Mit hoz számunkra Benedek?

A dokumentum kibocsátását azért is előzte meg akkora várakozás, mert a nyolc hónapja megválasztott, teológusként is jelentős pápa először szólt írásos formában a katolikus hívekhez, sőt „minden keresztényhez és jó szándékú emberhez is”. Enciklikája ezért egyfajta programadó dokumentumnak és hitvallásnak is felfogható. Az új pápa elődjétől, II. János Páltól származó szövegeket is beépített, amivel valószínűleg azt is szerette volna jelezni: folytatja a lengyel pápa által megkezdett utat, a lassú, meghátrálásoktól sem mentes – és korántsem a dogmarendszer és a kánonjog egészére kiterjedő – nyitás útját.

Hogy valamiféle nyitásra van szükség a katolikus egyházban, azt ma már kevesen vitatják. A vallástól való elfordulás ugyanis hatalmas méreteket öltött korunkban, és a jó öreg Európában minden jel arra utal, hogy ez a szekularizációs folyamat még tovább is fog gyorsulni. Mindeközben az is nyilvánvaló, hogy az egyház és a potenciális hívek közötti termékeny kommunikáció hiányosságait nem lehet pusztán a hívőjelöltekre hárítani. Ha a 21. század európai embere valamely egyház tanításaiban nem talál hiteles válaszokat egyre égetőbb egzisztenciális kérdéseire, ha nem lel bennük lelki megnyugvást és a reális életre szabott erkölcsi normarendszert, nem válik annak az egyháznak a hívévé.

XVI. Benedek a valós élet valós kérdéseit, úgy tűnik, észleli. A történeti háttér, valamint az emberi nem alaptermészetének reális értékelésére alapozott, szilárd, ám a gyakorlatban is érvényesíthető erkölcsi támpontokat adó, hiteles válaszokkal azonban adós maradt. A teológus pápa levelében felhívja a figyelmet arra, hogy korunkban „a szexre redukált erosz már fogyasztási cikké vált, amelyet adnak-vesznek.” Pedig – állítja az egyházfő – „a teljességet csupán a másik iránti kizárólagos szeretet adja”. Vagyis a szerelem, amely valóban kizárólagos.

Nem hiszem, hogy lenne ma Európában olyan teljes életet élő, egészséges pszichéjű felnőtt ember, aki ezt tagadná. Csakhogy az ember nem a legtökéletesebb teljesség folyamatos megélésére lett programozva. A reális élethez minden korban hozzátartoztak a kisebb (és más természetű) örömök is. A humán kultúra nyomon követhető évezredei arról tanúskodnak, hogy a társadalmi rendek, államalakulatok, szokásrendszerek, erkölcsi világképek és vallások kialakultak, változtak, egymásba szövődtek és új értékrendek mentén újraformálódtak, minden folyton forrott, módosult, csak az igaz szerelemből és a pőre nemi vágyból fakadó szexualitás egymás mellett élése maradt örök és változ(tat)hatatlan. És ha hagyták: békés.

Az alább csokorba szedett néhány példával egyrészt a fönti állításokat kívánom alátámasztani, másrészt pedig arra szeretnék rámutatni, hogy a szerelem nélküli szexuális cselekvés tiltása és ezzel párhuzamos folyamatos gyakorlása még a pápaság sok évszázados történetében is rengeteg képmutatás forrása volt.

Kezdjük talán Távol-Keleten. Például Kínában, ahol nemrég még a maoista puritanizmus minden államvallásnál keményebb módszerekkel – és persze legalább olyan hatástalanul – védte a kommunista ember méltóságát, már háromezer évvel ezelőtt államilag szabályozott nyilvánosházak üzemeltek. Ami persze a császári kincstár számottevő gyarapodását eredményezte. Indiában egy templom több száz „mennyei prostituáltat” is állományban tartott. E kéjnők – akiket isten szolgálóinak tartottak – legálisan persze csak az istenek evilági megtestesüléseivel, az uralkodóval és a bráhmin papokkal hálhattak volna, de hát a szükség (meg a zabolázhatatlan hivatástudat) olykor törvényt bont…

Hérodotosztól tudjuk, hogy Krisztus előtt több száz évvel a babiloni prostitúció is a vallás védelmében virágzott. A Melitta-kultusz nem ismert pardont: a babilóniai nők számára egyenesen kötelezővé tette, hogy életükben legalább egyszer idegen férfival enyelegjenek. A bölcs vallás fájdalomdíjként persze némi anyagi természetű elégtétel behajtását is engedélyezte a hitbuzgó fehérnépeknek. Az említett kultusz egyébként igencsak termékeny talajra talált a jelenleg oly szigorú erkölcsű muzulmán világban, ahol az egyszerű halandóknak már csupán néhány feleség engedélyezett, és a nők számára se nagyon mutatkozik más kitörési lehetőség a „szerelmi” sokszögből, csak a hastáncosnői karrier. Melitta dicséretében a leírások szerint leginkább a fáraók országának lányai-asszonyai jeleskedtek. Noha igaz, az egyiptomi nők az ősi mesterséget nem egyszerűen csak a maguk, jobban mondva számos partnerük hosszú szakállára, hanem ĺzisz napistennek és a termékenység istennőjének, Ozirisznek a szakrális késztetésére űzték. A föníciaiak gyakorlata pedig hasonló volt a még ma is élő eszkimó szokásokhoz: úgy illett, hogy a vendégszerető férfiú a jövevénynek felajánlja lányát vagy feleségét. Tudni kell persze, hogy a vérbeli kereskedő nép – amely a pénz bevezetésével a sokszor csak nagy nehézségek árán nyélbe üthető barterügyletek elkerülését tette lehetővé a kéjsóvár emberiség számára – e felajánlást sohasem gondolta anyagi ellentételezés nélkülinek.

