„Műtétre” vár a heveny nővérhelyzet?

MIKLÓSI PÉTER

Ápolónőnek lenni valaha szinte romantikusan szép pálya volt. Jobbára nem is állásnak, hanem élethivatásnak tekintették. És ma?

Segítőkész szolgálatnak mondhatnám. Régebben valóban presztízshivatás volt, mára azonban sajnos erősen megkopott a társadalmi rangja, és hát a szakmai tekintélyéből is rengeteget veszített. Az egészségügyi nővér manapság főként a kórházi betegellátás százkezű mindenese.

A külső szemlélő hétköznapi rálátásával ez indokolná, hogy a nővérek ha nem kiégettek is, de javarészt fásultak és kedélytelenek?

Nem titok, hogy Szlovákiában a nővérek átlagos életkora 46-47 év. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy már húsz-huszonöt, az idősebbeknek pedig ennél is több ledolgozott évük van. Ennyi esztendő fáradságos munkájával joggal kimerültebbek, és az egykori szakmai lelkesedés akaratlanul is megcsappant bennük. Arról már nem is szólva, hogy a nővérbérek, elsősorban a kórháziak, megszégyenítően alacsonyak. Dacára annak, hogy az egészségügyi nővérek zömének teljes szakképesítése, sőt, minősített képzése van. Emellett az élet őket sem kíméli a mindennapi gondoktól, így közülük sokan családfenntartók. Ezért bántó, hogy a társadalom úgy tekint ránk, mintha a napi munkánk pusztán önkéntes jótétemény volna.

E fumigálásért csupán a nővérek helyzetét lemosolyogva kezelő kormányzat tehet, vagy közvetve mi, olykor-olykor „nővérkézre” szoruló egyszerű halandók is ?

Első hallásra talán meglepő, de én azt hiszem, bennünket, egészségügyi nővéreket is terhel bizonyos fokú felelősség. Ugyanis esztendőkre visszamenőleg keveset és a nyilvánosság előtt túl halkan beszélünk mind a gondjainkról, mind a legjobb belátásunk szerint és már-már birkatürelemmel végzett munkánkról. Arról, hogy a huszonnégy órás ügyeletek taposómalmában érdemben nincs például különbség a hétköznapok és az ünnepnapok között; hogy a megkövetelt szakképesítés megszerzése – különösen főiskolai szinten – sem gyerekjáték. De azt is kevesen tudatosítják, hogy a lelkiismeretes betegápolás eleve kimerítő, hiszen emberekkel, ráadásul duplán érzékeny betegekkel dolgozni sohasem könnyű. Kiváltképpen az olyan helyzetekben, amikor egy-egy nővér akár huszonöt-harminc páciens gondját viseli egyszerre. És teszi mindezt negyedszázados, illetve annál is hosszabb praxissal nettó 450 euró havi fizetésért!

Talán azért mégsem ez a kötelező járulékok levonása utáni, már tisztán kézre kapott átlagosan jellemző nővérbér Szlovákiában...

Pedig kár lenne szépítgetni a valóságot. És csak fokozza a nővérek kedvét szegő gondokat, hogy elsősorban a kisebb, többnyire vidéki kórházakban a betegellátás elmaradhatatlan teendőit segítő szanitécekben, betegápolókban szintén számottevő hiány van. Ez pedig a mozgásképtelen vagy más okból hosszabb-rövidebb ideig ágyhoz kötött páciensek folyamatos ellátását teszi még bonyolultabbá. De az is része az igazságnak, hogy a szaktárca közvetlen hatáskörébe tartozó állami kórházakban mind a bérek, mind a munkakörülmények valamivel kedvezőbbek. Bár ilymód több tekintetben is méltánytalan bérkülönbség adódik. Legalábbis tárgyilagosan, józan ésszel gondolkodva.

Októberben ön is ott volt a kormányhivatal előtt sátortáborban tiltakozók között, és tagja volt a Robert Fico kormányfővel tárgyaló küldöttségnek is. A másnapi lapokban letörten nyilatkozott: „Nem jutottunk semmi eredményre, bár nem is reménykedtünk különösebben a megbeszélések sikerében.” Ennyire kilátástalanok voltak a pozícióik?

