„Mert jogom van itt élni…”

GAZDAG JÓZSEF

Márai Sándort 1948-ban már nyíltan támadják a pártlapokban. A Lukács György-féle kommunista irodalompolitika Márai egész munkásságát „kártékony irodalomnak” nyilvánítja. A Sértődöttek című regényének második kötetéről azt írják: „politikai és emberi színvonalától már csak írói színvonala alacsonyabb.”

Biedermeier fogalom

Ekkor már csak olyan könyv jelenhet meg Magyarországon, amelyet a marxista kormány minisztertanácsa előzetesen jóváhagyott. Márait nem tudják megpuhítani, elvei mellett továbbra is kitart. Nem lép be a Pártba, és nem köt kompromisszumot a hivatalos pártpolitikával. Gide szavait idézi: „Minden jobb- és baloldali diktatúra ellen megmaradni a szellemi szabadság hívének, védelmezőjének: ez a szellemi ember örök feladata.”

Válaszlépésként a kommunisták betiltják a Sértődöttek harmadik kötetét, amely a nyomdából egyenesen a zúzdába kerül. „Egyelőre még csak a könyvemet zárták pincébe” – kommentálja a döntést Márai, de tudja, hogy hamarosan eljön az idő, amikor az írót is bezárják, végül pedig azt az olvasót is, aki „nem kívánatos” könyveket olvas. „Keresztény humanizmus? Ez úgy hangzik ma, mintha azt mondaná valaki: krinolin. Demokrácia? Biedermeier fogalom.”

A szellem államosítása

Kiadóját, a Révait államosítják. Művei innentől kezdve nem jelenhetnek meg, utánnyomás sincs, a könyvesboltokban eladott régi példányokért pedig nem jár többé honorárium. Márainak három hónapra elegendő pénze marad. Úgy kalkulál, ha eladogatja értéktárgyaikat, még nyolc-tíz hónapot kihúznak valahogy.

Börtönben érzi magát. „Svédországban vannak ilyen humánus büntetőintézetek, ahol a rabok tiszta ágyban alszanak, cellájukban van folyóvíz, reggel tornáznak, s ha betegek, diétás kosztot kapnak.” Könyveket akar külföldre küldeni, de a postán megtudja, hogy ezt már csak engedéllyel lehet. „A szellem államosítása is megtörtént” – írja a cenzúra térnyeréséről.

Az internálótáborok és a sarkvidéki kényszermunkák híre hozzá is eljutott. Orvos ismerősétől – akárcsak Budapest német megszállása idején – ciánkapszulát szerez. „Az egyetlen praktikus fegyver, amellyel a deportálások ellen védekezni lehet.”

Az 5% miatt

Barátai tanácsára útlevelet kérvényez, a válaszra két hónapot kell várnia. „Csak egytől nem tudok elszakadni: a kisfiútól. Ha nem tudom magammal vinni, visszajövök érte.” Végül „simán” megkapja az útlevelet, nem kérnek tőle cserébe semmit, még a szokásos hivatali kérdéseket sem teszik fel neki, hogy hová megy, s hogy visszajön-e. Ahogy a Föld, föld…! című memoárjában írja: a „bizottság” úgy döntött, okosabb, ha Márai nem zavarja tovább jelenlétével a hazai irodalmi légkört. Egy anekdota szerint az útlevél kérésekor azt kérdezték tőle:

– Ön baloldali, liberális író, most 95%-ban az történik, amit ön akart, miért megy el mégis?

– Az 5% miatt – felelte Márai.

Elutazás

Mielőtt elutazna, egy vidéki ház padlására rejti naplóját, bádogdobozba zárja a mintegy 800 kéziratoldalt. Korábban Szálasiék elől kellett elrejteni, most Rákosiék elől. „Semmi sem változott.” Megáll Leányfalun is, s egy domboldalon kiássa „vagyonát”, azokat a Napóleon-aranyakat, melyeket 1945 tavaszán, az ostrom idején rejtett el egy kerítés tövében.

Végül a családja sem kíséri ki a Keleti pályaudvarra, amikor 1948. augusztus 31-én feleségével, Lolával és fogadott fiukkal, Babócsay Jánossal vonatra ülnek, és az Arlberg expresszel elhagyják az országot. Nem tértek vissza, soha többé.

Lavórban mosni a zoknit?

„L.-lel és a gyerekkel négy napja Genfben.” Ez az első svájci naplóbejegyzés. „Negyvenkilenc éves korban egyszobás kucorgásba kezdeni családdal, meggondolni minden kis kényelmi többletet, minden jobb cigarettát, egy villamosutazást, nézni, ahogy L. megint – mint huszonöt év előtt – lavórban mossa a zoknit? Igen.”

Hivatalosan egy irodalmi rendezvényre érkeznek, de az írók között nem találja a helyét. „Semmi közöm senkihez” – jegyzi fel naplójába. Egy magyar író megélhetési esélyei ekkoriban csekélyek, a háború után nem szívesen állnak szóba külföldön „a tetves magyarokkal”. Honfitársaitól ő is menekül, igyekszik elkerülni az emigránsok szektáit, rendezvényeiken, találkozóikon nem vesz részt. Sem ekkor, sem később (a nyolcvanas években a San Diego-i magyarok nem tudták, hogy Márai Sándor az ő városukban él).

Jánoska, akit Márai reggelente iskolába hord Genfben, gyakran elpityeredik, mert nem érti a nyelvet. A „bennszülött genfi gyerekek” gyakran kegyetlenkednek az „idegen kisfiúval”, többször megalázzák.

A különös kérdés

Másfél hónapnyi genfi tartózkodás után Máraiék Olaszországba költöznek, a Nápoly melletti Posillipóra. Háromszobás lakást bérelnek, „még a WC-ből is a Vezúvot látni.” Nápoly otthonos város Márai számára, s bár az első napokban még kesztyűt húz, amikor trolival utazik, hamar megszokja a nápolyi szutykot. Megtanulja, hogy tököt vagy dinnyét jobb nem vásárolni, mert a kiskerteket emberi trágyával rakják meg, s a főzelékfélék felszívják a földből a tífuszbacilust. A sikátorokban patakokban csörgedezik a szennyes mosogatólé, a gyümölcsök héja ragacsos, a bordélyokból fülledt emberpára árad ki, s a lakosok 40%-a analfabéta, írni-olvasni nem tud.

A város éjjel-nappal zsong, nincs meg az íráshoz szükséges csend és magány. Ezért inkább nézelődik, kiül a tengerparti kávéházakba, és a teherhajókat figyeli a nápolyi verőfényben. Egy 15 évvel korábbi, régen lejárt francia újságíró-igazolvánnyal jár múzeumokba, a könyvtárban pedig csalódottan állapítja meg, hogy az olaszok a magyar irodalomból csak Petőfit ismerik. Gyakran elutazik Rómába, ahol az elnöki palota (Quirinale) előtt egy kék frakkos szolga megkérdi tőle, hogy kit keres. Tényleg: kit is? „A kérdés különös volt.”

(Márai Sándor: A teljes napló, 1948. Helikon Kiadó, Budapest, 2008. 448 oldal)