogy ezt csak én tudom eljátszani.

Ki ez a lány?

Aljasa. Irakba utazik egy német újságíró, aki sorozatot ír a háború gyerekeiről. Aljasa az öccsével él, meghaltak a szülei. Az a terület, ahol egykor laktak, teljesen szét van lőve. Le is zárták. Az újságíró azonban ott akarja elkészíteni velük a riportot. Figyelmeztetik őt, hogy az orvlövészek bármikor beavatkozhatnak, de lefizet valakit, hogy beengedjék őket a katonák által őrzött területre. Alighogy elkezdjük a beszélgetést, amikor az öcsém, aki meg akarja bosszulni a szüleink halálát, kirohan a házból. Mire a férfi utánaszalad, halálos lövés éri. Hamburgban aztán ünnepelt hős lesz az újságíróból, az anyag híressé teszi. „Meg akarta menteni a gyereket, de őt is találat érte” – írják a lapok. Csak épp a legfontosabb tényt hallgatja el. Lefizette a katonát, hogy bejusson a veszélyes övezetbe. A film a férfi öszszeomlásáról szól, aki sokáig hazugságban él, mert nem meri bevallani, hogy a gyerek voltaképpen az ő hibájából halt meg.

És mi lesz a lánnyal?

Elmegy a férfi után Hamburgba. Mivel elvesztette az öccsét, nem látja értelmét, hogy otthon maradjon. A férfi pedig, hogy segítsen rajta és ne érezzen örök lelkiismeret-furdalást, magához veszi a lányt. Aljasa odaköltözik hozzá a menekülttáborból. És ahogy telnek-múlnak a hetek, megint megszólal a férfi lelkiismerete. Megírja az igazat, és leadja a cikket. Óriási botrány kerekedik, és a végén beviszik az elmegyógyintézetbe. A lány persze bejár hozzá, amíg be nem vallja neki is az igazat, hogy az öccse haláláért voltaképpen ő a felelős. Szakításuk után a lány visszamegy Irakba, de a film utolsó képsorán már ismét a férfit látjuk, amint megérkezik hozzá Németországból.

Szerelmi történet egy német férfi...

... és egy kurd lány között.

Az Érzékek iskolájában Csokonai Lilit, Esterházy Péter szépséges cigánylányát játszotta.

A németek japánnak néztek. Másutt azt hiszik, hogy Indiából, Törökországból, Egyiptomból vagy Spanyolországból származom. A dédmamám volt ilyen fekete. Mint az apukám. Az öcsém viszont szőke. Amikor kicsik voltunk, senki sem akarta elhinni, hogy testvérek vagyunk. Bennem nagyon erős a keleti vonal.

Kurdul is beszél a német filmben?

Természetesen. A kurdhoz semmi kapcsolódási pontot nem találtam. Úgy éreztem magam, mintha öszszevissza halandzsáltam volna. Öt hétig forgattuik a filmet. Az iraki jeleneteket a háború sújtotta Horvátországban vettük fel.

Hamburg után Prága egészen más lehetőséget kínált. Miloslav Luther Szökés Budára című filmjében, amely Vladislav Vančura regénye alapján készült, Helenát játssza.

A kis ribit.

Kit?!

Egy szép kis ribancot. Aljasa anynyira egyszerű teremtés, hogy Hamburgban még azon is elcsodálkozik, hogy házhoz szállítják a pizzát. Helena falja a férfiakat. Benne aztán nincsen empátia! Őmiatta akár el is pusztulhat a pasi. Tegnap még jó volt neki, ma már nem érdekli. Mehet, majd jön a következő.

Szirtes János és feLugossy László Tiszta lap című filmjében egy férfi női alteregóját játssza.

Szűk réteghez szól a film. Nem hiszem, hogy sokan fogják látni. Tévévetélkedős világunk hülyeségeit pécézi ki meglehetősen ironikus hangvételben.

Kaposvári igazgatója, Babarczy László nemcsak filmezni, a Madách Kamarába is kiadta. Ha például a Katona József Színház tagja lenne, ilyen utakat onnan nehezebben tehetne.

Ez a Vígszínházban is képtelenség lenne. Kaposváron azonban nem gyári munka folyik. Lezajlik a bemutató, tizennyolcszor eljátsszuk a darabot, és kész. Babarczy László pedig megértő igazgató. Lekettőzött a Káprázatos hölgyekben, csak hogy külföldön forgathassak. Ez a negyedik évadom Kaposváron, és többek között ezért is imádok ott lenni. Senki sem kívánja tőlem, hogy bezárva érezzem magam. Ráadásul jó rendezőkkel dolgozhatok. Babarczy László mellett ott van Ascher Tamás, Mohácsi János, Keszégh László, akikben vakon megbízom. Velük mindig fantasztikus a munka, rengeteget tanulok tőlük. Babarczynál minden próbafolyamat két év főiskola. Kaposváron mindenki koncentráltan dolgozik. Ott csak a színház van. A kaposvári színész akkor is próbálni, játszani akar, ha tudja: megélni másból lenne könnyebb. Szereti, amit csinál, és ettől olyan jó a hangulat a társulatban.

A Madách Kamarába hogyan kapott „belépőjegyet”?

