Mindennapi prófétánkat add meg nekünk ma…

Az alább következő írásnak semmilyen politikafilozófiai, esetleg reálpolitikai relevanciái nincsenek. Csupán egy társadalmi jelenséget próbál a típusalkotás segítségével megragadni. Ez az eljárás gyakori a szociológiában, és nagy általánosságban két típusformát alkalmaz: a társadalmi típust és az ideáltípust. Az utóbbira jó példa Max Weber karizmatikus vezető típusa, vagy pedig az Eduard Spranger által megformált típusok: az elméleti, a gazdasági, az esztétikai, a hatalmi, a vallásos stb. ember. Amiből kitűnik, hogy az ideáltípus a konkrét ember egy adott jegyét vagy tulajdonságát emeli a tiszta absztrakció szintjére. Ennek az elvonatkoztatásnak a szerepe éppen abban van, hogy jobban láthatóvá váljanak a funkcionális összefüggések az adott típus jellemzői és társadalomban játszott szerepe között.

Az ideáltípus nagyon gyakran átfedődik a társadalmi archetípussal, vagyis azzal a szereppel, amelyet egy adott korban a korokon átívelő jelenség objektivációja jelent. Azaz ne gondoljuk, hogy a múlt nem térhet vissza. Az ismétlődés lehetetlensége csupán az abszolút identitás szintjén érvényes. Egyébként pedig számolnunk kell az egyidejűtlenségek egyidejűségével. Ami ugyan az irodalomban és a művészetekben a legszebb variációkat hozza létre, de a politika szintjén vagy visszaránthat bennünket egy meghaladott állapotba, vagy pedig a legvadabb víziókat próbálja ránk erőszakolni. Vagyis: ott, ahol egyértelműen számolni kell a kauzális viszonyokkal – mint példának okáért a politikában –, ott nem hághatjuk át a természetes (mert mindennapi és megszokott) időviszonyokat. Még egyszerűbben: az adottságok érvényét felfüggesztő politikai elméletek lehetségesek, csupán ne akarjuk azokat itt és most érvényesíteni, mert az abszurd – rosszabb esetben embertelen – helyzetet teremthet. Az emberiség történelme, de főként a XX. század erre eléggé elrettentő példákkal szolgált.

Az abszurditás lényegét alkotó paradoxonokat a hit tárgyaként lehet kezelni. A probléma akkor jelentkezik, amikor az egyéni szinten megkérdőjelezhetetlen hit kivetül a társadalom más csoportjaira is, és a manipuláció részét képezi. A társadalmi mozgásokat irányító erők oldalán mindig felbukkannak olyan szubjektumok, amelyek a mindennapok vonatkozásaitól olyannyira képesek eltekinteni, és a „felsőbb igazságokhoz” igazítani minden lépésüket, hogy e célokat már el kell oldozni az értelemtől, és a hithez csatlakoztatják. Az ám, de míg ennek a hitnek a tartalma az irányító szubjektum oldaláról a hit által indokolt, az irányított csoport számára abszurd, mert értelem nélküli és megindokolatlan. Hacsak nem ugyanaz a hit mozgatja mindkét felet. Viszont a modern társadalmak szervezeti kapcsolatait a racionalitás és az intézményesült funkcionalitás uralja. Minden más marginalizált helyzetbe kerül.

A hitre alapozott üzenetek hordozói a próféták. Kik is ők? A szó eredeti jelentése értelmében a próféta szószólót jelent: azt a személyt, aki Isten nevében és a nép érdekében szót emel vallásos és politikai ügyekben, és aki figyelmezteti a népet, ha eltért Isten törvényeitől. A próféta volt az ószövetségi korban az a médium, akin keresztül megvalósult az isten–ember kapcsolat. A próféta mindig Jahvéra hivatkozik, az istenség üzenetét közvetíti.