Az ókori görögök a kéjelgés kultiválásában is maradandót alkottak. A városállamok polgárait már nem vallási eksztázisban fetrengő papnők vagy repedt sarkú cafkák, sőt nem is kedves, ám pallérozatlan leánykák és faragatlan modorú kereskedőfeleségek, hanem művelt hetérák szórakoztatták – első lépcsőben énekszóval, muzsikával, tánccal és magasröptű költeményekkel, majd kimunkált testük megannyi halmának és homorulatának rafináltnál rafináltabb felkínálásával. A korlátokat nem ismerő Vénusz- és Adonisz-imádat i. e. 600-ban aztán Szolónt, a jeles államférfit arra késztette, hogy szabályozza a nyilvános paráználkodást – és végre Európában is felállítsa az első állami bordélyházat.

Az Örök Város népe már az ókorban is szorgalmasan áldozott Erósz oltárán, lett légyen ez az oltár fogadóban, cirkuszban, fürdőben vagy a meretrixek kéjmámorban úszó imaházaiban, a lupanariumokban. Sokan állítják, hogy a rómaiak szinte mindent a görögöktől vettek át, és a beton felfedezésén kívül semmilyen jelentősebb találmány nem fűződik a nevükhöz. Nos, ez vaskos tévedés! A bárca, a hatósági nyilvántartás is innen ered. Caligula császár vezette be, aki a prostitúcióra elsőként vetett ki adót. És a keresztény Rómában se változtak meg a viszonyok! (Itt terjedelmi okokból, sajnos, át kell ugornunk néhány évszázadot.) Fischer Lajos Roma caput mundi című dolgozatából arról szerezhetünk tudomást, hogy „Az 1526–27. évi római népszámlálás adatai szerint az 55 000-es lélekszámú város lakosságának kb. 10%-át tették ki a prostituáltak.” A 16. század Rómája tehát – olvasható a tanulmányban – „egyidejűleg volt a keresztény világ és a világprostitúció fővárosa.” Csoda-e hát, hogy olykor a Rómában élő főpapok, sőt maguk az egyházfők is kísértésbe estek?!

Marianna Beck A pornográfia gyökerei című művében írja: 1524-ben „Guilio Romano 16, közösülő párokat ábrázoló jelenetet rajzolt a Vatikán falaira.” Mesterét, Rafaellót pedig „egyszer felkérték rá, hogy egy vatikáni kardinális fürdőszobájának falait erotikus jelenetekkel díszítse.” Mindez ráadásul nem is számított devianciának. Fischer szerint a 15. század végén és a 16. század elején a „kereszténység történetében egyedülállóan pozitív a szexualitás megítélése. A klasszikus görög és római irodalom hatására szalonképes témává és kultúrát hordozó elemmé válik az erotika, megszűnik a homoszexualitás tabu jellege. Amíg a papság az előző évszázadokban a konkubinátussal (concubina: ágyas, vadházasságban élő nő – H. Z. megj.) játszotta ki a cölibátus intézményét, most a kurtizánok lépnek ebbe a szerepkörbe: az egyház számára elfogadhatóbb, ha papjai heti néhány alkalommal felkeresik »Vénusz lányait«, mint a konkubináikkal való, a házasságra emlékeztető tartós együttélés. A kurtizánok a társadalom felső rétegeinek elismert tagjai, szabad bejárással rendelkeznek a pápai udvarba. Számtalan püspök, érsek, VIII. Ince és VI. Sándor pápa ismeri el közös gyermekeik legalizálásával a hozzájuk fűződő viszonyt – VI. Sándor maga is egy ilyen törvénytelen kapcsolatból származik.”

És végül még néhány adat. Franciaországban a 13. század elején, a puritán Angliában már a 12. században, Hamburgban pedig 1292-ben engedélyezték a bordélyokat. Budapesten csak a 19. század közepén nyílottak meg az első kuplerájok. (Elgondolkodtató, hogy a mélyen katolikus Habsburgok is bordélyházzal jutalmazták a szabadságharc bujdosóit feladó spicliket.) Persze korábban is virágzott már az ipar Magyarországon. Mária Terézia idejében ráadásul – no, nem mintha valaha is importra szorultunk volna – évente két hajórakomány kitoloncolt szajha érkezett Bécsből.

A fentiek tükrében tehát úgy tűnik, Szent Péter sokadik utódja olyan erkölcsi normának való teljes megfelelésre buzdítja a harmadik évezred katolikusait, amelyeket a világtörténelemben még soha, egyetlen társadalomnak sem sikerült maradéktalanul betartania. Azon közösségeknek sem, amelyeket elkárhozás terhe alatt erre intettek. Sőt, még azoknak sem, akik erre intették. Nem tudni persze, mit tartogat még… – mit hoz számunkra Benedek?