Nem csak a cél, az eszköz is fontos

„Én közéleti szereplőként mindig arra törekedtem, hogy az igazságot kereső, és sosem tökéletes emberi aktivitás, amit politikának nevezünk, maradjon a normális keretek között.” (Somogyi Tibor felvétele Szerdán mutatták be Budapesten Petr Pithartnak, a prágai szenátus elnökének Nyolcvankilenc után: Kik vagyunk? című tanulmánykötetét, amely magyarul most jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában, Göncz Árpád előszavával. A neves cseh politológussal és közíróval ebből az alkalomból beszélgettünk.

Legújabb kötetét önvallomással indítja, amelyben megállapítja, hogy a politika nem is annyira az igazságról szól, mint inkább arról, ami a többségnek elfogadható. Cseh kormányfőként 1992-ben járt le a megbízatási ideje. Rövidesen kettészakadt Csehszlovákia, ön pedig évekig egyetemi oktató lett. A kötetben hangoztatott tétele ellenére vajon 1996-ban miért tért vissza az úgynevezett nagypolitikába?

A politikai erkölcs nem az, amiről nagy hangon beszélnek, s az sem, amit a választási kampányokon harsognak. A tisztességes politikusok azért lépnek a közéletbe, hogy az ember egész életében keresett igazságnak legalább egy részét igyekezzenek valóra váltani. A maximalisták és az ideológiai fanatikusok azonban az igazság bajnokának hirdetik magukat, nem viselik el a vereségüket, s ha már hatalomra kerülnek, minden áron ott akarnak maradni. Populista jelszavakat hirdetnek, ellenségeket keresnek és találnak. Én közéleti szereplőként mindig arra törekedtem, hogy az igazságot kereső, és sosem tökéletes emberi aktivitás, amit politikának nevezünk, maradjon a normális keretek között. Vagyis ne lehessenek örök győztesek, az egykori vesztesek is nyerhessenek, a kisebbségből is lehessen többség, de csakis tisztességes politikai versenyben. Akkor lesz normális a polgárok, a családok és a társadalom élete, ha a politika nem zavarja meg a hétköznapjaikat.

Ideológiai fanatikusok minden posztkommunista országban akadnak. Közéjük tartozik Vladimír Mečiar is, aki legújabban vehemensen bizonygatja, hogy korábbi énjéhez és politikai nézeteihez képest gyökeresen megváltozott, s ma már Szlovákia NATO-csatlakozásának feltétlen híve. Ön személyesen is sokat tárgyalt vele, ezért nagyon jól ismeri őt és gondolkodásmódját. Valóban ennyire megváltozott Mečiar, és ha ismét kormányfő lenne megbízható partnere lehetne az észak-atlanti szövetség tagállamai számára?

Az emberek nem változnak, hiába tanítják őket az imázsalakítók vonzóbb gesztusokra, s hiába öltöztetik őket a lehető legelegánsabban. Engem elsősorban nem a politikusok meghirdetett célja érdekel, hanem az eszközök, amelyekkel elképzeléseiket valóra akarják váltani. Arra figyelek, hogy miként viszonyulnak a hatalomhoz, miként fogadják és dolgozzák fel vereségeiket, hajlamosak-e megmámorosodni a győzelemtől, felrúgni alapvető demokratikus értékeket. Ha arra a politikusra gondolok, akire rákérdezett, nem feledhetem, hogy a pozsonyi parlamentben alig egy évtizede egyetlen éjszaka alatt az ő pártja kaparintott meg minden posztot, kisemmizve az ellenzéket. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy Szlovákia idén ősszel már nem maradhat ki a NATO-csatlakozásból, mert mindenképpen ebben a szövetségben a helye. Görögország akkor is a NATO tagja volt, amikor ott tábornokok uralkodtak, s azóta ott gyökeresen megváltozott a belpolitikai helyzet. Szlovákiát természetesen ilyen katonai diktatúra azért nem fenyegeti, ezért is meggyőződésem, hogy ha az ország kimaradna az európai integrációból, akkor az Közép-Európa végét jelentené. Elképzelni is rossz, hogy a schengeni határ és a katonai szövetség által lehúzott függöny több oldalról is bekerítené Szlovákiát.