Szavaimmal a politikai pártok közömbösségére, illetve a jelenlegi és önmagát szocialistának tartó kormányzat arroganciájára utaltam. Kereken két éve vívunk szélmalomharcot a nővérbérek méltányos rendezéséért, s erre vonatkozó petíciónkat negyedmillió támogató írta alá! Az illetékesek mégsem tartják érdemesnek komolyan foglalkozni kézenfekvő gondjainkkal. Mondjam azt, hogy ez több mint elszomorító?

Akad ebben a slamasztikában egy további gubanc! Jelesül, hogy 2012 februárjában – tehát még a Radičová-kormány utolsó heteiben – a parlament egyhangúlag jóváhagyta azt a törvényjavaslatot, amely nővérbérként 640–928 eurót garantált. Ezt a jogszabályt azonban, az orvoskamara kezdeményezésére, az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte. Így utólag mi a véleménye erről az alkotmánybírósági döntésről?

Hogy csata után mindenki tábornok, és mondja a magáét... De kizárólag a tényekhez ragaszkodva mind a mai napig helytáll, hogy az akkori parlament azért is fogadhatta el ellenszavazat nélkül a kormány számunkra kedvező javaslatát, mert a kabinet kezeskedni tudott a törvény végrehajthatóságának pénzügyi fedezetéről. Ezért volt meglepő, napjaink valóságában már „csak” szokatlan az Alkotmánybíróság ítélete.

Ha nem nyúlok darázsfészekbe, rákérdeznék: azóta milyen a nővérkamara és az orvoskamara kölcsönös viszonya?

Nehéz megmondani. Ugyanis az egészségügyi dolgozók köre, szerintem, valami olyasmi, mint egy hatalmas család. Viszont ha egy famíliában gáncsoskodik valaki a másikkal szemben, akkor azt legföljebb megbocsátani lehet, de elfelejteni nem. Mindenesetre ez a buktatás nem volt jó hatással a mindennapi kapcsolatainkra, amit nyilván a páciensek is éreznek.

Az idült bérmizériától eltekintve, professzionális megítélés dolgában milyen a nővérszakma tekintélye Szlovákiában?

Lehetek őszinte?

Megkérném.

Nyugtalanító közérzetünk egyik oka, hogy szakmai kérdésekben a betegápolás hatásköri szerepe nálunk legalább egy évtizede úgyszólván egy helyben topog. Gondolom, egyszerű parasztésszel is nehezen elfogadható, hogy a betegápolásnak nincs közvetlen képviselete az egészségügyi minisztériumban, így híján vagyunk a megfelelő központi szakmai irányításnak. Ez azért is szembeötlő, mert a lakosság egészségügyi ellátórendszerének hetven-nyolcvan százalékát éppen a betegellátás teendői látják el. Csupán összehasonlításként hozom szóba, hogy például Lengyelországban egy új törvény értelmében a minősített képzésű nővér – egyéb felelősségteljes elintéznivalók mellett – bizonyos gyógyszertípusokat is felírhat a páciensnek. Nálunk hiába az igényes szintű szakképesítés, a „fejlődésnek” ebben a tempójában a nővéri hatáskörök terén húsz év múlva sem leszünk azonos nívón akárcsak a lengyelekkel.

Ha szakmai kompetenciákat és bérjavítást nem is, de politikailag motivált kitüntetéseket azért kapnak a nővérek. Például az egyik parlamenten kívüli párt kezdeményezésére történt így az idei európai parlamenti választások küszöbén, május 12-én Dunaszerdahelyen...

Lehangoló és jókora tévedés, ha országos, regionális vagy helyi szinteken a politikusok azt hiszik, hogy csak holmi kitüntetéseket várva a végtelenségig fogjuk végezni szinte már karitatív lelkesedéssel a munkánkat.

Már ha lesz, aki nővérköpenyt ölt. Mert a jelen körülményei között aligha lehet ezen a pályán túljelentkezés!

Nem is olyan nagyon régen még az egészségügyi intézmények többségében egyszerre akár tíz-tizenkét érdeklődő jelentkezési kérvényét tartották nyilván. Mára viszont gyökeresen megfordult a helyzet, országosan nővérhiány van. Bizonyságképpen elegendő csupán a nővérjegyzék hivatalos adataiba pillantani: 2013-ban ezerkétszáz kilépést és csak háromszáz új tagot regisztráltunk. És hiába figyelmeztetünk lépten-nyomon arra, hogy öt-tíz év múlva itt nem lesz nővér, aki a páciensnek ágyba hozza a lázmérőt! Az ilyen vagy a hasonló figyelmeztetés nálunk falra hányt borsó...

