„Nem bánom, ha vitákat gerjesztenek a riportjaim”

Somogyi Tibor felvételeAzt mondja, még mindig hajtja a kíváncsiság, de már tudja, hol a határ, mennyit kockáztathat egy jó riportért, és mikor kell megálljt parancsolnia önmagának. Ma már úgy látja, minden újabb tapasztalattal jobban értheti a világot, és jobb riporter válhat belőle, ezért hálás a sorsnak a kudarcokért is.

Annak idején, amikor a bérgyilkos-botrány tetőzött, sokan temették az Ön karrierjét. Utólag értékelve a történteket, mit gondol, minek köszönheti, hogy sikerült visszatérnie?

Öt év távlatából számomra ez már csak egy ügy a sok közül, bár kétségkívül a nagyobbak közül való. Örökre megtanultam belőle, hogy a riportalanyok csak addig tartják magukat a megállapodásokhoz, amíg az érdekeik ezt kívánják. De hasonló csapdákat szinte minden téma és minden helyszín rejteget – a háborús helyzetektől, a sztárallűrökön át, egészen az arab világgal szemben táplált előítéletekig. Most már tudom, hogy ez a szakma elsősorban a tanulásról szól, és aki képes erre, az minden következő riportját jobban csinálja meg, mint az előzőt. Abban is biztos vagyok, hogy a visszatérésemet, vagyis azt, hogy egyáltalán esélyt kaptam rá, az előző munkámnak köszönhetem. A magyar televíziók népszerűségi felmérésében még akkor is az első helyen szerepeltem, amikor már fél éve nem volt műsorom, vagyis a nézők nem felejtettek el, és ennek apropóján hívott fel a TV 2 akkori vezetője, hogy csináljunk valamit. Igaz, szerencse is kellett hozzá, mert ahogy a csatorna igazgatója meglátta bennem a lehetőséget, úgy azt is mondhatta volna, hogy újabb fél év, és majd elfelejtenek a nézők, de ha teszem azt, a tizedik vagyok a listán, akkor biztos nem hív fel. Ahhoz az első helyhez viszont kellett az előző hat év, és ezért meggyőződésem, hogy aki ebben a szakmában letett valamit az asztalra, az nem tűnik el nyomtalanul. A másik nagy tanulság számomra, hogy politikusnak a nevét sem érdemes a számra venni. Amióta tudatosan távol tartom magam a politikától, sokkal nyugodtabban telnek a napjaim.

Vagyis a titok a kitartás és a szorgalom?

Teóriákat gyárt magának az ember, és én abban reménykedem, hogy talán azért lehetek már tíz éve képernyőn, mert a nézők látják, mennyi munka van ebben. Nem Frei Tamásért nézik meg a Dossziét, hanem azért mert érdekes, mert egy kérdésért elmegyek a világ másik végére is, és azt ott általában olyan nyelven teszem fel, amilyenen a riportalany beszél. Itt jön vissza a befektetett munka, a nyelvtanulás, a folytonos témakeresés az újságokban és a televíziókban, a rengeteg, repülőn töltött idő és a sok kényelmetlenség. Én sem feltétlenül szeretek elevenen megfőni a trópusi napon, vagy órákig autózni a sivatagban, de még egyetlen felvételért is megteszem, mert ilyenkor az jár az eszemben, hogy hátha lesz valaki a nézők között, aki már járt ott, és épp azt fogja hiányolni. Ez öngerjesztő folyamat, mert ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy épp ennek köszönhetően néznek meg annyian, és ezért nem untak rám tíz év után sem. Az érem másik oldala viszont az, hogy alig tudok pihenni, mert bárhol vagyok a világban, néhány perc önfeledt lustálkodás után biztos eszembe jut, hogy inkább menni kéne újabb témák, riportalanyok és vágóképek után.

Ezt már munkamániának hívják, nem?

