Mennyi siska van a fán!

Azóta vagy húsz esztendő telt el, „megrakodva, búval és örömmel…”, de valahányszor kevert nyelven hallok valakit beszélni, mindig eszembe jut a jelenet. Meg akkor is, ha írásban akadok ilyesmire.

Ez történt velem akkor is, amikor az Új Szó egyik karácsony előtti számának címoldalán megjelent cikket olvastam a fenyő- és halkínálatról. Nézem, ki írta, s látom ám, hogy hatan is vannak a szerzők. – Ejnye, ti pernahajderek! – dorgáltam meg magamban őket. – Elfelejtettétek, mit tanultatok annak idején a biológiaórákon? Hogy lehet ilyen szamárságot leírni, hogy a boróka karácsonyfának való, ki látott már olyat, hogy azt a szúrós vacak cserjét valaki feldíszítse, sőt azt is odabiggyesztettétek mellé, hogy fenyő. Fenyő ám a nyavalyát, hiszen a ciprusfélék családjába tartozik, s legfeljebb arra jó, hogy érett tobozbogyójával szeszt ízesítsenek. Nem tudtátok, hogy így készül a gin meg a borovicska? Ugye, erre már összefut a nyál a szátokban? De nem érdemlitek meg e jóféle itókákat, mert cikketekben más csacsiságokat is írtatok, csak azt nem, ami beleillett volna. Itt van például a normandiai fenyő, amellyel úgy vagyok én, mint az egyszeri székely a zsiráffal. Mondhatják, mutogathatják nekem, akkor sem hiszem el, hogy létezik, mivelhogy nincs, és nem is volt soha. Keresgéljétek csak a szakkönyvekben, fogadni merek, nem találjátok meg. Tudjátok mit, megkönnyítem a dolgotokat, a latin nevek közt böngésszetek. Ez az, megvan! Avies nordmanniana. És mit írtak mellé? – Kaukázusi jegenyefenyő. Bolondok lennének a kereskedők, ha e néven árulnák. Ki a fene kíváncsi manapság a Kaukázusra, ahonnan pedig e díszfa származik, és már sok évtizeddel ezelőtt betelepítették Európába. ĺgy mára egyik legszebb parkfánk lett. Azt mondják a kereskedők, frissen szállítják, egyenesen Normandiából, hálóba csomagolva, hogy még több pénzt zsebelhessenek be érte. Hiába, minőségi áru, hát jól meg kell fizetni. Meg a hoszszú utaztatását is. Hogy hol van Normandia? Hát Európában, vagyis az unióban, amihez mi is eleget szürenkedünk. Úgy ám, ez is szlovákiai magyar szó, mégpedig csilizközi. Tessék megbecsülni! Biztosan érzitek, mennyivel szebben hangzik, mint mondjuk a bombicska, és milyen találó! Hogy nem került bele az új Magyar értelmező kéziszótárba, arról én nem tehetek. Abban viszont nektek van igazatok, hogy a boróka mint erdeifenyő benne van. De hol keressem a surimit? Hát a cikketekben, mondhatjátok. ĺme: „A bevásárlóközpontok kínálatában a fagyasztott, bontott ponty és pontyfejek mellett mélyhűtött cápahúst, surimit, makrélát, hokit, lazacot is találni.”

