Miért éppen Bosznia?

ÚJ SZÓ-HÁTTÉR

Ahhoz, hogy valamennyire is megértsük a térség feszültségeit és 20. századi történetét, legalább fő vonalakban át kell tekintenünk az államiság, a népesség és a konfesszionális hovatartozás kérdéseit.

Bosznia mint valamennyire különálló, földrajzilag-politikailag meghatározható egység a 10. században bukkan fel a forrásokban. Egy kis tartományt neveztek így a Boszna folyó felső és középső folyása mentén. (A mai Bosznia-Hercegovina másik részén, Hercegovina területén a 9–12. században Hum és Travunia fejedelemsége osztozkodott, majd a szerb királyság foglalta el.) Bosnyák államról, államiságról modernebb értelemben csak a 14. századtól beszélhetünk: I. Tvrtko (1353– 1391) vette fel a királyi címet, melyet utódai is viseltek egészen a török hódításig. Az ő idején élte Bosznia a virágkorát, s ő volt az, aki országához csatolta a mai Hercegovina jelentős részét is. A középkori Bosznia végét az 1463-as török invázió jelentette, amikor Hódító Mohamed török szultán elfoglalta az országot, amely egészen 1878- ig az Oszmán Birodalom része maradt.

Ortodoxok, katolikusok és muzulmánok

A térségben a 7. században jelentek meg a szláv törzsek. Ugyanakkor „néhány egyedi jelenség, amelyre nincs példa a szláv folklórban (például a csuklók tetoválása, a falusi építészet néhány jellemzője, a táncritmus, a népviselet, a pogány hiedelemvilág néhány maradványa) azt sejteti, hogy a szláv dominancia ellenére az őslakosok tradíciója erőteljesebb kultúraformáló tényezőként hatott” – állapítja meg Farkas Tímea A nemzetté válás problémája Bosznia-Hercegovinában a 20. században című tanulmányában.

A kereszténység már a 10. században terjedni kezdett: keleti irányból megjelent a bizánci szertartású, szláv rítusú ortodoxia, Horvátország és Dalmácia irányából pedig a latin terminusú kereszténység. A jobban megközelíthető területeken a térítés viszonylag gyorsan ment végbe, de miután Bosznia mind a Kelet, mind a Nyugat számára egyaránt periférián helyezkedett el, hatásuk nem volt olyan intenzív. 1200 körül megjelent a színen egy harmadik felekezet, a bogumilizmus és az önálló bosnyák egyház (crkva bosanska) is. A bosnyák egyház az egyik legrejtélyesebb szelete az európai egyháztörténetnek: máig nem sikerült egyértelműen megmagyarázni sem az eredetét, sem a teljes felépítését, sem a gyors felszámolódását. (Igen kevés forrás maradt fenn, ezek alapján azonban arra lehet következtetni, hogy a crkva bosanska tanai nagyrészt megegyeztek a katolikus egyház tanításaival, s nem egy szigorúan dualisztikus eretnekmozgalomról volt szó.) A bogumilizmus végét az oszmán hódítás jelentette, bár az „áttérés” pontos menetéről megoszlanak a vélemények. Az azonban bizonyos, hogy a török előretörés olyan vallási változásokat eredményezett itt, amire egész Európában nem volt példa. A hódítatás után a helyi lakosság jelentős része áttért az iszlám hitre: elsősorban a bosnyák egyház híveit érintette a vallásváltás, aminek a hátterében nyilvánvalóan gazdasági megfontolások – részleges adómentesség, karrierlehetőség, társadalmi felemelkedés, az élet számos területén privilegizált helyzet a keresztényekhez képest – is álltak. A 16–17. század fordulójára a boszniai lakosság abszolút többségét, Hercegovinában pedig a viszonylag legnagyobb vallási közösséget a muzulmánok alkották. Ezek pedig példaszerűen beilleszkedtek az Oszmán Birodalom társadalmi szövetébe: a helyi muzulmán vezető rétegben (állami tisztségviselők, katonai elit) a szláv elemek alkották a többséget, és különleges tény a szláv eredetű törzsökös hazai feudális földbirtokos réteg fennmaradása is.

