Modern cigányballada a mai magyar valóságból

Oláh Csaba felvételeĺrói pályáját 2002-ben A genovai méregkeverővel kezdte. Egy kalandregénnyel, amely az utolsó darabig elfogyott. Ezt követte 2003-ban a Még a cowboyok is, amely ugyancsak kalandregény, „de nem volt annyira jó, mint az előző”. Harmadik könyve megunhatatlan, letehetetlen. Olyan, mint az intravénás injekció: azonnal hat. Katika egy nyírbátori cigánylány, aki korán elárvult, megjárta a fiatalkorúak börtönét, majd beleszeretett egy javíthatatlan magyar autótolvajba, és anélkül, hogy szülne, gyereke lesz. Derűvel és daccal vándorol lakásról lakásra, rosszból a még lepusztultabba, aztán a jóból a semmibe. Modern cigányballada az egész élete. Ahogy Tristan Schwartz írja: „Sós kútba tették, onnan is kivették, kerék alá tették, onnan is kivették.”

Már a könyv első oldalait olvasva sejtettem: nem lesz könynyű szabadulnom Katika „szorításából”. Márquez hőseivel szemben érzek valami hasonlót. Ők sem eresztenek el, miután leteszem a könyvet. Az a mágikus realizmus, ez itt a fájó magyar valóság?

Vannak részek a könyvben, amelyeket én találtam ki, de a regény hetven százaléka Katika valódi élete. Tehát hiteles történet mindenféle szépítés nélkül. Tegnap például találkoztam Ibivel, aki az én könyvemben fehér. Ő meg kikérte magának, mert büszke arra, hogy cigány.

Miért nem hagyta meg akkor annak?

Nem tudom. Valahogy így alakult. Katika is néha összevissza beszél. Hajlamos rá.

Hol találkozott vele?

Együtt dolgoztunk egy nagy üzletközpont pizzériájában. Én voltam a szakács, Katika a mosogató. Eleinte nem voltunk annyira jóban. Csak később. Ez 2003-ban volt. Vendéglátó-iparit végeztem Csepelen. Odament a legjobb barátom, és én is azt választottam. Ő aztán felszolgáló lett, én meg szakács. Nem voltam jó tanuló, máshova talán fel sem vettek volna. Nem voltak különösebb ambícióim, csak meg akartam oldani az életemet, hogy legyen valahogy. Tizenkét éves koromban, amikor apám megkérdezte, mi akarok lenni, kapásból azt feleltem, hogy író. Ő erre azt felelte, hogy akkor sokat kell tanulnom. Én viszont csak olvasni szerettem. Fekete Istvánt, Gerard Duvallt, Dekameront.

Hogy lett később Schwartz Bélából Tristan Schwartz?

Amikor elkezdtem írni, mondta egy lány, hogy legyek inkább Tristan.

Ő Izolda volt?

Az akart lenni.

Egzotikus vonásaihoz mindenesetre jól illik a név.

A dédnagymamám román volt, az édesanyám szerb családból jött, az édesapám mindig mondja, hogy nem zsidó, de hát...! A nagyapám viszont német, a dédszüleim között meg tótok is voltak. Fél Európa bennem van.

Huszonhárom éves volt, amikor A genovai méregkeverő megjelent. Az még nem egy „élet írta történet”.

Akkoriban az alkímia és a reinkarnáció érdekelt. Ez egy kalandregény. Él egy gazdag kereskedőcsalád Genovában, a reneszánsz korban. Az édesanya megözvegyül, majd újra férjhez megy. Két fia van. Angelo az első férjétől, Lorenzo a másiktól. Angelo a fekete bárány. Megöli a mostohaapját. Lorenzo feleségül kéri a Visconti grófkisasszonyt, de Angelo már az első éjszaka bemegy a lányhoz. Nagyon szövevényes a történet, tele van misztikummal. Már szakács voltam, amikor írni kezdtem, de foglalkoztam sok minden mással is. Jelzáloghitel-értékesítéssel, épületbiztosítással. Még modellkedtem is egy ideig. Három célt tűztem ki magam elé, abból kettő már teljesült. Az első, hogy író legyek, a második, hogy külföldön éljek sokat, tehát utazzak, ami szintén megvalósult, hiszen most ĺrországban élek, a harmadik vágyam pedig az, hogy egyszer filmet csináljak. Hogy megírjam, szerepeljek benne, és én magam rendezzem. A megírás nem okozna gondot, a színészetet még nem próbáltam ki, szerintem drámában jó lennék, vígjátékban nem biztos, a rendezés azonban külön szakma. Azt meg kell tanulni. De én mindig tanulok.

A genovai méregkeverő igazi bestseller lett.