Brüsszelben, Strasbourgban és máshol egyre nagyobb aggodalommal szemlélik azt, hogy térségünkben újjáéledni látszik a nacionalizmus, a nemzetállamok eszméje, s emiatt sok helyen – ahogy egyik tanulmányában hangsúlyozza – a nyitott Európa eszméje egyre inkább zárt kapukra talál. Mi ennek az oka, és ezek a tények mennyiben veszélyeztetik a közép-európai térség integrációját?

Erre a kérdésre talán még egy vaskos tanulmánykötetben is nehéz lenne alapos választ adni. Ezért inkább a saját portánk előtt maradok. A cseh – akárcsak a magyar, a szlovák és a lengyel – nacionalizmus sokáig védekező volt, a mi esetünkben német-, később pedig osztrákellenes éllel. Ezután a cseh nacionalizmus kétszer is olyan elégtételt kapott, amely a legmerészebb álmait is túlszárnyalta. Először akkor, amikor az első világháborút lezáró békekötések a cseheknek ítélt területeket a maximálisan lehetséges határokig tolták. A második meghatározó időszak a második világháború vége, amikor csaknem hárommillió németet űztek el, telepítettek ki szülőföldjükről a kollektív bűnösség alapján. ĺgy aztán az eredetileg soknemzetiségű Csehszlovákiából az ország kettéválása után megmaradt a csehek – mondjuk ki nyíltan – etnikailag megtisztított állama. Nálunk a jóllakott cseh nacionalizmus jelenleg szunnyad, sokak gondolatában, előítéleteiben továbbra is ott lappang. Manapság elsősorban romaellenességben és egyéb idegengyűlöletben nyilvánul meg. A többnemzetiségű Szlovákia jövője viszont jórészt függ attól, hogy az időnként feltörő nacionalista indulatokat a politikusok tudják-e kezelni, tompítani, vagy inkább önző céljaikra használják ki. Ez életveszélyes lehet, mert a nacionalizmus gerjesztése olyan hullámveréshez vezethet, amely európai értékeket, tisztességes polgárokat is maga alá temethet.

Mi a véleménye arról, hogy több osztrák, német és magyar politikus ismét előtérbe helyezte a Beneš-dekrétumok ügyét ?

Az történelmi tény, hogy a szudétanémetek kiűzése a második világháború után a kollektív bűnösség alapján végrehajtott etnikai tisztogatás volt, amiről a csehek többsége máig nem akar tudomást venni. Václav Havel államfőnek nem tudják megbocsátani, hogy 1989 novemberében kijelentette: a cseheknek bocsánatot kell kérni a szudétanémetektől, s nem csupán a deportálás végrehajtása, hanem a kollektív bűnösség elvének alkalmazása miatt. A csehek ugyanis – és azt hiszem, teljesen érthetően – saját traumáikat állítják szembe a fenti tragikus tényekkel, s azt hangoztatják, hogy a történelem nem 1945-ben kezdődött. A múlttal összefüggő kérdéseket egyébként az 1997-ben aláírt cseh–német államközi nyilatkozat lezárta, vagyis politikai és jogi kérdésekről nincs mit tárgyalni. Ugyanakkor a múltról, morális felelősségről beszélni kell, egymás iránti empátiával. A csehek és a németek már sok fórumon kimondták, elmesélték egymásnak a maguk traumatikus történeteit. Már maga az a tény is felszabadítóan hat és megkönnyebbülést jelent, ha valóban meghallgatjuk egymást, próbálunk beleérezni mások tragédiájába, emberi sorsába. Meggyőződésem, hogy ez a módszer erősítheti a kölcsönös megértést és bizalmat.

