Mentális váltás és modernizáció

Elemzők azt állítják róla, hogy ez azért van így, mert Duray idejekorán rájött arra, ő nem vezértípusú politikus: rossz szónok, bonyolultan fogalmaz és nincs igazi karizmája. Viszont az elmúlt másfél évtizedben Duray Miklós ezekből a negatív előjelű tulajdonságokból képes volt pozitív jellegű karakterisztikákat összeeszkábálni magának. Tudatosan nem fogalmaz egyértelműen, mert a bonyolult mondatszerkezet mindig lehetőséget ad számára a kihátrálásra is, meg a támadásra is. A gyors és olcsó népszerűséget biztosító karizmatikus kisugárzás helyett inkább sejtelmes ködöket varázsol maga köré. Szükség esetén ezekbe burkolja önmagát és dodonai üzeneteit is.

A felső réteg

Ellenfelei sokszor szemére vetik, hogy hazudik. Ilyenkor rövid huzavona után bocsánatot szokott kérni. De nem a kijelentése tartalmáért, hanem ha esetleg mondandója sértette volna valaki érzékenységét. Ellenfelei ilyenkor úgy tesznek, mintha nem vették volna észre a kegyes csalást, és megkönnyebbülten fellélegeznek. Duray aztán megismétli eredeti kijelentését, hangsúlyozván, hogy ő az adott mondatokat sohasem vonta vissza. Ellenfelei ilyenkor a fogukat csikorgatják, támogatói meg tapsolnak.

Duray mondja a magáét. A nyilvános beszélgetésekre és a vitákra alaposan felkészül, történelmi és politológiai ismereteinek köszönhetően képes arra, hogy jól megszorongassa vitapartnereit. Néha úgy tesz, mintha bakizna, de ezeket a kiszólásokat már jó előre lekottázza magának, és úgy hinti szét őket, hogy pontosan illeszkedjenek politikai programjába.

Eközben a kényes témákról úgy tud beszélni, hogy magát a témát jelző szót ki sem ejti a száján. Fontos közéleti, politikai kérdésekben úgy fejti ki az álláspontját, hogy válasza végén még kevesebbet tudunk a nézeteiről, mint mondókája elején, vagyis úgy siklik ki a reá halászó ellenfelek és újságírók tenyeréből, mint az angolna.

Az elemzők ezeket a látható jelenségeket szokták értékelni, amikor az ún. Duray-szindrómát magyarázzák. Kiszámíthatatlan, kooperációra alkalmatlan, nem transzparens, teszik hozzá. Pedig Duray Miklós lényege igenis megismerhető és érthető. Ehhez viszont mélyebbre kell bányászni világában.

A középső réteg

Mert a Duray-jelenség megértése szempontjából a fenti kapcsolat nem mérvadó. Hiszen tényleg nem az a lényeges, hogy az ellenfelek és az újságírók képesek-e őt szaván fogni, vagy sarokba szorítani. A Duray-jelenség magyarázatának a kulcsa a Duray Miklós és a szlovákiai magyarok viszonyában s ennek a viszonynak az alakulásában rejlik.

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt – ezt mondja a fáma a nagy szerelmek születéséről. Ilyen momentum volt Duray Miklós hazatérése 1989 decemberében az Egyesült Államokból. Mert ma mondhat bárki bármit, akkor, pár nappal a novemberi forradalom kitörése után egy legenda tért haza a messzi Amerikából.

És most teljesen mindegy, hogyan jutott ki Duray az Egyesült Államokba, mit csinált ott, kivel tárgyalt és mit mondott. A szlovákiai magyarok döntő többsége úgy gondolta akkor, hogy a hosszú száműzetésből végre hazatért az az ember, aki a bénító nyolcvanas években egyedül emelte fel a zászlót, aki vállalta a börtönt, és aki végig kitartott a kisebbség ügye mellett.

Létrejött egy mély, érzelmi kapcsolat, melynek egyik pólusán ott volt Ő, az élő legenda, a másik oldalon volt a befogadó közeg, a csodaváró kisebbségi magyar, aki számára 1989 adventje Duray megjelenésével teljesedett igazi karácsonnyá.

Emlékezzünk csak: a rendszerváltó magyar párt (FMK) népszerűsége a forradalom első heteiben töretlen volt. A forradalmi napok mámora után következtek a szürke hétköznapok. A kemény munka: a parlament átalakítása, az új politikai és társadalmi struktúra kialakítása, vagyis a vég nélküli egyezkedések és tárgyalások sorozata.