De, biztos. Olyan ez, mint a huszonkettes csapdája, mert a világ legérdekesebb helyeit a munkámból kifolyólag járom be, és ahová pihenni mennék, ott is biztos a munkán forog az agyam. A sok repülésnek köszönhetően nemrég volt egy szabadjegyem, és azzal sem utaztam el valami egzotikus szigetre, hogy a pálmafák alatt heverésszek, inkább Eritreába mentem, mert éppen olvastam egy könyvet egy ottani art deco stílusban tervezett városkáról, ahol régi olasz kávéfőzők vannak. Gondoltam megnézem magamnak, lehetne-e róla riportot készíteni. Egy világ végi hely, ahol a fehér ember olyan ritka, mint a fehér holló, és amint megérkeztem a szállodába, másnap már fegyveres katona posztolt a bejárat előtt, úgy vigyáztak rám. Jöttem-mentem, beszélgettem az ottaniakkal, kerestem, mit lehetne kihozni az egészből, de kiderült, hogy egy műsorra kevés. Számomra ez a kikapcsolódás. Lehet, hogy nem sokban különbözik a munkától, de mégsem értek utol az e-mailek, a telefonok, nem kötöttek határidők, és nekem már ez is elég. Itthon pedig leginkább úgy tudok kikapcsolni, hogy bútorokat tervezek. Az irodám berendezését is én terveztem, és nagyon büszke vagyok rá.

Azt még az Önt olykor bíráló szakmabeliek is elismerik, hogy nagyon jó a témaérzékenysége. Ezzel születni kell, vagy fejleszthető?

Szerintem csak az kell hozzá, hogy az embert érdekelje, mi történik a világban, és mi van a történések mögött. Talán kell ahhoz bizonyos érzék, hogy az ember meglássa a témát, de azt még fel is kell tudni dolgozni, és itt dől el, ki a jó riporter.

Vagyis nem a témának kell kitűnnie az átlagból, hanem az újságírónak?

Az ilyen típusú műsornál, amilyet én készítek, mindkettőnek. A jó témát is észre kell venni, de biztos, hogy könnyebb ráakadnia valamire annak, akit olyan sok impulzus ér, mint engem. Sok helyen éltem a világban, több nyelvet beszélek, nagyon sok külföldi lapot olvasok és tévécsatornát nézek – ez mind-mind inspirációforrás. Bárhol járok a világban, nagyon sok időt töltök az ottani könyvesboltokban, mert a könyvek nagyon sokat elárulnak arról, mi iránt érdeklődnek az ottaniak. Mindig betérek a kávéházakba is, szeretem megfigyelni, mit fogyasztanak, hogyan viselkednek, miről beszélgetnek az emberek. Szeretek beszélgetni az ottaniakkal, mert így sokkal többet megtudok róluk, mint a könyvekből. Ezért is érzem nagy hátránynak, hogy spanyolul nem tudok olyan jól, hogy leálljak csevegni az utcán.

A rengeteg ötletből, történetből milyen kritériumok alapján születik a műsorterv?

A stábommal már nyár elején eldöntöm, mi lesz az a tíz téma, amelyet a következő évadban feldolgozunk, mert a legtöbbnél olyan bonyolult és hosszú az előkészület, hogy nem lehet rögtönözni. Négy-öt hónappal előre tervezünk, már csak azért is, mert nagyon sok műsor több helyszínes, és ezeket az interjúkat megpróbáljuk úgy szervezni, hogy egy kiutazással megoldjuk. A nyári szabadságom után például Amerikába megyek, és egyszerre három különböző műsorba forgatok, mert azt nem lehetne idővel bírni, hogy minden egyes kérdésért ide-oda röpködjek a világban. Igaz, hogy így meg hihetetlen logisztikai feladat az utak megszervezése, és ezért minden tisztelet megilleti az asszisztensemet. Azt szoktam mondani, hogy nem nagy kunszt feltenni a kérdést, amikor már szemben ül velem a riportalany, de amíg az ember, több vargabetűvel és kitérővel eljut odáig, az gyakran emberpróbáló feladat. Ráadásul arra is figyelünk, hogy feleslegesen sehol ne vesztegessük az időt, hiszen én a saját magam producere vagyok, és egyáltalán nem mindegy, mennyiből hozom ki a műsort, amit előre leszerződött összegért adok el a tévécsatornának. Ezen a műfajon nem lehet spórolni, de feleslegesen költekezni sem szabad – pont annyit kell rá költeni, amennyit megkíván a színvonal és még megéri, de az is időbe telik, amíg az ember ezt megtanulja.

A kevésbé civilizált, veszélyes helyeken való forgatást mennyire lehet előre megszervezni? Gondolom, Etiópiába nem indultak el úgy, hogy majd csak lesz valami.

