„Minden perc ajándék”

GAZDAG JÓZSEF

Márai Sándor 1943-ban kezdte írni naplóját. Ekkor már befutott, ünnepelt író, több mint két tucat könyv szerzője. Sikere van a színházi körökben is: A kassai polgárokat a Nemzetiben mutatják be, a Kaland című színművét pedig Európa színpadain játsszák, Spanyolországtól Skandináviáig.

Naplója különös vállalkozás. A legkevésbé sem hasonlít a Csáth-, Kosztolányi-, Musil vagy Kafka-féle „élveboncoló” naplókra. Hiányoznak belőle a „szemérmetlenül intim” részek. Mintha egy rendíthetetlen nyugalmú sztoikus figyelné hűvös tekintettel a körülötte zajló eseményeket. Pedig Márai impulzív személyiség volt, s jelenetet tudott rendezni olyankor is, ha valaki barkochbázás közben egy tárgyra azt mondta, fogalom. Az egyetlen múltbéli esemény, amit évekkel később is gyakran említ naplójában, kisfia halála (a rokonok visszaemlékezései szerint utána hónapokig alig szólalt meg).

Márai az 1943-as évben súlyos ideggyulladás miatt három hónapot tölt ágyban fekve, lábadozása a napló kezdetének idejére esik. „Már tudok járni, csak nagyon nehezen” – írja. Angyal Dávid irodalomtörténész jegyezte fel 1943 májusában: „Márai ma megjelent az akadémiai ülésen. Botra támaszkodik, igen rossz színben van. Lefogyott.”

A háború közepette is dolgozni akar, végkimerülésig. Ha elutazik valahová, a váltás ruha mellett az írógépet és a naplóját viszi magával. Az írás jelenti számára az életet, mindent annak rendel alá, a társas kapcsolatokat, az étkezést, a nemiséget. „Dolgoznom kell, amíg élek.”

A legszigorúbb fegyelemmel igyekszik bevezetni egyfajta napirendet, pedig körülötte teljes anarchia van kialakulóban, a nyilasok, ezek a „megvadult cserkészek, torz kamaszok” gyanakodva méregetik a művelt européert, „körülszaglásszák”, „kóstolgatják”. Márait már az egy évvel korábban megjelent, Röpirat a nemzetnevelés ügyében című, a műveltség elsőbbrendűségét hirdető esszéje után is sokfelől támadták. „Itt mindenki gyanús volt, aki hirdetni merte, hogy nincs más tekintély, csak az értelem, a tehetség, a minőség és a nagylelkű jellem tekintélye.”

Kassára utazik, oda menekíti ruhatárukat. Egy kassai kávéházban kezdi írni a Varázs című színművét (amely 1945 végén került színpadra, s Márai értékelése szerint megbukott; pedig a főszerepet Tolnay Klári játszotta). Nem találja a helyét, szakít az újságírással, a sajtót züllöttnek, a magyar írásbeliséget sutának, nyeglének, üresnek és szegénynek nevezi. Kifogásolja az írók (Németh László, Illyés Gyula) politikai szerepvállalását, a „reménytelenül divatjamúlt” politikai elitet „neobarokk úrhatnámsággal” vádolja, és élesen bírálja a „jobboldaliság” eszméjét kisajátító, annak fals értelmezését adó magyarságot, amely „mintha ma is zsinóros dolmányt viselne.”

A teljes visszavonulás mellett dönt. „Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, a munkám felé. Kivándorolni a munkámba” – írja 1943 telén. Az írás feltételei addigra jelentősen megváltoztak, állandó készültségben él, Budapest bombázási célpont, néha munka közben éri a riadó. „Amíg írom a párbeszédet, arra is kell gondolnom, hogy sietnem kell, mert talán nem lesz időm befejezni a mondatot.”

1944. március 19-én a német csapatok megszállják Magyarországot. Márai nem érzi magát biztonságban, feleségével együtt három nappal később elhagyja Budapestet. Leányfalura költöznek, Gergely Rudolf antikvárius házába. Itt kapják a híreket a pogromokról, arról, hogy Kassán két nap leforgása alatt 14 ezer zsidót tereltek a téglagyár területére, ahonnan négy transzportban az auschwitzi és a buchenwaldi haláltáborokba deportálták őket – köztük Márai feleségének, a jómódú zsidó családból származó Matzner Lolának az édesapját is.

Márai riadt iszonyattal figyeli, ahogy a „hőbörödött turulisták” a németek kegyeit keresve sorba állnak, hogy segédkezzenek a gyilkolásokban. „Szégyen a napon járni. Szégyen élni” – írja naplójába. Lejegyzi egy kassai zsidó orvos esetét, akit munkatáborba vittek. Ennek az orvosnak jól felszerelt vidéki rendelője volt, röntgengéppel és elektrokardiogrammal; a rendelőért ketten vetélkedtek, egy helybéli tisztiorvos és egy belgyógyász, végül párbaj lett a dologból, „mert mi lovagias nép, úriemberek vagyunk, kérlekalássan.”

Leányfalun meghúzódva várják a front érkezését, amikor egy hölgy felkeresi Márait azzal, hogy 600 ezer pengőért Kairóba menekülhet, vöröskeresztes repülőgépen. Márai nemet mond, s mint utóbb kiderül, jól teszi: a repülő a mauthauseni koncentrációs táborba szállította utasait. Felkészül az öngyilkosságra is, több adag morfint szerez be, „hogy biztos lehessek, ha már nagyon céltalan.” Budai lakásán rendőrök keresik, a házmestertől megtudja, hogy német katonák négy golyót lőttek be az ablakon keresztül, s azt állították, odabent rejtőzik valaki. „Ha a lakásban találnak, agyonlőnek vagy elcipelnek” – jegyzi fel naplójába, majd, mintha nem is az életéről lett volna szó, a következő bejegyzés Maeterlinck könyvére vonatkozik.

Márai naplójának jellegzetes vonása ez: a legvadabb ostrom közepette is művelte magát, klasszikusokat olvasott eredetiben, mert úgy tartotta, hogy Európa legmélyebb értelme nem a háborúkban, hanem például egy Bach-fúgában manifesztálódik. „Lehet, hogy krumpli és tüzelő nem lesz e télen, de Goethe, Shakespeare és Arany János lesz.”

Néha – papírokért vagy élelemért („hetek óta nem ettem egy falat húst”) – Budapestre megy, ahol egy vendéglőben kap egy tál tésztát, mert „a tulajdonos nagy híve az irodalomnak”. A boltok üresek, karácsony közeledtével nincs se alma, se dió. Mindenütt véres húscafatok, csomagolópapírral letakart holttestek a pesti utcákon. „Minden perc ajándék” – írja ezek után. A fővárosban elterjedt, hogy Márait elfogták és elhurcolták a németek. „Az emberek pillantása az utcán: ez él még? És mégis, milyen jogon?”

Az európai humanizmus hívének vallja magát akkor is, amikor „odakint” teljes a terror és a pánik, amikor az igazi rémhíreket már nem az utca népe találja ki, hanem a napilapok közlik. „Semmi panasz, semmi lázadás: mély közöny van bennem” – írja, miközben Pesten intézményessé válik a fosztogatás, nyilas hordák rabolnak lakásról lakásra, üzletről üzletre. „Erős lelket adjál, Istenem, hogy […] nyugodtan és sopánkodás nélkül tudjak meghalni, ha elsodor a vihar. Erőt, hogy az utolsó pillanatig hűséges maradjak lelkemhez, s mindahhoz, amiben hittem.”

(Márai Sándor: A teljes napló. 1943–1944. Helikon, Budapest, 420 oldal)