1990 januárjában aztán fellépett a pódiumra Duray Miklós, és bejelentette, hogy önálló pártot alapít. Ettől a pillanattól fogva az FMK úgy szerepelt a szlovákiai magyar választók szemében, mint egy kis előzenekar, amelyik a „nagyok” fellépése előtt skálázik egyet a közönségnek. Az addigi szimpatizánsok jelentős része elfordult, és rövidesen megfogalmazódtak a „komoly” kifogások is a liberális mozgalommal szemben: feladják a kisebbségi előjogokat, tárgyalni akarnak a szlovákokkal, kompromisszumokba menekülnek.

Nem úgy, mint a Duray által vezényelt Együttélés, majd a harsány hangú „magyar” koalíció. Az FMK csak azt tudta ígérni, hogy előbb-utóbb eljutunk egy tisztességes kiegyezéshez. A magyar koalíció viszont azt sugallta, hogy lesz még feltámadás. Mert az FMK koalíciós pártként kénytelen volt konszenzuális politikát folytatni, míg a Duray vezette Együttélés a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal szerződve bátran használhatta az ellenzéki pártok karcosabb nyelvezetét. Amikor aztán 1998-ban az MKP kormánytényezővé vált, tulajdonképpen ott folytatta a munkát, ahol az MPP (FMK) 1992-ben abbahagyta. Vagyis a mámoros 1998-as választások után jöttek a szürke hétköznapok, az egyezkedések és kompromisszumok. Hamarosan kiderült, hogy a választások után sikerült ugyan félreállítani a szlovákiai magyarok mumusát, Vladimír Mečiart, a magyar kisebbség helyzetében mégsem állt be radikális fordulat. (Lettek ugyan fontos tisztségviselőink, javult a közhangulat az országban és a magyar kisebbség köreiben is, beindult a gazdaság motorja, és megkezdődött a sikeres csatlakozási folyamat is, de maradt az Alkotmány szövege, maradtak a beneši dekrétumok stb.)

És mindemellett az MKP tisztségviselői olyan emberekkel működtek együtt a kormányban, mint Migaš, Černák és Koncoš. Emlékezzünk csak: Csáky Pál annak idején azzal fenyegette az MPP vezetőit, hogy a történelem ítélőszéke előtt fognak felelni bűnös tettükért. Az egykori FMK–MPP-t azért bélyegezték hazaárulónak, mert Langošsal, Bútorával, Tatárral, Zajaccal és Fedor Gállal szövetkezett. És bár az MKP emberei nem velük dolgoztak egy közös kormányban, hanem Migašsal, Koncošsal és Černákkal, mégsem lett belőlük hazaáruló, sőt tevékenységüket általános helyeslés kísérte, hiszen olyan ember is elfogadta és támogatta ezt a munkát, mint Duray Miklós. Ennyit az érzelmi kötődések erejéről.

A Sme napilap internetes változatának adott interjújában Bugár Béla kifejti, hogy az MKP vezetősége akkor követett el komoly hibát, amikor néhány irritáló társadalmi problémát félresöpört. Való igaz, mind az 1998-as, mind a 2002-es választások után maga az MKP vezetősége jelentette ki, hogy a soron következő kormányzati ciklusban nem kíván olyan kényes témákkal foglalkozni, mint a beneši dekrétumok, az autonómia stb. A vezetők ezzel azt jelezték a szlovák és a magyar oldal felé, hogy a párt tarsolyában igenis vannak forró témák, és adott alkalommal ezek előhúzhatók. De lehet, hogy a füstjel épp Duray Miklósnak szólt, és az volt a jelentése, hogy a párt továbbra is számít rá, vagyis időről időre eljátszhatja a rosszfiú szerepét. Duray tehát semmi újat nem talált ki, csupán a párt „raktárában” a sérelmi politika időszakára tartósított témákat vette elő, immár a saját jól felépített kronológiai megfontolásai alapján.

Nota bene! A fenti témák között egy sincs, amely önmagában manipulációs eszköz volna. Bármelyikről lehet tárgyalni a szlovák pártok vezetőivel, sőt előbb-utóbb mindenképp elő kell venni és végig kell tárgyalni őket teljes mélységükben. Egyszer és mindenkorra! De így, egy pillanatra felmutatva, majd gyorsan a mélybe süllyesztve csak manipulációs célokat szolgálnak.