Amerikában van egy produkciós iroda, amelyik arra szakosodott, hogy a világ zűrzavaros helyein biztosít a körülményekhez képest biztonságos forgatást – időnként velük dolgozunk, de legtöbbször a saját kapcsolataimra építek. Annyi tapasztalatom már van, hogy tudjam, mikor indulhatunk el, és mikor nem lehet vállalni a kockázatot, de még így is akadnak rázós helyzetek. Sokszor nem jöttek össze dolgok, de mindegyikből tanultunk, és egyre kisebb a hibaszázalékunk. Most például Butánban forgattunk, ahová rajtunk kívül csak egy európai stábot engedtek be, a BBC-t, az sem volt egyszerű. Sokat segít az, hogy a világ százötven országában forgattunk már, van egyfajta rutinunk, és gyorsan feltaláljuk magunkat, ha váltani kell. Mindenhová minimáltervvel megyek, hogy a helyszínen nagy legyen a játéktér – ez nagy kihívás nekem és a stábnak is, mert folyamatosan résen kell lennünk. Most Ausztrália kietlen, sivatagos tájaira megyünk forgatni, ahol tudom, hogy laknak kincsvadász magyarok, de ezt nem lehetett előre leszervezni. Régebben jobban féltem, hogy mi lesz, ha nem találjuk meg, amit keresünk, de most már jobban bízom önmagamban, és tudom, hogy meg fogom oldani, észre fogom venni ott is a témát. Lehet, hogy nem azt, amit itthon kitaláltam, de ha a helyszín jó, ott már minden csak rajtam múlik.

Zűrös, veszélyes helyzetbe mennyire megy bele egy jó riport kedvéért?

Egyre kevésbé. Nemrég egy angol lapban olvastam interjút az amerikai hadsereg bagdadi fő-boncorvosával, és iszonyún érdekesen mesélt arról, hogyan halt meg Zarkavi, vagy hogy a bombamerényletekben elhunyt amerikai katonák sérülései alapján hogyan változtatják meg a harckocsik konstrukcióját. Gondoltam én is készítenék vele egy riportot, de többhetes szervezés után feladtam, mert magamnak kellene gondoskodnom a biztonságomról, és arra rámenne az éves költségvetésem. El kellett döntenem, elmegyek-e anélkül, hogy géppuskás testőrök páncélautóval várjanak a bagdadi reptéren, és úgy döntöttem, hogy ennyi kockázatot már nem vállalok. Húszévesen még megcsináltam volna, de azóta már ültem a drogkartell börtönében Kolumbiában, járkáltam testőrrel Szomáliában, ellőtték a fejem felől Szarajevóban a Holiday Inn Szállót, és valahogy óvatosabb lettem.

Az utóbbi egy-két évben készült műsoraiban mintha olyan szándék is lenne, hogy ráébreszsze a magyar tévénézőket: a világ nem csak politikai csatározásokról szól, ennél sokkal színesebb és érdekesebb.

Ezt nem is tagadom, sőt, örülök, ha észreveszik. Kezdem unni a provinciális Magyarországot és azt gondolom, hogy most már elég idő eltelt a rendszerváltás óta ahhoz, hogy ne foghassuk másra a hétköznapi bajainkat. Senki nem kényszerít senkit arra, hogy menet közben kihajigálja a kocsiból a cigarettacsikket, festékszóróval rondítsa el a Lánchidat, vagy ordibáljon a beosztottaival a munkahelyén. Nagyon sok dolog, amitől jobban, szebben élhetnénk, nem pénz kérdése, de a többség ahelyett, hogy ezt tudatosítaná, csak nyavalyog. Valahol az értékrenddel lehet nagy baj ott, ahol a panelházak előtt több tízmilliós kocsik parkolnak, és a kertésszel vágatott gyepűkertek kerítése mellett égig ér a gaz. Itt még mindig fontosabbnak tartják az emberek a mutogatható anyagi javak felhalmozását, mint azt, hogy szellemiekben épüljenek, és a látókörük táguljon. A világ kinyílt számunkra, de szellemileg mégis együgyűbbnek érzem Magyarországot ma, mint tizenöt-húsz éve. Ennek nagyon sok oka van, és árnyalnám is a dolgot, mert vannak köztünk nagyon igényes, érdeklődő emberek is, de még mindig kevesen, és ez egyáltalán nem pénz kérdése. Tudom, mit változtatott rajtam, hogy csóró egyetemista korom óta a világot járom, és elég sikeres, külföldön élő magyarral találkoztam ahhoz, hogy lássam, mire képes az, ha valaki nyitott a világra. Nekem megadatott, hogy több millió ember figyel rám havonta, ezért kötelességemnek érzem figyelmeztetni őket arra, hogy Magyarország sokkal jobb hely lehetne, ha tudnánk, merre akarunk menni, és nem csak a politikusokra mutogatnánk, hanem mindenki a saját kertjét, házát, utcáját és elsősorban a gondolatait rendben tartaná. Ne sopánkodjunk már, hogy milyen szörnyű a Győzike, miközben annyian nézik! Nálunk ez megy főműsoridőben, az angliai tévécsatornákon meg dokumentumfilmek – ez a különbség!