Mondják, szóból ért az ember, de mégis mi a fityfene az a surimi meg a hoki? Hirtelen eszembe jutott, van nekem valahol egy könyvem, az a címe, hogy A közeli tengerek élővilága, Pénzes Bethen írta valamikor a nyolcvanas években. Rá is akadtam benne két érdekes szóra, az egyik a suro, igaz, nem szlovákiai magyar, de még csak nem is „anyaországi”, hanem a Trachurus trachurusnak az olasz megnevezése, ami magyarul fatytyúmakrélát jelent. Ezenkívül még hat másik magyar nevét is leírja a szerző. Nahát! – álmélkodtam. Ki hitte volna, hogy egy tengeri halnak hét magyar neve legyen? Illetve most már nyolc, mert ti is megtoldottátok eggyel. Ne engedjétek, hogy az értelmező szótár következő kiadásából véletlenül kimaradjon, és jól véssétek a fejekbe – surimi! A másik szó pedig a csacsihal volt. No lám! De ugyan ki venné és enné meg így? Latinul Merluccius merluccius, angolul pedig hake. Ugye mennyire hasonlít rá a hoki, de ez utóbbi azért mégis szebben hangzik a szlovákiai magyar fülnek. Oroszul is leírta Pénzes úr (már csak ez hiányzott!), de lám, így sem egyéb, mint hek. Magyarázatképpen azt is megjegyzi, „Magyarországon jól ismert, mert halsütő bódékban, üzletekben úton-útfélen árusítják hek, illetve néha teljesen tévesen süllő néven.” Ám hátha a szakíró tévedett, ráadásul kétszer is. Először, mert az értelmező kéziszótárba két k-val írták be szócikként eme tömör magyarázattal: „északi tengerben élő ízletes húsú hal”, másodszor pedig azért, mert a turistacsalogatók igen dörzsölt alakok ám, miként rájöttek, hogy a „Zimmer frei” sokkal vonzóbb, elegánsabb kínálat a külföldi magyarok számára is, mint a „Kiadó szoba”, legyen hát a Balaton partján a frissen sült, fagyasztott csacsihal – másik magyar nevén tengeri csuka – is hekk. Esküdni mernék rá, hogy ennek ellenére jövő nyáron a dél-szlovákiai termálfürdőkben mégis hokiként fogják árusítani. A média nagyhatalom, többek között a szógyártásban is. Hiszen ha jól emlékszem rá, a boróka mint erdeifenyő először a szlovák televízió magyar adásában hangzott el még a kezdet kezdetén, ugyancsak karácsony előtt, mégpedig úgy, hogy a „Pozsony környéki erdőkből lopják a borókát”. Akkor azt hittem, téves a fordítás, mivel az erdeifenyő „borovica lesná”, a boróka pedig „borievka obyčajná”, hát valaki a két szlovák szót felcserélte. Mea culpa, akkor kellett volna szóvá tennem, de sebaj, így legalább én is mondhatom, hozzájárultam magyar szókészletünk gyarapításához. Azért annyira nem vagyok szerénytelen, hogy szókincset mondjak.

Fölöttébb értékes mű az új Magyar értelmező kéziszótár, amelynek sava-borsát a szlovákiai magyarok „szókészletének elemei” adják meg. Persze nem mind, csak néhány. Meg is számoltam, pontosan kétszázhúsz. Ami azt illeti, alapos gonddal állították össze ezt a „vibrané szlová”-csomagot, sajnos mégis kihagytak belőle olyan fontos szavakat, mint például a zavadzál, primátor (mennyivel több egy „prímár úr” a „primátornál”?) és az obcsianszki, hiszen már készül az uniós változata is. És hol van még a többi? Hogy mennyire indokolt az aggályom – akár a mesében szokás a próbatételek felsorolása –, hadd álljon itt ugyancsak három szemléltető példa mindennapi beszélt nyelvünkből.

Múltkor az egyik rokonom telefonja állandóan foglaltat jelzett, ezért nem tudtam vele közölni újévi jókívánságaimat. Pár nap múlva, amikor ismét „hívtam neki” (szótári idézet), azt a választ kaptam tőle, hogy biztosan porucha miatt nem tudtam vele felvenni a kapcsolatot.

A majdnem ötven évig romokban éktelenkedő párkányi híd felépítése után új közlekedési rendet kellett bevezetni a városban, amit nehezen szoktak meg az autósok, különösképpen a magyarországiak – akik naponta tömegével járnak át hozzánk a benzinkutakhoz és a szupermarketekbe exkurzióra –, rendre megszegték a szabályt. Egy gépkocsivezetőt aztán imigyen utasított rendre egyik joggal méltatlankodó atyámfia, akit hajszálon múlott, hogy a híd előtti zebrán el nem gázolt a közúti garázdálkodó: „Nem látod, hogy itt zákaz van letérnyi?”

A harmadik mondatot pedig egy szlovákiai magyar tanítónak sikerült megformálnia pár évvel ezelőtt, amikor még csak útlevéllel lehetett átlépni az országhatárt: „A fene egye meg, otthon felejtettem a paszomat” – mondta a szlovák határőrnek, aki véletlenül magyar nemzetiségű volt. Hogy a jó humorú fiatalember mit válaszolt neki, azt hadd ne írjam le.

Merem állítani, hogy a porucha, a zákaz és a pasz, sőt a paszovák, bírnak olyan kifejező értékkel, mint a vlecska meg a preukáz. Az meg érthetetlen, hogy miért csináltak a „tepláky”-ból tyepit, a „spací vak”-ból szpacákot a „sporiteľná”-ból szporit, vagyis argót. (Ráadásul a sporý szlovák szóként egészen mást jelent.) Merthogy így mondják? Lehet, de az ápolónőt, illetve az „egészségügyi” nővért a páciensek, pardon, „paciensek” legfeljebb egymás közt emlegetik tiszteletlenül szesztrának, de soha senki így nem szólítja. Mint ahogy – pongyolamód – az orvosnőt doktorkázzák, neki is azt mondják, szesztricska. Viszont ha magyar, akkor a magyarok inkább úgy fordulnak hozzá, hogy „Nővérke…” Legalábbis erre lefelé.