Gondoljunk bele, milyen következményekkel járt ez a küldetés a próféta számára. Ha valaki lelke mélyén hiszi és vallja, hogy ő Isten szószólója, akkor ebből a meggyőződésből több következtetést is le kell vonnia önmagának és követőinek egyaránt. Az első az, hogy Isten mindentudó, tehát tévedhetetlen. Aki tévedhetetlen, az birtokában van az igazságnak, sőt, az egyedüli, megrendíthetetlen igazságnak. A próféta ennek tudását kapta Istentől, vagyis az ő véleményét sem kérdőjelezheti meg senki. Aki ezt tenné, az nem egyszerűen tévelygő hitetlen, hanem a nép lelkét mételyező veszedelmes agnosztikus. Továbbá: az igazság nemcsak tökéletes tudás, hanem erkölcsi cél is. Aki nem az igazságot – értsd: az egyetlen igazságot – tartja állandóan szem előtt, aki nem ezt szolgálja, az gazember. Végezetül, de nem utolsósorban: az Isten a lét alapja, aki tehát az ő igazságát vonja kétségbe, az tagadja az értelmes létet is. Más szóval: hogy jön ahhoz az egyén, a mindenség eme porszeme, hogy önmagát merje tartani kétkedése alanyának és léte vonatkozási pontjának, ha a napnál is világosabb, hogy van felette valaki, akit a próféta képvisel? (Apropó: gondoljuk még el azt is, hogy ez a próféta választott képviselő. Egyáltalán létezhet olyan instancia, amelyik őt felelősségre vonhatja?) Tehet mást a próféta, mint hogy felháborodik, és ostorozni kezdi azokat, akik nem tudják vagy nem akarják felismerni, hogy ő az, aki érettük küldetett?

Az élet azonban van annyira „romlott”, hogy az emberek inkább saját közvetlen érdekeiket, semmint az isteni parancsolatot követik. Mit tehet ez esetben a próféta? Pontosabban: a mai próféta? Mivel ma él, hiányzik belőle az ószövetségi igehirdetők lobogó fanatikusságának az a jegye, hogy meggyőződését mindenki ellenében is hirdeti. Nem, a mai próféta nem ennyire ostoba (pardon: elvakult), ő már a modern média emlőin nevelkedett fel, és tudja, hogy csak azt hirdetheti, amit a többség megfelelő előkészítés után hallani akar. Sőt, hivatkozni sem Istenre hivatkozik már, hanem annak a csoportnak a magasztos érdekeire, amelyhez fordul. Ez ugyanis közös minden korok prófétáiban: mindig szükségük van valamilyen felsőbb egységre vagy elvre, amelyre hivatkozva elfogadtatják küldetésüket. Isten vagy nép, nemzet vagy haza – egyre megy, hiszen mindegyik olyan egyén feletti önálló entitás, amiben ugyanakkor feltalálható az elvontságnak az a foka, amely megengedi, hogy általánosító elképzeléseit a próféta gátlások nélkül belévetíthesse.

Nem emlékszem olyan példára a történelemből, amikor az Isten tiltakozott volna valamelyik prófétája tettei ellen. Jónás esetében csak azért avatkozott be, mert ő vonakodott volt betölteni a parancsát. Népek is ritkán emelik fel szavukat ilyen ügyekben. Sejtésem szerint legalább két okból. Az egyik az, hogy egy elvont általánosság amúgy sem tud megszólalni. A másik az lenne, hogy a nép gazdasági, politikai és köznapi racionalitású egyedei kalkulálnak: várjuk ki, mire jut a próféta. Talán valami haszon is húzható belőle. A próféta tehát balek is, de nincs mitől félnie. Egyrészt az, akire hivatkozik, amúgy sem tudja felelősségre vonni esetleges túlzásai miatt, másrészt pedig számíthat a fanatikusság és az önző számítás titkos frigyére.

Wittgenstein írja egy helyütt: „Az embereket nem lehet a jóra vezetni; vezetni csak valahová lehet őket. A jó a valóság határain túl van.” Ezt a mélységesen igaz és pontos kijelentést a próféták nem veszik és nem is fogják figyelembe venni soha. Egyrészt azért, mert rendíthetetlenül hisznek abban, hogy ők a jó letéteményesei. Sőt, még abban is, hogy ismerik az utat a „van” világától a „kell” birodalmáig. Ami csak arról tanúskodik, hogy filozófiai műveltségük a nullával egyenlő. Másrészt – amenynyiben nagyon is pragmatikusan megalapozott profetizmusról van szó – azért, mert Wittgenstein nyomán kitűnne, hogy blöffölnek, amikor a valóságon túlit érdekként tüntetik fel.

