MIÉRT ENGEDI ISTEN

Naponta több ezerszer hangozhat el ez a kérdés a világon. Úgy gondolom, hogy nincs olyan ember, aki ne mondta volna ki ezt a számonkérő mondatot, vagy legalább ne gondolt volna rá egy-egy nagy katasztrófa vagy személyes tragédia kapcsán. Ha már előfordult, hogy elmentél egy koldus mellett, és úgy tettél, mintha nem látnád; ha már elfordítottad a tekintetedet egy járdán fekvő részegnek hitt emberről; ha már láttál fázó gyermeket, és a kabátod mégis rajtad maradt, akkor nincs igazán jogod bármit is számonkérni az Istentől!

A „miért engedi Isten” kérdés helyett néha azt is fel kellene tennünk magunknak, hogy „és én miért engedem meg”?

Ernst Troeltsch (1865–1923) német filozófustól származik a megállapítás, hogy „a protestantizmus a keresztyén gondolat különleges szociális megvalósulásának új típusa”. A mai divat szerint bezárkózottan élünk, és még a segítő közeledést is sokszor tolakodásnak vesszük egymás részéről. Bár meglátszik a baj az arcokon, mégis a „nem tudsz segíteni, nekem kell megoldanom” választ adjuk arra a kérdésre, hogy „látom, valami nincs rendben, segíthetnék neked?” Talán azzal, hogy én magam nem akarok segítséget elfogadni mástól, kialakul bennem az is, hogy segítenem sem kell máson. Ezzel a magatartással szembehelyezkedik a keresztyénségét komolyan vevő és vállaló ember. Az imént idézett Troeltch szerint „a protestáns hit embere azt szeretné, ha Isten akarata a földön is, mint a mennyben teljesülne”. És Isten nem akar közömbösséget, részvétnélküliséget és önző életet. Ez az isteni akarat egyértelműen szól hozzánk a Szentírásból: „Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete?” (1Jn 3,17)

Hogy miért is engedi Isten? Azért, mert valójában mi magunk is megengedjük! Csak egyetlen példa: panaszkodunk a televíziós csatornák egyre értéktelenebb és egyre agresszívabb műsoraira. De mégis nézzük őket! Hiszen ha nem néznénk, nem volna nézettség. A nézők kegyeiért harcolva pedig változtatni kellene a műsoron. Szörnyülködve beszélünk a televízió hatásáról, de ha a gyerek odatelepedik a képernyő elé, nem kapcsoljuk ki szülői szigorral és nem adunk könyvet a kezébe. Vagyis hagyjuk. Ez a gyengeségünk pedig előbb vagy utóbb Isten előtt fog vádolni bennünket. A Példabeszédek könyvében azt olvashatjuk: „Aki könyörül a nincstelenen, az Úrnak ad kölcsön, mert ő megtéríti jótéteményét.” (Péld 19,17) Miért kérünk hát bármit is Istentől? Miért várunk el bármit is az Úrtól, ha semmit nem adunk neki kölcsön?

A reformációban egy élő és ható Isten felé fordult az emberek figyelme. A csupán egy intézménynek (egyháznak) legitimitást adó, passzív transzcendens helyett az emberrel közvetlen kapcsolatban álló Istent vall a reformáció. Hiszen ez az Isten cselekedett az emberért: úgy szerette „a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Erre az isteni cselekedetre nekünk válaszolnunk lehet. Ha nem tesszük, akkor nem is várhatunk el semmit Istentől. Az Amerikai Egyesült Államok egykori elnöke, J. F. Kennedy egyik közismert gondolatát parafrazálva, ne azt nézd, hogy Isten mit tehetne érted, hanem azt, hogy te mit tehetnél Istenért. S majd meglátod, hogy ezek után mit enged meg neked az Isten! (Somogyi Alfréd)