Megtoldom egy hosszúlépéssel!

A Közszolgálati hang- és képhiba címmel február 3-án megjelent írás központi témája „a magyarországi közszolgálati média határon túli magyarságképé”-nek, valamint a kisebbségi tájékoztatás kiegyensúlyozatlanságának a kritikája volt, mégpedig a legújabb nézettségi mutatók fényében. Mivel az ismertetett közvélemény-kutatási adatok a szlovákiai magyarok jelenlegi műsorfogyasztási szokásait szemléltetik, ezen a ponton természetesen már a szlovákiai magyar elektronikus és írott sajtó is képbe került. És ez a kép is torznak bizonyult. Hushegyi Gábor szavaival: „A szlovákiai magyar média tudatosan egyneműsíti a politikai diskurzust, a bírálóknak nem ad teret, azok számára csak a magyarországi nem közszolgálati és a szlovák médiák jelentenek megszólalási lehetőséget.”

A kisebbségi szólásszabadság deficitjének közvetlen okát Hushegyi Gábor abban látja, hogy médiáinkban „négy szerkesztői típus különböztethető meg: 1. a pártot meggyőződésből, feltétel nélkül szolgáló szerkesztő; 2. önként öncenzúrát gyakorló szerkesztő; 3. ráhatásra véleményét elhallgató szerkesztő; 4. a választások előtt érdekből szolgáló, majd a választásokat követően a látszat-sajtószabadság érdekében urait-parancsolóit bíráló szerkesztő.” A fönti besorolás megfogalmazásában (és más szöveghelyeken) a közvetett okokra is egyértelmű utalás történik. Eszerint a szólásszabadságot a szlovákiai magyar politikai elit, vagyis az MKP korlátozza.

Hát ezek, bizony, valóban súlyos megállapítások. Az ember hirtelenjében nem is talál keményebb szavakat… Ráadásul ez engem személy szerint is mélységesen sért a hiúságomban. No nem az, hogy önmagamat is a fenti négy csoport valamelyikében kellene elhelyeznem! Inkább az sebzi meg a büszkeségemet (persze azért nem halálos seb ez), hogy nem én beszélek ilyen keményen. Nem vagyok ugyanis ahhoz szokva, hogy nekem kell túllicitálni valakit. (Megjegyzem, korábbról még kamu licitekre se nagyon emlékszem a saját oldalamon.) Egyszóval, nemcsak hogy állom – még emelem is a tétet! Méghozzá most, ebben a hirtelen jött választási kampányban!

Elöljáróban leszögezem tehát, hogy mindennel mélységesen egyetértek, ami leíratott. Azt persze előrebocsátom, hogy az emelt téttel (az elmondottak érvényének kiszélesítésével) lejátszott parti nem feltétlenül ugyanazokkal a tanulságokkal jár majd, mint az előző.

És van itt, mindjárt a legelején egy kis gubanc. A szóban forgó Hushegyi-írás ugyanis csonkítatlanul megjelent a hazai sajtóban. (Igaz, akkor még nem lehetett tudni, hogy ilyen közel vagyunk a választáshoz.) Jobb lett volna, ha nem jön le. Úgy önmaga sorsa lehetett volna a benne foglaltak illusztrációja. Ez kifejezőbben szemléltette volna a helyzetet. No de ki számára szemléltette volna ezt a helyzetet? Hát például az Élet és Irodalom olvasói számára. A Magyar Nemzet olvasói számára semmi esélye sem lett volna szemléltetnie. Ott még kampányon kívül se. Ott kell a hely a Gyurcsány-cégbirodalom viselt dolgainak pártatlan vizsgálatára. Persze, az ÉS-ben se nagyon szellőztetik a liberálisok ügyeit. És újabban már balra se öklendeznek olyan nagyokat. Miközben a Tokaji borcsaták meg már szappanoperává nőtte ki magát. És többé-kevésbé így van ez más lapoknál is. Tehát odaát (meg azért nyugatabbra is) pontosan lehet tudni, mi hova való, és ha jobban megfigyeljük, a „professzionálisan cselekvő újságíró”-nak ott is mindig olyan pechje van, hogy csak az egyik oldal nagyobb ügyei akadnak a kalapjába.

