Mi a minálunk, és micsodák a határai?

Korántsem a kibújás szándéka, hanem a pontosabb válaszadás érdeke ösztökél arra, hogy a kérdésfelvetésre kérdésekkel feleljek. Mindenekelőtt azt kellene tudnom, mit jelent a kérdésbe foglalt helyhatározó? Mit foglal magába ez a minálunk, hol a centruma és hol vannak a határai?

Amennyiben ez a minálunk földrajzi fogantatású, akkor jelentheti a Szlovák Köztársaságot. Ha a kérdező által a provinciális szlovákiai magyar szellem fogalmazott, akkor egyértelműen Szlovákia magyarok által is lakott déli, a Csallóköztől a Bodrogközig nyúló tájegységeire illenék gondolnom. A szlovákiai magyarok zömének Szlovákia és Dél-Szlovákia egy jelen idejű párhuzamos valóság, amely nemcsak a szlovákiai magyar, hanem a szlovák hagyományok és konvenciók világában is igazságnak számít. Egy olyan tér ez, amelyben a kulturális magatartások és módszerek intézményesen garantálják a kollektív identitás megmaradáselvének dominanciáját a független alkotói álláspontokkal, művészeti szemléletekkel szemben.

Ha viszont a jelenkori magyar jobboldali politika geográfiájától fogant e helyhatározó, akkor talán magára a soknyelvű Kárpát-medencére kellene vonatkoztatnom. Ez a magát ma már köztársaságpártinak valló, a historicizmus nyomorúságát megrendítő hitelességgel tükröző jobboldali ideológia kitartóan magyar kulturális felségterületként rajzolja elénk ezt a hajdan volt monarchikus térséget. Ennek következtében a mai Szlovákiát előszeretettel nevezi a történelmi Felső-Magyarország, azaz a pontosabb Felföld helyett Felvidéknek. Mondhatni, regényszerűen, mintegy élve az irodalom egyik legnagyobb kiváltságával, a többértelműséggel. Csakhogy ez az onomasztikus bizonytalanság nem az irodalom többértelműségét, hanem a politika fondorlatosságát tükrözi. Ez a historicizmus lehetséges diadalára építő ideológia – saját logikája szerint – nem egy jelen idejű párhuzamos valóságot, Szlovákiát és Magyarországot, hanem az egykor volt Szent István-i Magyarország területi visszaállíthatóságának fikcióját szivárogtatja az erre fogékony magyarok történelmi tudatába. Ezt a hazugságot nevezhetjük fikciónak, sőt, a már említett saját logika szemszögéből akár alkotmányos kötelességnek is, ez azonban a lényegen mit sem változtat: azt pótolja, ami ennek az ideológiának a magyar nyelvű emberek egy bizonyos hányada szerint a magyar világból hiányzik: a trianoni békeszerződéssel Magyarországról leválasztott területeket. Természetesen helyet kapnak benne a határokon túlra szorult magyarok is, de amíg ebben az ideológiai fikcióban, a nyelv és a beszéd, illetve az emlékezet és a célok többértelműsége a területi hegemóniára való törekvés történelmi jogosultságát is sugallja, és nem kizárólagos egyértelműséggel a mai Magyarország határain túl élő magyar lakosság identitáserősítő törekvéseinek, és a világ magyarjai nyelvi és kulturális együvé tartozásának támogatását, addig ez az ideológiai fikció a jelenkori magyar politikai vitrin azon giccsdarabja marad, amely egy hazugság paradoxonán keresztül igyekszik hozzájutni az igazságtevéshez. Amennyiben tehát a Felvidékre vonatkozna ez a minálunk, akkor ideológiai képzelgésnek nevezném a kérdést, amit a fentiekben már megválaszoltam.