De hát hová tűnhet egyetlen esztendő alatt kilencszáz szlovákiai egészségügyi nővér?

Aki eléri a nyugdíjkorhatárt, annak a mai körülmények között nincs kedve tovább dolgozni, nyugdíjba vonul. A többség viszont vagy faképnél hagyja az egészségügyet, vagy külföldön keres munkát, ahol anyagilag betegápolóként is jobban jár, mint idehaza diplomás nővérként. Ilyen körülmények között nehéz marasztalni bárkit is.

Pásztor László, a Szlovákiai Magánorvosok Társulásának sokéves elnöke a nővérkamara októberi pozsonyi „kempingezésének” időszakában a sajtóban arra utalt, hogy a magánrendelőkben alkalmazott nővérek nem tiltakoznak. Valóban nem?

Erre nehéz objektíven válaszolni. Egyrészt: azoknak a nővéreknek egy-egy orvos a munkaadójuk. Másrészt: a szervezettségük is jóval lazább, ebből adódóan pedig a panaszaik és gondjaik is kevésbé jutnak felszínre. Az is valószínű, hogy vitás helyzetben az őket alkalmazó orvosokkal könnyebben tudják megbeszélni a bérüket. Még ha az nem is a teljes alapfizetésben, hanem a törvényes bérezési lehetőségek egyéb formáival áll össze havi jövedelmük végösszegként. Nyilván a munkaadójukkal szembeni lojalitás és a korrekt viszony megőrzése érdekében egyszerűen nem akarnak senkivel ujjat húzni.

Ellenben, a kórházi nővérhelyzet – legalábbis a hozzáférhető adatokból kiindulva – ennél jóval zűrösebb. Az európai átlag szerint ezer lakosra kilenc, Szlovákiában ugyanennyi főre csak hat nővér jut. Nálunk ehhez még az elaggott egészségügyi intézmények riasztó állapota szintén hozzájárul. Ennek következtében előfordulhat, hogy egyetlen nővérre ügyeletként 15-20, esetleg ennél is több beteg ellátása esik. Ezt meddig lehet bírni energiával?

Amíg az adott intézményben a nővérek egymást segítve, helyettesítgetve hajlandók a túlórákat halmozni. Nemigen ismerek olyan hazai egészségügyi intézményt, ahol a nővéreknek pár hónap alatt ne gyűlne össze száz túlórája, vagy akár ennek duplája! Ez ugyan szabadnapok formájában érvényesíthető, bár ez csak fából vaskarika, mert közben a többi nővér túlóráinak száma szökik az egekbe. És ha mindemellett még a fertőtlenítő szerektől kezdve sok más eszközzel is takarékoskodni kell, akkor talán könnyebben érthető, hogy a nővérek arcán miért több a szigor, mint a mosoly.

Páciensként viszont nem azért fizetem suhanckorom óta a betegbiztosítást, hogy mindenre, ami bosszantó, csak gavallérosan legyintsek...

Pont fordítva: ha ki-ki hiányosságokat tapasztal, akkor élve jogával tegyen csak panaszt. Ha kényelmetlen az ágy, csapnivaló a matrac, bármi okból áporodott a betegszoba levegője, és még sorolhatnánk. Sok-sok ilyen panasz ugyanis hozzájárulhat ahhoz, hogy a hazai egészségügy irányítási és felügyeleti szervei ne a csodákban meg az emberek jámbor türelmében bízzanak, hanem hozzáfogjanak az egészségügy súlyos gondjainak tényleges orvoslásához. Ahogy ez egy jól működő társadalomban természetes lenne.

Ön egy esztendeje áll a Szlovák Nővérkamara élén. Minek kellene történnie ahhoz, hogy lemondjon? Vagy mikor csap a (műtő)asztalra?

Egyetlen év alatt nem lehet radikális változásokat elérni. Ahhoz több idő kell, hogy netán beletörjön a bicskám. Egyelőre két dologra törekszem: növelni a nővérek napi munkájának presztízsét, illetve hogy ne csak kötelességeik legyenek, hanem nyíltan vállalt saját véleményük is arról, hogy a nővérek nélkül egyszerűen nincs működőképes egészségügyi ellátás. A következő lépésben pedig ezt nemcsak a nővéreknek kell majd tudatosítaniuk. Az állam szemében ugyanis egyelőre nincs becsülete a betegellátásnak, és aki így a legrövidebbet húzza, az sajnos a páciens.