Merre tart a vonat?

SZALAY ZOLTÁN

Az „élet – út” vaskosan közhelyes metaforájába kísérelt meg életet lehelni Viktor Pelevin A Sárga Nyíl című elbeszéléskötet címadó szövegében, mellyel kapcsolatban felróható lenne a világhírű szerzőnek egyrészt az alaphelyzet nem különösebben eredeti volta, másrészt a hanyag, gyakorta pongyola mondatszerkesztés (az olyan mondatok, mint pl.: „Az arca néhány másodpercre mozdulatlanná és halottá vált”, könnyen a kedvét szeghetik a posztmodern irónián csiszolódott olvasónak), A Sárga Nyíl azonban mindezek ellenére magával ragadó, korántsem ötlethiányos alkotás. A sokféle szedett-vedett utas egy fojtogatóan szűk térbe összezárva utazik az ismeretlenből az ismeretlenbe, miközben túlnyomó többségük egyáltalán nem is tudatosítja, hogy ahol vannak, az egy végtelen hosszúságú, eszeveszetten száguldó vasúti szerelvény – a Sárga Nyíl. A tény, hogy az utasok soha nem lehetnek igazán egyedül, felügyeletük pedig egy seregnyi visszataszító, állandóan részeg kalauzra van bízva, a legsötétebb ellenutópiáknál is komorabb valóságot idéz meg. A szerző segítségül hívja az irodalmi hagyományt a szövegben, azaz a „vonatos művek” fel-felbukkannak a kisregény lapjain, Akutagava Rjúnoszukétől Borisz Paszternakig (a magyar irodalom talán legfőbb „vasutasa”, Kosztolányi is felkéredzkedhetne Pelevin szerelvényére). A szerény cselekmény, amelyet háttérbe szorítanak a – néhol frázisokkal teli fecsegésbe fulladó – párbeszédes elmélkedések a vonatról és az utazásról, Andrej, a főhős tépelődései köré szövődik. Andrej ugyanis egyszer csak hallani kezdi a vonatkerekek zakatolását, amelynek hangja „természetesebben a legszebben, legszívhezszólóbban és legfinomabban Oroszországban” szól: „oda-kinn, oda-kinn”. Andrej tehát egyike lesz azon keveseknek, akik, mint Platónnál, láncaiktól megszabadulva megpillantják a valóságot, s nem csak a barlang falára vetülő árnyékokat látják. Pelevin a valóság és észlelés viszonyának boncolásában George Berkeley anyagtagadó filozófiáját is megidézi, hiszen az utasok számára, akik nem is tudatosítják, hogy ők utasok („Az utasok nem tudják, hogy hívják a vonatot, amelyen utaznak. Ők még azt se tudják, hogy utasok. Mit tudnak ők egyáltalán?” – 21. o.), „semmi más nem létezik, csak a vonat” (18. o.). Andrej számára azonban, miután felfedezte, hogy egy, az ismeretlenbe száguldó vonaton utazik, létezik már, s egyre vonzóbbá kezd válni a külvilág. Pedig hát milyen is ez a külvilág Pelevinnél? Az átlagutas szerint az „oda-kinn” maga a halál, hiszen az elhunytakat a temetési szertartás keretén belül egyszerűen kidobják az ablakon, így lehet, hogy amikor egy kislány édesanyját arról faggatja, mi is van odakinn, az leinti, mondván, ne kíváncsiskodjon, majd odajut ő is. Andrej látja ugyan, hogy a vonaton kívül elsősorban az utasok kihajigálta szemét halmai borítják a tájat, amely sivár és teljesen reménytelen, mégis ki akar jutni, s a kisregény szerkezete jó előre jelzi, hogy Andrej végül leszáll a vonatról: a fejezetszámlálás ugyanis visszaszámlálás, tizenkettőtől nulláig (nem egyedülálló megoldás ez a kortárs prózában, hasonló fejezet-visszaszámlálást alkalmaz például Bret Easton Ellis Glamoráma című nagyregényében). A kérdésre, hogy tulajdonképpen miért is lép ki Andrej a vonat – bár nyomasztó, mégis kényelmes – biztonságából a külső pusztaságba, a kisregény befejezése ad választ: „A kerekek dübörgése a háta mögött fokozatosan elcsöndesült, és hamarosan tisztán hallotta azt, amit azelőtt soha nem hallott: a száraz ciripelést a fűben, a szél zúgását és saját lépteinek halk neszét.” (75. o.) Akármilyen meglepő is tehát, a kortárs orosz irodalom híres-hírhedt posztmodern „fenegyerekét” ebben a korai elbeszélésében valamiféle bukolikus idill utáni romantikus vágy motiválja.

Az Európa Kiadó gondozásában megjelent A Sárga Nyíl című kötet három másik elbeszélése a címadó szöveghez hasonlóan különös, szürreális világokba kalauzol, és általában a kijutás, a menekülés motívuma köré épül. A Remete és Hatujjúban a „főhősök” a Lunacsarszkij Brojlercsirke Kombinát „univerzumából” szeretnének kijutni, a másik két elbeszélés (Hírek Nepálból, Buldózeristák napja) pedig egy megtépázott kommunista világ keserű ábrázolása. Mindenképp kiemelkedik a kötet szövegei közül (A Sárga Nyíl mellett) a Buldózeristák napja, amely nyelvi kimunkáltság terén a címadó kisregényt is felülmúlja. Egy olyan világba hív minket itt Pelevin, ahol a fogalmak nagyrészt felcserélődtek: a fölöttébb visszataszító gyerekek a játszóterek helyett a szemétdombokon garázdálkodnak, a „dicső kommunista jelszavak” szitokszók szerepét töltik be, a hidrogénbomba-összeszerelőt pedig hivatalos nevén „közepes puhaságú plüssállat-üzem”-nek hívják. A történet főszereplője, Ivan egy üzemi baleset következtében emlékezetét veszti, s mivel elfelejti, hogy valójában egy külföldi ügynök, csaknem ott ragad a pusztuló kommunizmusban görcsében vergődő szovjet városkában. Ivan, ahogy a kötet elbeszéléseinek főhősei általában, kijut a „látszólagos valóságból”, Pelevin azonban nem kecsegtet sok reménnyel a „külső valóságot”, a vonatkerekek hirdette „oda-kinn” valóságát illetően.

Könnyed – néhol csaknem igénytelen – nyelven, bonyolult kérdésekkel néz szembe részletekbe menő alapossággal felépített szürrealista látomásain keresztül Viktor Pelevin ezekben a szövegekben; rövidebb-hosszabb vonatútra kiválóan alkalmas olvasmány: lélekmelengető megkönnyebbülés lesz az út végén a peron betonjára lépnünk a vonatlépcsőről.