Mintha éppen ez hiányozna főleg a cseh–osztrák kapcsolatokban...

Valóban, mert az osztrákokkal szinte bűnös módon elhanyagoltuk azt a párbeszédet, amit a németekkel több száz fórumon és más rendezvényen megtartottunk. Úgy véltük ugyanis, hogy kapcsolataink osztrák szomszédainkkal problémamentesek, ám a temelíni atomerőmű és a Beneš-dekrétumok ügye megcáfolta feltételezéseinket. Nincs más út, mint a türelmes párbeszéd, amelynek során nem vágunk egymás szavába, nemcsak a saját történeteinket és sérelmeinket szajkózzuk, hanem másokat is meghallgatunk, mások vélt igazságán is elgondolkodunk. A választások előtti feszült közéleti légkör nem alkalmas erre, márpedig Csehország, Szlovákia és Németország is voksolásra készül, Magyarország pedig a döntő második forduló előtt áll. Most inkább arra kell figyelnünk, hogy ne dőljön össze az, amit eddig a jószomszédi kapcsolatokban felépítettünk, vagyis ne adjunk teret azoknak a politikusoknak, akik még a Beneš-dekrétumokkal is kampányolnának, támogatottságuk növelése érdekében nacionalista hangulatkeltéstől vagy éppenséggel a polgárok riogatásától sem riadnak vissza, ahogy azt jómagam Csehországban is tapasztalom.

Az elhíresült dekrétumokkal kapcsolatos ellentétek milyen veszélyt jelentenek a visegrádi országaik együttműködésére?

Meggyőződésem, hogy a választások után felálló új kormányok kellőképpen tudatosítják közös érdekeinket, s ezekből adódó tennivalóikat. Bízom abban is, hogy ezek a politikusok végre a jelennel és a jövővel törődnek, a nemzeti és közös múltunk értékelését meghagyják az arra hivatottaknak, vagyis a történészeknek.

Ön az egyik tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy Csehszlovákia felbomlását nemcsak a szlovákok szorgalmazták, hanem tulajdonképpen a csehek is, akik ön szerint egy újfajta európai nacionalizmus, a gazdagabbak önzése miatt igyekeztek megszabadulni a szegényebb Szlovákiától. Ilyesfajta cseh szemlélet a visegrádi országok együttműködését is nehezítheti. Mi erről a véleménye?

Valóban akadnak olyan cseh politikusok, akik azt hangoztatják, hogy nem kell magunkat a szerintük gyengébbekhez kötni, nem óhajtanak a visegrádi partnerekkel egyeztetni, ami pedig a csatlakozási tárgyalások végső szakaszában sorsdöntő lehet. Pedig hosszabb távon ezzel az együttműködéssel sokat nyerhetünk, s ezért érdemes a rövid ideig tartó kisebb előnyökről lemondani. Sajnos, a parlamenti demokrácia egyik hibás eleme a szűklátókörűség. Ugyanis a legtöbb politikus csak egy választási időszakra tervez, azonnali eredményekre törekszik, és lemond a stratégiai gondolkodásról, amelyből súlyos társadalmi gondok keletkezhetnek. A kétkamarás cseh parlament – ahol a szenátorok megbízatási ideje hat esztendő – egyfajta védekezés az ilyen szűklátókörűség ellen.

Beszédeiben, írásaiban többször is visszatér Winston Churchill ötvenhárom évvel ezelőtt elhangzott zürichi beszédéhez, amelyben a brit államférfi felvázolta vízióját az egyesült Európáról, s azt fejtegeti, hogy öt évtized múltán sem világos, hogy mi legyen Európa építőanyaga, amely ezt a földrészt stabillá, összetartó családdá teszi. Ön milyen építőanyagot javasol?