Természetes, hogy valamennyi növény- és állatfajt nem lehet besorolni egy értelmező kéziszótárba, hiszen a számuk jóval túllépi a milliót. Maguk a rendszertannal foglalkozó biológusok sem tudják pontosan, mennyi. Én viszont azt nem tudom, legfeljebb sejtem, hogy a szótárak, jelesül az értelmező kéziszótár szerkesztői milyen szempontok alapján részesítették előnyben némelyiket a többivel szemben. Vegyük például a mustárt, amelynek fajai közül kettőt is kiemeltek, latin nevüket sem hallgatva el a szómagyarázatban, majd egy külön címszóval a szlovák nevét is feltüntették magyar betűkkel, mert mégiscsak magyar szótár ez. Mi tagadás, nem én fedeztem fel, mások hívták fel rá a figyelmemet, mondván, baj van ám, mert a magyar értelmező szótárba szlovák szavakat loptak be. Egyeseknek például a treszka és a ticsinki nem tetszett, másoknak meg a szanitka és a chrípka. Először azt hittem, tréfálnak, de miután megvettem az új kiadványt, magam is meggyőződhettem róla, hogy igazat beszéltek. Arról is, hogy a szerkesztők milyen készségesen próbálnak útbaigazítást adni a „ch” helyes kiejtésére. Ám ha az anyaországiak közül valaki mégsem lenne rá képes – mert ugye a határon túliakat (vagy innenieket? ki tudja, mik vagyunk már?!) nem kell külön megtanítani rá, szinte a vérünkbe ivódott –, üsse kő, mondja azt a bikkfanyelvű magyar, hogy hripka. Mi így is megértjük, mert ugyan ki másnak mondaná, ha nem nekünk.

No de hagyjuk már a szlovák szavakat, van épp elég magyar szó is, amelyet rosszul használunk, illetve csak mi, szlovákiai magyarok tudjuk a jelentésüket. Itt van például a balkon meg a pástétom. Fene gondolná, hogy ezek is szlovákiai magyar szavak, de ha mégis, akkor hurrá! (Vagy hajrá?) Mert általuk két szlovákiai magyar költővel több lett, mint amennyit eddig számon tartottunk. Hogy kik ezek? Hát Babits és Csokonai. Igaz, hogy Babits bús donnája nem valamelyik itteni, netán erdélyi „blokk” barna balkonján mereng, hanem valahol spanyolhonban. Milyen kár! De hátha mégis Trianon előtti jövevényszavunk ez a fránya balkon. Meg talán a pástétom is, hiszen Csokonai Estvéjében (jaj, milyen régen „vólt”) harciasan óvja a pórnépet attól, hogy az urakkal „tortátát s pástétomot” etessen. Alighanem attól tartott szegény Vitéz, hogy a sok tortáta s pástétom elcsapja a hasukat, amiért még inkább nyomorgatják majd a bódult emberi nemet. Pedig akkor még biztosan nem holmi krémekből kotyvasztottak pástétomot és „nanuk”-ból sem tortát.

Hogy megjelent az új kéziszótár, sokat köszönhetünk neki. Büszkék lehetünk rá, hogy irodalmi nyelvünket mi, szlovákiai magyarok hamarjában kétszázhúsz szóval gazdagítottuk, s milyen óriási tartalékaink vannak még. Meg is ígérték a szerkesztők, hogy úttörő munkájukat folytatni fogják. Mit lehet erre mondani? Megint csak azt, hogy – hajrá!

Hogy nincs irodalmi nyelv? Már hogyne lenne, hiszen az értelmező kéziszótár is bizonyítja. No, nem külön kiemelve, mint a horcsicát, hanem más címszó magyarázatába beépítve, így: „Irodalmi —: vamely nyelvközösségben mintának tekintett (köznyelvi) változat; nyelvi norma, standard. / Vmely egyén v. közösség gondolkodásmódját, ízlését tükröző beszéd.”

Hogy kinek milyen az ízlése, ne firtassuk, megvallom, néha az enyém sem tartozik a legjobbak közé, szégyellem is olykor magamat miatta, viszont nem muszáj minden rossz példát mintának elfogadni. Mi tagadás, én is szeretem a „treszkát”, azaz a tőkehalat, és nem csak majonézes saláta formájában, kirántva is, meg minden egyéb halat, beleértve a makrélákat, de különösképpen a szardíniát és a konzervált tonhalszeleteket. Csak surimivel meg hokival ne etessen senki, s ha lehet, ne teremjen már több siska a FÁN!