Ugyanekkor ez a minálunk jelentheti Közép-Európát is, amelyet évezredek óta átjáróként használt Nyugat és Kelet egyaránt, s emiatt Tőzsér Árpád ezt a térséget 1970-ben a homokóra nyakához hasonlította, amelyben, szerinte, alapjában véve semmi olyasmi nem történik, aminek kultúrtörténeti súlya volna. Tőzsér metaforája 1989-ig valóban fedte a valóság egy szegmensét, ekkor azonban Közép-Európa mint többcentrumú, békés forradalmaival mégis önállónak mutatkozó entitás, szabadságvágyával, vagyis a szovjet diktatúra kiűzésével, beírta magát a civilizált világ történelmébe. Ha tehát Pozsonyban egy újságíró a minálunk helyhatározót használja, akár erre a köztes térre is gondolhatnék. Kivált ha olyan könyvkiadó igazgatójaként kérdeznek meg, amelyik a közép-európai együvé tartozás eszményének egyik közismert intézménye. Ez a kiadó tisztában van azzal, hogy a közép-európai nemzetek tradíciófelfogását kóros mélységekig hatja át a szenvedéstörténet, ami alkalomadtán az irracionálisat mobilizálja. Szenvedéstörténeteikben az itt élő nemzetek mégis csupán rokonok. Szabadságvágyukban viszont már egyértelműen édestestvérek. Szabadságvágyuk kollektív vonzataiban a francia forradalom, személyes vonatkozásaiban a társadalmi elitek mérhetetlen tudásszomja a máig használt kútfőjük. Ezeknek a nemzeteknek az elitjei még ma is csak kényszerből, külső nyomásra hajlandók elfojtani magukban a nemzetállami eszmény kisebbségekkel és másságokkal szembeni militáns szellemét. Ez a kollektív öntudat mélyén domináns helyzetű szellem rejtezkedő és szagtalan méregként hatja át valamennyi közép-európai, magát már uniósnak tudó, vagyis legitim módon magát demokratikusnak hirdető állam alkotmányát, politikai és kulturális vérmérsékletét, társadalomalakító logikáját és elveit, közigazgatási filozófiáját. További konfliktusteremtő jelenség, hogy ezeknek az államoknak a nemzeti önzése nem javarészt az anyagi és szellemi javak tudatos és következetes szaporításában, a lakosság általános tudásszintjének növelésében, hanem a szociálisan gyengébbekkel és a politikai, valamint gazdasági hatalmat ellenőrizni szándékozókkal szembeni rejtezkedő elnyomásban, alkalomadtán törvényesített ellehetetlenítésükben mutatkozik meg. Pedig Közép-Európa nemzeteinek és polgárainak az egyetlen esélye a méltányolható közösségi és személyes élet kialakításához abban rejlik, hogy nem kárhoztatják magukat meghasonlásra, vagyis nem törődnek bele abba, hogy a humánus szempontokat a legfőbb globalizációs elv, az anyagi nyereség lesöpörje a gazdasági és politikai hatalom napirendjéről. Ehhez az ellenálláshoz még annál is tudatosabb elhatározásra és erősebb akaratra volna szükség, mint amilyennel ezek a nemzetek 1989-ben kivívták függetlenségüket és szabadságukat.

Valószínűsíthető, hogy a közép-európai nemzetek sosem válnak egységes akarati közösségé, hiszen a nemzeti jelleg legsötétebb zugait még ma is a törzsi jelleg félelmei és agresszivitásai tartják uralmuk alatt. Akarati szövetséget viszont létrehozhatnának. Ennek az egyetlen, de nem irracionális esélynek köszönhetően vonatkoztatható a kérdésben föltett minálunk Közép-Európára, s ha belegondolunk, magára Európára is. Mindenesetre az általunk élt tér földrajzi sokrétűsége azt sugallja, sürgető igény volna annak meghatározására, hogy a megőrzést a teremtés szinonimájának tartó ember és társadalom számára mit jelent ma, túllépve a harmadik évezred küszöbén, a minálunk fogalma.