Remélem, a döntéshozók nem feledkeznek meg arról, hogy mikor és miért lett fontos és halaszthatatlan Európa fokozatos egyesülése. Közvetlenül a második világháború után kerültek előtérbe ezek a törekvések, éspedig főleg azért, hogy sose következzék be a harmadik világégés. Aztán főleg a kilencvenes évek balkáni tragédiái döbbentettek rá mindannyiunkat arra, hogy abszolút biztonság, megelőző rendszer nem volt és nincs. Ezért sem elegendő, ha csupán az európai szabadpiacot építjük ki. Ami pedig a közös Európa építőanyagát illeti, nos, ez semmiképpen sem lehet a közép-európai értelemben vett nemzeteszme. Ebben a térségben a nemzet a legtöbb ember számára ma is etnikai, törzsi, sőt, vérrokoni kapcsolatot jelent. Nyugat-Európában viszont az állami, polgári és politikai értelemben vett nemzet fogalma a jellemző, s ez jóval életképesebb értékrend. Ez a politikai nemzet jó alap lehet közös Európánkban, amelynek természetes és szilárd építőelemei a történelmi és gazdasági szempontok alapján létrejött régiók lehetnének, könnyen átjárható jelentőségüket fokozatosan elveszítő határokkal, ahol az emberek teljesen otthon érzik magukat, s ahol fokozatosan megszűnik az egyetlen, kizárólagos identitásuk, mert ez több, egymással öszszeegyeztethető azonosságtudattal párosul, amelynek eredményeként lassanként egész Európában otthon érezzük majd magunkat.

Mit tehetnek az ilyen értékrend és világszemlélet meghonosodása érdekében a közép-európai értelmiségiek, befolyásolhatják-e egyáltalán a térség társadalmi és politikai folyamatait?

Semmi bizonyosat nem tudok mondani, legfeljebb derűlátó szavakat. Az értelmiségi azt teszi, amiben hisz, s nagyon jó, ha akad olyan kiadó, mint például a pozsonyi Kalligram, ahol olyan emberek végzik a dolgukat, akiknek vérükben van Közép-Európa, s akik mindenfajta nacionalizmussal, más szélsőséggel szemben megőrizték szellemi és emberi függetlenségüket. Tudják, hogy ez a térség valójában Európa esszenciája, s ezért alighanem különböző veszélyek fenyegetnek majd bennünket a jövőben is. Mi, itt Európa közepén, sokszor kerültünk a perifériára, s nem szeretnénk ottrekedni. Európa sorsdöntő folyamatai most leginkább itt zajlanak.

Idestova egy évtizede szűnt meg Csehszlovákia. Azóta vajon főleg a kulturális és az emberi kapcsolatokban nem került-e távolabb egymástól Csehország és Magyarország?

Számomra Magyarország és sok magyar barátom semmivel sem került távolabb. Köztünk ugyanis mindig ott voltak a szlovákok. Történelmünk során ők választottak el és ők kötöttek össze bennünket. Főleg a magyarok és a csehek számára életbevágóan fontos a közös közép-európai szellemi kapcsolatok erősítése. Ezért is kell segítenünk Szlovákiát az észak-atlanti katonai szövetségbe, majd az Európai Unióba. Mi, csehek és önök, magyarok, történelmünk révén sok mindenben úgy értjük egymást, mint nagyon kevés két nemzet Európában. Ezt egyébként már a hetvenes és a nyolcvanas években másként gondolkodóként is mindig éreztem, valahányszor magyar barátaimmal beszélgettem. Most számos béklyótól megszabadulva és sokféle mai gonddal szembesülve sincs ez másképpen.

A cseh média egyre gyakrabban emlegeti önt, mint a jövő februárban leköszönő Václav Havel lehetséges utódját az államfői tisztségben. Igazak ezek a találgatások?

Kész vagyok beszállni a politikai szorítóba az államfői posztért. A többi azonban – beleértve az államfő megválasztásának módját, ugyanis egyre többen szorgalmazzák a közvetlen elnökválasztást – még maga a ködös jövő…