Találkoztam Mácsai Pállal, és szólt, hogy készül egy darabra, én meg csak úgy mellékesen megjegyeztem, hogy szívesen megyek, ha úgy adódik. Kis idő múlva pedig felhívott, hogy akkor itt a lehetőség. Nagyon jó munka volt. Eleinte féltem, hiszen korábban még nem dolgoztunk együtt. Hogy jó színész és jó ízlése van, azt tudtam, ez viszont még nem jelenti azt, hogy kommunikálni is képesek vagyunk egymással. Most bebizonyosodott, hogy igen. Ritkán találkozom olyan okos színésszel, mint ő. Szerintem rendezni ezért tud. Ő nem az a típusú ember, aki azt mondja: „Eldobom az agyam, aztán lesz, ami lesz.” A színészete is nagyon átgondolt. De az elején, amikor elkezdtük próbálni a darabot...

... Mi újság, huszadik század?

Igen. Volt rengeteg újság és rengeteg cikk. Nekem többször is megfordult a fejemben, hogy vajon kit fog ez érdekelni? Két órán keresztül újságcikkeket mondani. Nem is fogják érteni, miről beszélünk, gondoltam. Úgy rágtak a kételyek, mint szú a fát. De azt mondtam, csináljuk, én megteszek mindent, ami tőlem telik. Aztán kiderül, hogy működik-e a dolog vagy sem. És működik. Élvezem is nagyon. Mintha helyzetgyakorlatok hosszú sorát adnánk elő. Ahány cikk, anynyi vizsga. Ez nem olyan, mint egy nagymonológ, hogy az elején elkezdesz sírni, aztán majd csak lesz valahogy. Minden mondatot ki kellett találni. Mindannyiunkat iszonyúan kifáraszt az előadás, hiszen percenként váltunk. Már a próbák sem úgy zajlottak, mint máskor. Órákat ültünk egy-.egy újságcikk fölött, amíg kitaláltuk, hogyan csináljuk. Rengeteg ötlet született, Pali aztán úgy, ahogy kell, rendberakta őket. Alaptudás, történelemismeret, műveltség nélkül ezen az előadáson nem lehet nevetni. De megdöbbenni sem. Én is találtam két olyan pontot a darabban, ahol a mai napig majdnem elsírom magam. Gyabronka József úgy mondja el egy nagy asztalnál a Trianont, hogy az dermesztő. Elveszik az ország kétharmadát, jóformán semmi sem marad. Felsorolja, miből mennyit kapnak mások. Kiderül, hogy nem fog tudni működni az ország. Nem lesz miből. Csak az állattenyésztés és a mezőgazdaság marad, és abból nem tudunk annyit termelni, hogy normális megéljünk. „Kérjük az írókat, hogy segítsenek kultúránk bebizonyításában...” Faarccal kellene ott ülni, én meg a könnyeimmel küszködöm. Gálffi László szövege is milyen? Ott áll mellettem, szemben a közönséggel, úgy mondja, hogy „Gondolja meg mindenki, hogy mekkora felelősség terheli őt, ha megszületik egy olyan törvény, amelyre egykor majd minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia...” És ott ülnek a nézőtéren azok is, akiket zsidó származásuk miatt elvittek, és azok is, akik nem tettek ellene semmit. „Mi, keresztény családok leszármazottjai, kikérjük magunknak, hogy bárki azt képzelje...” Gálffi ezt úgy mondja, olyan erővel, akkora emberi nagysággal

!A saját szövegéből melyik részt szereti ilyen nagyon?

Ötvenhatot. Bár az a rész is fel van osztva. De az elején nekem kell berohanni és elmondani, hogy vihar van a Műegyetemen. Ez az előadás kész artistamutatvány.

Tyereskova Hruscsov hátán.

Ezt mi találtuk ki Gyabronkával, hogy a súlytalanság állapotát a hátán mutatom meg, mégpedig úgy, hogy kezem-lábam a levegőben kalimpál, ő pedig négykézláb játssza Hruscsovot. De van egy harmadik kedvenc jelenetem is. Az 1972-es illemkódex. Hogy abba mekkora hülyeségek vannak! „Üléskor a térdek érjenek össze... Nem illik szlenggel köszönni... Idősebb társaságában a fiatalabb húzza ki magát!” A reklámok és a hirdetések humora is kacagtató. „Röltex Rózsi azt üzeni...” Vagy: „Fecskefarkú, szürke Škoda igényeseknek eladó.” Dr. Erőss Pál szexuális tanácsain is jókat szórakozik a közönség. Elhangzik a név, és mindenki a térdét csapkodja.

Azokban a hetekben, amikor Hamburgban forgatott, egy kereskedelmi tévécsatorna műsorában az ország ifjú dívájaként emlegették. Dívának tartja magát?

Azt sem tudom, mi az, hogy díva. Gondolom, annak semmi köze a színészethez. Nem is foglalkoztatnak ezek a megállapítások. Nálunk ma bárkiből sztár lehet. Tele is van az ország súlytalan sztárokkal. Én az igazi nagyokat szeretem, nem a sztárokat. A valódi értéket, és nem a fogyasztói társadalom színes papírba csomagolt tucattermékét. Számomra Törőcsik Mari, Darvas Iván, Koltai Lajos, Szabó István, Schiff András, Volf Katalin a sztár. Azok, akik mögött komoly művészi teljesítmények állnak. Én róluk szeretnék sokat olvasni, őket akarom a képernyőn látni.

Van egyáltalán ideje tévézni? Hiszen ha nem Kaposváron, akkor Budapesten játszik.

Rengeteg időt töltök kocsiban. Kilométerek ezreit gyűjtöm a két város között. Ezzel együtt akad azért szabad estém. Nagyot változott az életem azóta, hogy ott ültem friss diplomásként, szerződés nélkül, teljesen kétségbeesve, hogy jaj, most akkor mi lesz velem? Lett valami. Hogy ez mennyi, az meg majd később fog kiderülni.