Tudom, ha ez a minálunk nem földrajzi, hanem szellemi fogantatású, akkor mindenekelőtt az irodalomra illenék vonatkoztatnom. Magyarként azt mondom, a költészetre, de olvasóként azt kell mondjam, elsősorban a regényre, a létezés azon univerzumára, amelyben legfeljebb eszköz a haza, az anyanyelv, a szerelem, a szenvedés, az éhezés és a mértéktelenség, az akarat, és minden dologiság és minden szellemiség, valamennyi ideológia és valamennyi dogma. Minden. Ez az eszköztár ugyanis egyenlő a hagyománnyal. Nemcsak az epika- és líraszervezői hagyományokkal, hanem azzal a világról és a létezésről összegyűlt hatalmas tudásanyaggal, s az ebből táplálkozó képzelőerővel, amelyből az író megalkotja nyelvét, s újra- és újratágítja annak világát. Igen, az irodalom maga a táguló világ, parafrazeálhatnám Mészöly Miklóst. S e táguló világ determinált humanizáltságát akár Tőzsér Árpád verssorával is hitelesíthetném: „Anyánk képén a világ a ráma”, csakhogy az effajta hitelesítésre nem szorul rá az irodalom. Ha cinikus hangvételt ütnék, azt mondanám, még az olvasó sem. De ez nem lenne igaz. Ez annak a hamis, hazug, tehetetlen védekezésnek az álláspontja lenne, amely attól tart, hogy az irodalom egyszer majd megfosztódik a halhatatlanságtól.

Persze, ez is bekövetkezhet, de az irodalom, s királyi műfaja, a regény vége nemcsak az irodalom, hanem az ember világának végét is jelentené. Azt ugyan nem lehet előre tudni, mely művek maradnak fenn, s melyek vesznek a feledés homályába – ezt olykor maguk a történelmi események is befolyásolják –, de ha jól értelmezem a kérdést, az igényes művek esélyeit illető aggodalom sem az irodalom halhatatlanságának dilemmatikus voltára, hanem a magas irodalom iránti érdektelenség fokozódására utal. Kiadóigazgatóként és a magas irodalom hűséges olvasójaként engem mégsem a longseller és a bestseller piaci csatája aggaszt. Ez a könyv formájába zárt két anyag ugyanis nem azonos fogantatású, ezért nem folyhat köztük semmiféle csata.

Nem is folyik, legfeljebb a piac szemszögéből, amely a tankot és az egeret is kezelheti áruként. Abban azonban talán egyetértünk, hogy legfeljebb a mesében lehet hiteles számunkra egy tank és a kisegér csatája, a valóságban ez elképzelhetetlen. Ha mégis elképzelünk egy ilyen csatát, akkor talán azt is megkérdezhetjük magunktól, vajon a tank, vagy az egér áll-e közelebb a halhatatlansághoz? A gép, vagy az élőlény? A kőbaltától az ágyún át az atombombáig meganynyi gyilkot ismerünk, de nem a gyilok, hanem a működtetője játszik halhatatlanságra, aki viszont a halhatatlanságot nemcsak hogy az általa konstruált gyiloknak, önnönmagának sem képes garantálni. Jelenleg a kisegér szaporodási és túlélési készsége tartósabbnak mutatkozik az emberénél, s a tudósok szerint az agya közelibb az emberéhez, mint ahogy azt valaha feltételezni mertük. Kundera azt mondja a világirodalomról, hogy akik abba bekerülnek, többé már semmi fontosat nem képviselnek. Azonosak lettek az univerzalitással, a halhatatlanság bizonytalan terében élnek, akárcsak egy más létezési szinten a felfokozott túlélési potenciával rendelkező kisegér.

Ezt az univerzalitást olvasók százmilliói s a tőlük bekaszált öszszegek sem garantálhatják a bestsellernek. Mint szellemi terméknek, látszólag neki is megadatott a halhatatlanság reménye, csakhogy a bestseller küzdelme általában nem a halhatatlanságért, hanem a pénzért, az anyagi nyereségért folyik, s általában nagyon zajosan, viszont a longseller küzdelme a megismerés mélységeiért, a szellemi nyereségért, a minőségi túlélésért zajlik csendesen, azért, hogy az embernek a Föld, a Föld az embernek, lélek a léleknek ne váljon ellenségévé. Engem még a legprofibb módon megírt bestsellerek sem aggasztanak, hiszen vaksi volnék, ha nem látnám, hogy Éva az első fügefalevéllel megteremtette a divatot, amely azóta is szilajon üli a jó ízlés és a hivalkodás váltakozó hullámait. Alkalomadtán még én is meglovagolok egy-egy magasra csapó hullámot, elolvasok egy-egy ilyen könyvet, és amint túl vagyok rajtuk, megnyugtat a longsellerek hallgatagsága.