A magyar választók jelentős része semmit sem vesz észre a manipulációs szándékból, hiszen az átlagpolgár számára az olyan ügyek, mint a beneši dekrétumok, valódi és mindmáig megoldatalan problémát jelentenek. Az átlagpolgár mindebből csak azt érzékeli, hogy végre akadt egy rettenthetetlen politikus, aki nem kétszínűsködik és nem taktikázik, mint a többiek. Bátran előkapja a legnehezebb problémát is, az asztalra vágja, aztán elrohan. És a problémával majdcsak történik valami.

1992-ben Havel elnök pontot akart tenni a háború utáni meghurcoltatások ügyének végére. Bocsánatkérés és anyagi kárpótlás volt a javaslata. A négy magyar párt közül három elfogadta Václav Havel ajánlatát, a negyedik, az Együttélés az utolsó pillanatban visszautasította. Indoklásuk szerint „tölünk ne egy cseh politikus kérjen bocsánatot, hanem a szlovákok”. Ennyit a megegyezés utáni vágyakozásról.

Tehát ha a Trianon óta eltelt időszak fájdalmas eseményeit csakis azért hozzuk a felszínre, mert tudjuk, hogy ezzel érzékeny húrokat pendítünk meg polgártársaink lelkében, de közben nincs semmiféle megoldási javaslatunk, sőt egyáltalán nem is törekszünk semmiféle megegyezésre, akkor módszerünk nem több egyszerű populista fogásnál. (A beneši dekrétumok ügyét kormánypárti helyzetből nem firtatta az MKP. Most, hogy „reménytelen” ellenzéki helyzetbe került, azonnal kinyitotta ezt a kérdést. Jelenleg semmi esély sincs a megegyezésre, de a kakit azért majd jól szét lehet kenni. És ezenkívül még azt is el lehet érni, hogy a szlovák pártok politikai hovatartozástól függetlenül egységesen utasítsák el a téma tárgyalását, és akkor majd lehet panaszkodni fűnek-fának arról, hogy lám, ezek mind ellenünk vannak.)

A lényeg, hogy mind szlovák, mind magyar oldalon ezekről a témákról, a témát felvető politikusról beszél majd mindenki. Az egyik oldal imába foglalja a nevét, a másik elküldi őt a pokolba. Imádat és gyűlölet. Elképzelhet-e jobb reakciót egy populista politikus?

A mélyréteg

Nézzük a lényeget. A 2001-es népszámlalás adatai szerint 1991 és 2001 között kb. 50 000-rel csökkent a magyarok lélekszáma Szlovákiában. 2001 óta eltelt már hat esztendő, de mind a mai napig nem tudjuk, mi a magyarázata ennek a drasztikus csökkenésnek. Közép-Kelet-Európában általános nézet, hogy a rendszerváltás nagy vesztese a roma kisebbség. De úgy tűnik, nemcsak a roma kisebbség képtelen átvenni a társadalmi változással együttjáró mentális váltás ritmusát, hanem általában a kisebbségek.

Mentális váltás és modernizáció – ez az a két kulcsszó, amelyik biztosíthatja számunkra a túlélést. (Úgy gondolom, hogy most minden dramatizálási él nélkül írtam le a túlélés szót, hiszen tíz év alatt tízszázalékos veszteség valóban dramatikusnak mondható.) Bordás Sándorral közösen írt könyvünkben (Bordás–Hunčík: FER. Nap Kiadó, 1999) említést tettünk a sikerorientált és a hagyományorientált embertípusról. Az a nézetem, hogy az alapjaiban változó szlovák (és közép-kelet-európai) társadalom a gyors felemelkedés, a meggazdagodás és siker ígéretével egyre több hagyományorientált emberből csinál sikerorientáltat. Ami önmagában nem tragédia, hiszen semmi bizonyíték sincs arra, hogy a sikerorientált szlovákiai magyar polgár rosszabb magyar, mint hagyományorientált társa. A probléma akkor keletkezik, ha a sikerorientált ember nem találja meg a helyét a kisebbségi társadalom szerkezetében, mert az eleve más értékrend szerint működik, mint amilyenek az ő elképzelései.