Mély, metafizikai hallgatás és elvtelen szövetségek – ez a két erő a ma prófétájának legszilárdabb szövetségese. A hallgatást maga a próféta is támogatja halálos komolyságával. Ez a jellemző vonása, annak ellenére, hogy a kor maga ironikus, esetleg tragikomikus. De még ha figyelmen kívül hagynánk kor és egyén egymáshoz nem illését – mert ez a defektus mással is megeshet –, akkor is meg kellene fontolnunk Platón megjegyzését az isteni őrületről. Igaz, Platón a próféták jóslási képességét a révület egyik formájának tekinti, de felmutatja a próféták alapjellemzőjét is: megnyilvánulásaik nem evilági eredetűek. Az istenségtől (vagy az annak tartott entitástól) kapott egyértelmű üzenetük szöges ellentétben áll mindennapjaink sokszínűségével és szétágazó tendenciáival. Ezt képtelen a próféta elfogadni, és ezért halálosan komoly. Ha pedig tréfálkozik, az a tréfa hátborzongató.

Most pedig képzeljük el a halálos komolyság, az egyértelműség és a kizárólagosságtudat egymásba fonódását egyetlen személynél! És gondoljuk hozzá azt is, hogy ez a személy nem a fennálló rendet ostorozza – mint az ószövetségi próféták tették –, hanem annak szorgos építője és haszonélvezője. Ebben az esetben csak fohászkodhatunk – de kihez? –, hogy ha a prófétát az Isten küldte, akkor az Isten is mentsen meg tőle.

Ui.: Még manapság is felfedezhetünk a filmek végén egy ilyen feliratot: „A filmben ábrázolt események és személyek a fantázia termékei.” Amivel az alkotók alighanem a valóságra utaló elemek szüzsébeli szerepét és saját büntetőjogi érintetlenségüket védik. Nos én ezt a védekezést mellőzöm. Két okból is: Az első az, hogy mindenfajta tipizáció, így az enyém is valós személy(ek) létező tulajdonságait rántja össze egy képbe. Ha valaki esetleg magára ismerne a típusban, lelke rajta. Én csupán azt fűzném hozzá a Szentírás stílusában: „Te mondád.” A másik ok az, hogy ennek az írásnak egy része már megjelent 1992-ben. És ha a jelenség még mindig él, akkor nem védekeznem, hanem büszkének kellene lennem, hogy az új rendszer elején megláttam ezt a túlélő és viszonyaink között virulens típust. Ha közben mutáción is átment, akkor annál veszélyesebb.

És még egy, utolsó, személyes megjegyzés. A mai próféta egyáltalán nem tekinthető liberális gondolkodónak. Szamárság is lenne ezt számon kérni rajta. Éppen ezért nem Locke toleranciaértelmezésére, hanem Szent Ágoston egy mondatára figyelmeztetném őt. ĺgy hangzik: „Magamnál mi van közelebb hozzám?” Vagyis arra kérem közösségünk prófétáját/prófétáit, ha lehet, ne beszéljenek az én nevemben! Tudom, hogy a mindenkori próféta a jó pásztor szerepében tetszeleg, és szeretné maga köré gyűjteni saját nyáját. Nos, bármennyire szép és megható is az elkóborolt bárány és az őt megtaláló jó pásztor képe, szeretném, ha bolyongásomból én magam találnám meg a kiutat. Nem biztos, hogy ez sikerülni fog, de több garanciát a próféta sem tud nyújtani. Sőt, lehetséges, hogy én jobban tudom, mit szeretnék és mire vágyom, mint ő. Szent Ágoston őszinte kételye és magakeresése sokkal vonzóbb, mint a próféta megalapozatlan magabiztossága és dölyfössége.

És mivel magánember, nem pedig politikus vagyok – hál’ istennek! –, nekem nincs is szükségem szószólóra (szóvivőre).