Ráadásul nyáron, amikor anynyian nem is vesznek könyvet. A Még a cowboyok is a jelenben játszódik, az arizonai sivatagban, ahova lehet, hogy most elmegyek, mert az unokatestvérem kint van Floridában. A második könyvem mindenesetre nem lett nagy siker. Nem is akarta senki kiadni a Katikát. A Genovai tényleg bestseller volt. Tele volt piros plakáttal a metró, nagy promóciót kapott. Sokkal nagyobbat, mint most a Katinka. Tehát elég szépen indultam. Annyira szépen, hogy a második regényemtől sokkal többet vártam. Ehelyett ott álltam egy bukott könyvvel a sikerregény után. És akkor úgy gondoltam: lehet, hogy most ennek le kellene ülepednie. Mivel tudtam egy kicsit angolul, szeretem az angol irodalmat, Virginia Woolfot, két lehetőséget adtam magamnak. Anglia vagy ĺrország. A végén egy ír kisváros mellett döntöttem. Egy éve élek kint, azóta sok minden letisztult bennem. Sokat változtam. Már nem vagyok lobbanékony, mint régen.

Amikor elment, a Katika már kiadásra várt?

Még mielőtt elutaztam volna, megkerestem a Csataló ügynökség vezetőjét, Tóth Gábor Ákost, és leadtam neki a kéziratot azzal, hogy csináljunk belőle valamit. És most megjelent a könyv.

Miközben séfként dolgozik egy írországi szálloda konyhájában.

Én nagyon szeretnék az írásból élni, csak azzal foglalkozni, mert nagyon sok időm elmegy mással. A szakácskodás is egy életforma. Felelős munka, nagyon jól kell csinálni, persze nagyon jól megfizetik. Jobban, mint az írást. De nem szeretném ezt sokáig csinálni. Inkább legyen kevesebb pénzem, csak le tudjam tenni az asztalra azt a regényt, amelyet szeretnék. Rosscomon, ahol élek és dolgozom, nekem csak egy állomás. Nem ott fogom leélni az életem, de most ott is jól érzem magam. Ennek is megvan a maga romantikája. Kisváros. Kilépek az utcára, és mindenki köszön, megkérdezik, hogy vagyok. Azt már nem szeretem, ha a tányéromba néznek, hogy lássák, mit főztem. Könnyen lehet, hogy ezután Dublin következik vagy London. Ott ugyan nincsenek barátaim, de olyan város, hogy érdekel.

Napközben ír, este dolgozik, vagy nincs ilyen rend az életében?

Az soha nincs. Kétségek viszont voltak rendesen. Három év kálváriája után kimondtam végre, hogy igen, folytatom, írni fogok. Túljutottam életem első alkotói válságán.

Három év kálvária?

Igen. Én a Katika cigányéletével már 2003-ban készen voltam.

Abban a formában, ahogy most megjelent?

Durva változatban, ami keményebb volt egy kicsit. Ki is vettem belőle valamit, saját meggyőződésemből. Szerencsére maradt elég anyag így is. Az első változat egyébként sokkal szabadszájúbb volt. Az eredeti kiadóm mondta is, hogy nem illik a profiljába. Aztán volt egy rangos kiadó, ahol különböző változtatásokat kértek, és nagyon biztattak. Erre az egészet átírtam, megköszönték, de másfél évig semmi sem történt. Akkor aztán továbbálltam, és így jutottam el a Csatalóhoz, ahol a könyv megtalálta a maga támogatóját.

És most viszi magával Rosscomonba.

Egy gyönyörű házban lakunk négyen. Két ír, egy francia, és én, a magyar. Reggel, amikor felébredek, és kinyitom az ablakomat, egy hatalmas rét van előttem, és ott vannak a lovaim.

A lovai?

Azért mondom így, mert almával szoktam etetni őket. Négy ló. Egy szőke, két barna és egy fehér. Gyönyörűek, amikor szaladgálnak. Mi pedig úgy élünk négyen, mint a Jóbarátok című tévésorozat hősei. Délután járok dolgozni, de még éjfél előtt befejezem. Olyankor már fél Rosscomon ott van a házban, ha buli van. Gitározunk, borozgatunk... lassan el is kell költöznünk, mert a szomszédok már megelégelték ezt a zajos, fiatalos életsílust. De most egy még nagyobb, kertes házba költözünk, ahol nem lakik a közelben senki. A legjobb barátaim brazilok. Ha velük vagyok, megnyugszom. Az írekkel túl nagy a pörgés, a brazil fiúkkal meg szépen elüldögélek. Két szabadnapom van egy héten. Általában éjszaka írok.

Regényt?

Naplót. De csak magamnak. Ezt nem adom ki. Amit egyszer majd igen, az három szerelem története.