Szerbek, horvátok

vagy bosnyákok?

A 19. századra Bosznia-Hercegovinában a modern nemzetté válás folyamatát alapvetően a vallási elkülönülés határozta meg. A három meghatározó boszniai vallási-társadalmi csoport közül az ortodoxok a szerb nemzettel, a katolikusok a horvátokkal azonosították magukat. A nagy kérdést a helyi muzulmán lakosság mibenléte jelentette. A szerb nemzettudat a boszniai muzulmánokat a szerb etnikumhoz tartozóknak tekintette, még azzal együtt is, hogy bizalmatlanul (olykor egyenesen ellenségesen) tekintett rájuk: ők voltak a szerb nemzeti kiteljesedést gátló oszmán államhatalom helyi támaszai. Ezzel párhuzamosan a 19. századi horvát politikusok meg voltak győződve Bosznia-Hercegovina alapvetően horvát jellegéről. Ugyanakkor a muszlim vallású lakosság önmeghatározásában nem a nyelv, hanem a vallás jelentette a másoktól való elhatárolódás alapját, és ezen a mindennél erősebbnek bizonyuló tényezőn elbuktak a konkurens nemzeti ideológiák. A bosnyák identitás kialakulása azonban hosszadalmas folyamat volt: a muzulmán értelmiségiek – azaz, akik egyáltalán szükségét érezték hovatartozásuk megfogalmazásának – még a 19–20. század fordulóján is gyakran „muzulmán szerbként” vagy „muzulmán horvátként” aposztrofálták magukat.

Itt érdemes legalább az utalás szintjén kitérnünk a térségben lezajlott hatalmi változásokra. Bosznia-Hercegovina iránt a szomszédos Szerbia újkori államisága kezdetétől élénk érdeklődést tanúsított. A szerbek már a 19. század első harmadában lerázták magukról a török fennhatóságot, mégpedig a sorozatos orosz–török konfliktusokból és az orosz támogatásból profitálva. 1830- ban a szultán kiadta a fermánt, amely elismerte Szerbia belső önállóságát, Milos Obrenovicsot, a második szerb felkelés vezetőjét pedig örökletes fejedelemnek ismerte el. A következő évtizedekben egyre határozottabb körvonalakat öltött az az elképzelés, mely a délszláv népek egyesítését tűzte ki célul a szerbek vezetésével. Belgrádban 1860-ban megalakult az első hivatalos szerb– bosnyák bizottság, hogy felkeléseket készítsen elő – ügynököket toborozzanak, titkos fegyverraktárakat hozzanak létre – Boszniában. Szerbia (és vele együtt Montenegró, valamint Románia) teljes állami függetlenségét az 1877-ben kitört újabb orosz–török háborút lezáró berlini kongresszus (1878) mondta ki – az európai nagyhatalmak ugyanitt döntöttek arról, hogy Bosznia–Hercegovina területét az Osztrák– Magyar Monarchiára bízzák.

A Monarchia színre lép

Az oszmán impérium északnyugati peremvidékén elhelyezkedő Boszniában és Hercegovinában a 19. század közepétől a súlyos adóterhek miatt gyakorlatilag egymást érték a főként ortodox parasztok által kirobbantott felkelések. 1875 nyarán azután lángba borult az egész bosnyák tartomány. Vezetői deklarálták Bosznia és Szerbia egyesülését, de a mozgalom gyorsan lehanyatlott. A keleti válság viszont ekkorra már európai méreteket öltött, így Bosznia sorsa a nagyhatalmak titkos tárgyalásain dőlt el. Röviden elmondható, hogy Oroszország és a Monarchia marakodott a balkáni területeken. A berlini tárgyalások eredményeképp Bécs jogot kapott Bosznia és Hercegovina megszállására és igazgatására. A Monarchia a két tartományt Bosznia-Hercegovina néven egyetlen közigazgatási egységgé olvasztotta össze, közvetlenül a koronának rendelve alá, így nem valósult meg a monarchiabeli horvátok azon törekvése, hogy a magyar korona országaihoz tartozó Horvátországhoz csatolják a tartományt, és így bírják rá a Habsburgokat a trialista birodalmi átalakításra.