Gondolom, hasonló megfontolásból, sok külföldön élő sikeres magyart is bemutatott. Folytatódik ez a sorozat a következő évadban is?

Azért is kerestem világszerte ezeket az érdekes embereket, mert jó, ha egy tévéműsorban van olyan kapcsolódási pont, amitől a néző úgy érzi, hogy ez róla és neki szól. Most ebben is váltást tervezek, mert nem feltétlenül az lesz a kapocs, hogy magyar a riportalany. Ahhoz, hogy megmutassam, hogy ugyanarról a startvonalról indulva az utóbbi tizenhat évben velünk szemben mire vitték az észtek, nem kell ott feltétlenül magyar embert találnom. Félreértés ne essék, én nem azt mondom, hogy itt minden rossz, mert rengeteg tehetség és tudás van ebben az országban. Sok mindennel elégedetlen vagyok, de nem akarok elmenni, hanem azt akarom, hogy itt menjenek jobban a dolgok.

Ilyesformán viszont nem csodálkozhat azon, hogy olykor hihetetlen indulatokat és vitákat váltanak ki a műsorai.

Nem bánom, mert ami provokál, az el is gondolkoztat. Néha sarkosnak kell lenni, le kell egyszerűsíteni dolgokat, hogy az emberek felkapják a fejüket, de ez is a műfaj sajátsága. Igenis, szeretem, amikor ezrek vitatkoznak az internetes fórumokon az általam feldobott témákról, mert az már előrelépés, ha beszélünk valamiről és ütköztetjük a véleményeket. Álságos dolog lenne azt állítani, hogy én most megmutatom az igazságot, mert ahányan elmennénk egy más országba, mind másmilyennek látnánk és más dolgokat vennénk észre benne – a világ nem olyan egysíkú és egyszerű, mint ahogy sokszor itthonról látszik. Rendszeresen olvasok angol napilapokat, és látom, hogy ők mennyire sokrétűbben, mélyebben foglalkoznak az arabkérdéssel, és mennyire magasabb szinten folyik náluk a társadalmi vita bármilyen témáról. Míg nálunk teljesen kimerül a nyilvános eszmecsere a politikai sárdobálásban, ott a hétköznapi embert sokkal jobban érintő kérdésekről esik szó, mint például az iskolai étkeztetés, az energiaforrások felhasználása, a szépségápolási biznisz vagy az allergiát okozó adalékanyagok az élelmiszerekben.

A jövő évadban ilyen nagy ívű témákat feldolgozó Frei Dossziékra számíthatunk?

Igen, azt szeretném, ha még az eddiginél is komplexebb, gondolatébresztőbb lenne a műsorom. Komolyan foglalkoztat például az a gondolat, mekkora mozgástere van Magyarországnak ebben a globális világban, miről dönthetünk önállóan, és mennyire osztották le előre a szerepeket a nagyhatalmak és a nemzetközi óriáscégek. Egyre inkább úgy látom, hogy azért vagyunk az EU tagjai, mert jó piac vagyunk, és olcsó munkaerőt szolgáltatunk, vagyis addig maradnak itt a befektetők, amíg ez így lesz. Abban a pillanatban, amint itt felemelik a minimálbért, továbbállnak, és ez ellen az égvilágon semmit nem tehetünk. A nagy kérdés az, felfogtuk-e, mennyire kőbe van vésve milliók sorsa Közép-kelet Európában, vagy továbbra is áltatjuk magunkat? Hogy tényleg a politikusaink sem sejtik, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, vagy csak nem merik vállalni a nyilvánosság előtt? Szóval, mostanában ilyen nagy kérdések foglalkoztatnak, ezeket szeretném feldolgozni jó szemléltető példákkal, és remélem, újra sikerül megadnom az alaphangot egy értelmes vitához.