Engem sokkal inkább az olyan behatárolható jelenségek aggasztanak, mint a szakmákat eluraló dilettantizmus, az igénytelenség, a könyvkiadásban, a napi sajtó kulturális tartományaiban, a könyvkritikai pozíciókban és a könyvkereskedelemben elmélyülő önbecsapásos, átveréses értékrend, a kritikátlanság, a szakma lebecsülése, sőt, megvetése. A posztkommunista országokban általános jelenséggé vált, hogy a demokrácia egyik alapértékét, a véleménynyilvánítás szabadságát még a szakmán belüliek is összekeverik az irodalom szabadságával. Ennek tulajdoníthatóan elképesztően sok dilettáns szöveg mutatkozik irodalmi álruhában, a kisebbségi könyvkiadások színpadán pedig nem sokkal, hanem sokszor több, mint a nemzeti könyvkiadások színpadán. Társadalmilag nagyobb veszélyt látok a dilettantizmusban, a nem tudásból fakadó félelem legfőbb kórokozójában, mint a bestsellerekben. A dilettáns a múlthoz érzelgősséggel, a jelenhez lelkesedéssel, a jövőhöz tehetetlenséggel viszonyul. Feltételezem, a kérdés épp miattuk faggatna esélyekről, kilátásokról. De ebbe sem fognék bele most, mert akkor Jan Patočka kérdésfelvetését követve: Mi a cseh?, azokra a látszólag kimeríthetetlennek tűnő kérdésekre kellene választ keresnem, hogy Mi a szlovák?, Mi a szlovákiai magyar?, Mi a magyar?, Mi a közép-európai?, Mi az európai?, s végső soron: Mi az ember? Engem már az is megnyugvással tölt el, hogy ez beszélgetés egyértelműen azt sugallja, hogy a harmadik keresztény évezred küszöbén nem az irodalom vívja haláltusáját, hanem az egykori irodalomolvasók egy bizonyos hányada vívja csatáját a fogyasztói társadalom azon lidérceivel, amelyeknek bestseller, dilettantizmus vagy giccs a neve. Mintha a gyorsételek gasztronómiai diadalát kísérnie kellene a gyorsfogyasztású kulturális termékek diadalának. Szerintem nem feltétlenül. De erre nem a magas kultúra hűséges fogyasztóinak, hanem a társadalom legstabilabb elemének, az emberi szellemnek kell majd ráébrednie. Én hiszem azt, hogy a közép-európai országok fogyasztói – és kiadói – társadalmában csak átmeneti jelenség a kulturálisan illékony személyiség, és hiszek abban is, hogy bekövetkezik az irodalomolvasó ember nagy ébredése, és a szellemi arisztokráciának újból rangja lesz. De ezt meg kell hogy előzze egy még nagyobb ébredés, ha úgy tetszik, felismerés. Úgy látszik azonban, hogy a nagyon nagy kudarcokból, amilyen például a fasizmus, a kommunizmus és a nacionalizmus, nagyon nehéz tanulni. Kivált akkor, ha ez a tanulás megköveteli a szembenézést saját múltunkkal. Iszonyatosan nehéz kritikusan szembenézni saját tévhiteinkkel, de amíg ezeknek a nemzeteknek az elitjei nem ismerik el, hogy a történelem során képtelenek voltak, illetve csakis külső, általában hatalmi kényszer nyomására voltak képesek az együttműködésre, addig nem lesznek képesek közös, hosszú távú célok elérése érdekében akarati szövetségre lépni. Az eddigi mulasztások miatt, tudom, senki sem hibáztatható, legfeljebb mindenki. Jómagam is, hiszen az emberélet nevetségesen rövid, s ehhez képest meglehetősen későn tudatosítottam, hogy évszázados kudarcok állapotaiból csakis szellemi erőfeszítések és összefogások révén mozdulhatnak ki Közép-Európa nemzetei. E kimozdulás újabb elmulasztásának csak egyetlen nemkívánatos következménye lehet: egy, az eddiginél is totálisabb kudarc, amelynek még nem látjuk sem a strukturáltságát, sem az idejét. És erről egyelőre mintha hallgatna a minálunk igényes irodalma.