Az újonnan megszerzett tartomány pacifikálásában meghatározó szerepet játszott Kállay Béni tartományi vezetői tevékenysége (1882–1902). Kállay – aki balkáni „kormányzósága mellett a Monarchia közös pénzügyminisztériumát is irányította – különös gonddal támogatta az önálló bosnyák történeti-politikai identitás fokozatos kialakulását. A szerb és horvát nacionalizmus versengésével szemben Kállay egy integráló boszniai nemzettudat kialakításában látta a megoldást. Úgy vélte, az etnikai nacionalizmusok befolyása egyfajta erős tartományi patriotizmussal ellensúlyozható; a „boszniai nemzetet” egy olyan politikai képződményként képzelte el, amelynek többvallású elitjét a boszniai különállás tudata fogja össze. A „bosnyák alkirály” felfogásában a bosnyák nemzetkoncepció fontos történeti elemét a boszniai muzulmánság bogumil–szláv származása képezte. Bosznia-Hercegovina modernizálása, a tudományos és kulturális intézményhálózat kiépítése mellett Kállay számos közigazgatási rendelettel hangsúlyozta Bosznia önállóságát, a délszláv környezettől eltérő, sajátos jellegét. Terve azonban illúziónak bizonyult: a szerb népesség többsége a nagyszerb nacionalizmust támogatta, kisebb részben a jugoszláv gondolatot érezte a magáénak, és hasonló volt a helyzet a horvátokkal is. A muzulmánok tartományi öntudatához szintén valamifajta jugoszlavizmus kapcsolódott, bár a negyven év alatt az államhatalom támaszai voltak, és a soknemzetiségű, vallásilag türelmes Monarchiában biztonságban érezték magukat.

Válsághangulat

A Monarchia 1907–1908 táján érezte elérkezettnek a pillanatot, hogy Bosznia-Hercegovina státusát egyértelművé és véglegessé tegye. Noha az annexiót – azaz az 1878-as megszállással szemben a tartomány bekebelezését, a Monarchiához csatolását – nemzetközileg is igyekezett előkészíteni, a proklamáció hatására a diplomáciában szabályos válsághangulat alakult ki. A közvetlenül érdekelt Törökország demonstratívan elutasította, hogy „területének elrablását” tudomásul vegye, az orosz diplomácia nagyhatalmi konferencia összehívását javasolta, Szerbia pedig területi kárpótlást követelt, reguláris és irreguláris csapatokat mozgósított. A nemzetközi feszültség csak 1909 végére csillapodott.

Ferenc József a Bosznia lakosságához intézett kiáltványában foglaltakhoz hűen gondoskodott arról, hogy ebben a tartományban is alkotmányos képviseleti rendszert vezessenek be. A társadalom modernizálása irányába mutató intézkedés ellenére a szélesebb értelemben vett délszláv kérdést az annexió, általános vélekedés szerint, csak tovább élezte.

Ferenc József a Bosznia lakosságához intézett kiáltványában foglaltakhoz hűen gondoskodott arról, hogy ebben a tartományban is alkotmányos képviseleti rendszert vezessenek be. A társadalom modernizálása irányába mutató intézkedés ellenére a szélesebb értelemben vett délszláv kérdést az annexió, általános vélekedés szerint, csak tovább élezte. A tartományban működő szerb mozgalmak fokozták tevékenységüket, és egyre radikálisabb irányba fordultak. Szerbia győzelme az első és a második Balkán-háborúban (1912, 1913) csak tovább növelte Belgrád ambícióit a térségben, és meggyőző erővel hatott a boszniai szerbekre is. Ezekben az években számos merénylet, merényletkísérlet történt az osztrák– magyar hatalom képviselői és vezető beosztású helyi „kiszolgálói" ellen. 1910-ben például a Szarajevóba látogató Ferenc Józsefet is töltött pisztollyal várták, ám akkor az erős katonai fedezet eltántorította szándékától a merénylőt. 1914. június 28-án, Ferenc Ferdinánd trónörökös látogatásakor ez nem történt meg. (as, ú)