Ezt a beilleszkedési problémát már több szakember megemlítette. Nem a sikerorientált versus hagyományorientált polgárok kapcsán, hanem generációs problémaként. A dolog lényege az, hogy a magasan kvalifikált magyar nemzetiségű fiatalok jelentős része sem találja meg helyét a kisebbségi társadalomban. Néhányan arra panaszkodnak, hogy a politikai életben szeretnének érvényesülni, de az MKP konzervatív vonalvezetése ezt nem teszi számukra lehetővé. Mások a speciális kvalifikációjuk vagy európai értékrendjük miatt nem találják helyüket a kisebbségi közegben. Utaznak, világot látnak, és közben rádöbbennek, hogy a hollandok, az írek vagy a dánok egészen másként élik meg a nemzeti identitásukat, mint mi, magyarok. Merthogy másként is lehet. Hazatérve ezek a fiatalok csak úgy tudnának beilleszkedni a kisebbségi társadalomba, ha a közeg hajlandó volna bizonyos változásokra.

Nézzünk tehát néhány kulcskérdést, melyet a közeljövőben át kellene gondolnunk, hogy modernizálhassuk a kisebbségi magyar társadalmi szerkezetet:

– A nemzeti identitás fogalmának újragondolása, átfogalmazása.

– A kisebbségi iskolarendszer megújítása, versenyképességének fokozása, a modern európai követelményeknek megfelelő szintű, autonóm szellemiségű fiatalok képzése.

– Fontos gazdasági pozíciók kiépítése és bekapcsolása a kisebbségi, a szlovák, a magyar és az európai gazdasági vérkeringésbe. (Emlékezzünk csak az egykori MPP választási jelszavára: Gazdag kisebbséget!) Nem szégyenkezni kell a vállalkozói csoportosulások és szponzorok miatt, hanem újabbakat és újabbakat kell felkutatni. Tetszik vagy nem tetszik: gazdag és jól szituált magyar vállalkozói réteg nélkül nehezen állítható meg a beolvadási folyamat. Ne feledjük, a sikeres vállakozó nemcsak munkahelyet teremt és szponzori tevékenységet fejt ki. A mai sikerorientált társadalomban a sikeres vállalkozó modellszerepet is betölt.

– Növelni kell a regionális politika súlyát, mégpedig a hatalomkoncentráció rovására. A regionális együttműködésben rejlő lehetőségek maximális kihasználásával hatékonyabbá tenni a helyi adottságok kihasználását.

– Ezeket a változásokat mentális váltás nélkül lehetetlenség megvalósítani. A mentális váltás egyik legfontosabb feltétele a kreatív gondolkozás előtérbe helyezése.

Nos, ennél a pontnál álljunk meg egy pillanatra. Véleményem szerint nem arról van szó, hogy Duray Miklós és társai nem akarnák erősíteni a magyar közösség helyzetét a szlovák társadalomban. Csakhogy ők egy önmagából építkező, érzelmi szálakkal összekapcsolódó, magába forduló, izolációra hajlamos kisebbségi modellen dolgoznak, amelyiknek semmi köze sincsen a XXI. századi modern európai elvárásokhoz.

A Duray-féle modell nem számol külső partnerekkel, nem törekszik a közös nevezők felkutatására, hanem a kizárólagosságon és a saját fajtabelivel kialakított szoros érzelmi kapcsolatokon nyugszik. Ez a Duray-jelenség lényege, ez az ún. mélyréteg: kizárólag mi magunk, a saját történelmünk, a saját kultúránk, a saját érzelmi-etikai világképünk alapján. Duray számára ezért nem fontos a külső személyek ítélete, csakis a saját fajtabeliek visszajelzései. És fordítva, ezért fontos a mások ellenséges magatartásának szítása velünk szemben, hiszen a kohéziós erőt mindig támogatni kell valami külső kényszerrel is.

Ez a világkép és értékrendszer alapjában különbözik attól a modelltól, amelyet felvázoltam. A probléma ott kezdődik, ha valaki megpróbálja ezt a két, egymástól diametrálisan különböző világnézetet egyetlen politikai szerkezetbe gyömöszölni, kizárólag azon az alapon, hogy e politikai szerkezet egyik közös nevezője az, hogy tagjai mind magyar nemzetiségűek. Ha nem akarunk véglegesen lemaradni és teljesen felmorzsolódni, akkor igenis kell egy új csoportosulás, amelyik a modernizáció jelszavát írja fel lobogójára.

Ha ez a csoportosulás politikai párt formájában jön létre, akkor még hatékonyabban dolgozhat a kisebbség érdekében. Politikailag is kedvező helyzetben lesz, hiszen a 2010-es választásokig van még három év. És a választások előtt mindig lehet egyezkedni, tárgyalni: kivel, merre és hogyan?