Térjünk vissza Katikához! Tudta, hogy amit elmond, az papírra kerül?

Persze. Ezt közösen határoztuk el. Az viszont már egyedül az én döntésem volt, hogy a járulékomból kapni fog. Én nem akarok senkit kizsákmányolni. Másrészt pedig nem vagyok kapzsi, rossz ember.

Bizonyára ennek köszönheti Katinka őszinteségét is.

Hozzám eddig nagyjából mindenki őszinte volt. Én megérzem, ha valaki nem az.

A szakács és a mosogató között nem lehet két lépés távolság?

Eleinte nem is volt annyira felhőtlen a kapcsolatunk. Nem gyűlöltük egymást, csak különösebben én sem foglalkoztam vele, meg ő sem velem. Később lettünk jó barátok. Nekem nagyon sok cigánybarátom van. Soha semmi gondom nem volt velük, sőt gyerekkoromban a legjobbakat mindig a cigányoknál ettem. Megérezték, hogy fenntartás nélkül húztam feléjük, és egy idő után befogadtak, és segítettek, ha bajba kerültem.

Az írek milyenek?

Ők is nagyon összetartóak. Április elején, amikor vagy húsz fiú ott ült nálunk a kandalló mellett, iszogattuk a bort, és el voltam kenődve egy kicsit, mert itthonról olyan híreket kaptam, hogy még mindig nincs szponzorunk a könyvhöz, és a húsz fiú azt mondta, mindenkitől kapok egy százast, és megjelenik a könyv. Két perc alatt meglett volna a szükséges összeg. A cigányok viszont nagyon erőszakosak ĺrországban. A házbeli lány és az egyik fiú elmentek egyszer a cigánytelepre. A srácnak volt valami üzleti ügye. Nekem azt mondták, maradjak otthon, és gyújtsak be a kandallóba. Eltelt vagy húsz perc, és már jöttek is haza. A kocsi ablaka be volt törve, ők meg mindketten véresek voltak. Kirontottak a cigányok a lakókocsijukból, és benyomták az autó ablakát. Az írek ritkán verekednek, de ha mégis, akkor nagyon. Huszonegy éves a lány, huszonhárom a fiú. Hazajöttek és azt mondták: a cigányokkal nem lehet ujjat húzni. Nincs értelme. Megmosakodtak, és már nem is beszéltek a történtekről. Az írek iszonyatosan hidegvérűek, rengeteget lehet tanulni tőlük. Nem jönnek soha zavarba. Nagyon kemény nép. Én ha úgy érzem, nem igazságos, ami történik, nem rejtem véka alá a véleményem. Ott is elmondhatom, de alaposan át kell gondolnom, hogy udvariasan tálaljam. Sok rossz tulajdonságot vetkőztem le köztük. Itthon például mindig türelmetlen voltam. Mindent azonnal akartam. Most már nem. A brazilok nagyon jó barátaim, de a csehekkel, a szlovákokkal és a lengyelekkel is jól kijövök. Én vagyok köztük az egyetlen magyar. Szeretem ĺrországot, de a tortának csak egy szelete az életemben.

Az írás is egy szelet a tortából?

Az írás: szerep. Az utóbbi időben háttérbe szorult hobbi. De most nagyon keményen rá fogok hajtani. Ha fáradt vagyok, nincs is kedvem hozzá. Olyankor inkább az érdekel, mit csinálnak a házban a többiek.

Itthon író, ott szakács?

De ez jó! Erről beszéltem. Szerepek. Kint nem is szeretek arról beszélni, hogy most jelent meg a harmadik könyvem, pedig ők egyfolytában azt kérdezik, mikor lesz már angol fordítás. Egyszer ennek is eljön az ideje, de most nem ez a legfontosabb. A szállodában sem beszélek erről. Akkor mondtam csak meg nekik, hogy író vagyok, amikor be kellett jelentenem, hogy jövök haza a könyvhétre. El is csodálkozott mindenki, de jól reagáltak. Az írek nem irigyek. Nem is foglalkoznak azzal, hogy én most akkor mit keresek ott, ha itthon... A lóverseny, az ír futball sokkal jobban érdekli őket.

Az ír futball? Az milyen?

Kézzel-lábbal játszák. Amikor először láttam, hogy labdával a kezében szalad a játékos, azt mondtam, úristen, ez bolond. Nem, nem, ez ír foci, figyelmeztettek, majd dobja a labdát a másiknak. És tényleg dobta.

Hol érzi jobban magát? Ott vagy itthon?

Amikor itthon vagyok, a kinti életem hiányzik, ha meg kint, akkor ez. Néha úgy érzem, egyikben sem adom teljesen önmagam, de szeretem, hogy így van. Jó ez a kettősség. Élvezem.