Vannak persze kreált ügyek is szép számmal, különösen így, választások előtt. Mivel azonban az információk mindig ellentmondásosak, az elkötelezett választók többnyire a pártszimpátia szerint ítélik meg, minek adnak hitelt, és mely ügyeket tartanak igazán súlyosnak. A küzdelem nem is értük folyik, hanem a bizonytalanokért és a mindenre nyitottakért. Az elkötelezetlen újságírónak tehát nem bizonytalannak vagy mindenre nyitottnak kéne lennie (akkor maga is meghódítható), hanem nagyon is bizonyosnak abban, hogy mocsok mindenütt van. Ha egy újságíró akár csak egy röpke pillanatra is úgy érzi, hogy az egyik félnek kevesebb vaj van a fején, mint a másiknak, vagy hogy az ilyen-olyan irányultságú pártretorikák és különösen az azokat követő cselekedetek egy adott párt esetében mindig (vagy akár csak többnyire) az általa hirdetett magasztos eszmerendszer folyományai – az a hírlapíró már feladta függetlenségét.

Én nem találkoztam még olyan, pártügyekről szóló írással a magyarországi lapokban, amelynek a szerzője maradéktalanul meggyőzött volna arról, hogy sikerült kikerülnie ezt a csapdát. Persze, a finynyásabbak (nem tudom, „a látszat-sajtószabadság érdekében”-e) beszólnak emide is, amaz a mocsok azonban valamiként mindig nagyobbnak és súlyosabbnak tűnik. Még az írásaikban is. Hát még egy személyes beszélgetés során! (Volt jó néhány ilyen kiábrándító tapasztalatom.) Ezért aztán még a teljes függetlenség látszatára törekvő jobb újságírók is a hasonló érzelműek társaságát keresik, falkákba verődnek, és egy-egy lap körül csoportosulnak. Akármilyen jóhiszemű erőfeszítés történik is az egyensúlytartásra, az egyik lap ide, a másik amoda húz. És nem is minden esetben a (különböző mértékű) anyagi függőség miatti „jogos” elvárások, a belső vagy külső ráhatások, hanem egyszerűen az egymáshoz csapódott munkatársak legyűrhetetlen érzelmei miatt.

No de nem szeretném bagatellizálni a helyzetet. Merthogy igenis vannak olyan bértollnokok (odaát is, nálunk is), akik ilyen vagy olyan előnyök-juttatások fejében hajlandók teljesen cinikusan akár a véleményükkel ellentétes dolgokat is megírni. Ők valószínűleg nagyjából reálisan látják ugyan a mocsok egyenletes eloszlásában megtestesülő reménytelen helyzetet, de rossz következtetést vonnak le belőle. Azt hiszik, ilyen körülmények között úgyis teljesen mindegy, tehát bármit lehet. A többieket naivnak tartják, magukat meg fenemód dörzsöltnek. Ők azonban – lássuk be – sokkal, de sokkal kevesebben vannak, mint a jóhiszeműek.

Ha több helyen is lehetne falkásodni, kisebbségi viszonyok között is minden ugyanúgy működne, mint odaát. De nem lehet. Legalábbis nálunk nem. Hiszen itt minden médiatípus egykeként van jelen az országos kisebbségi piacon. Viszont nemzetiségi pártunk is csak egy van. Az az egy ugyanúgy gyűjtőpárt, mint ahogy egyes médiáink munkatársi gárdája is heterogén. Kisebb-nagyobb (és folyton változó) befolyással szinte minden irányvonal képviseltetve van az egypártban is meg az egyke sajtótermékekben is. Pontosan lehet tudni, ki merre húz. Médiáink rendszeres fogyasztója már egy kisebb adag intelligenciával is könynyen feltérképezheti a helyzetet. Még azt is könnyűszerrel leleplezheti, aki az egypárt valamelyik érdekcsoportjának a fullajtárja.

Hushegyi Gábor azt írja, a szlovákiai magyar médiákra „a kisebbségi virtuális lét kreálása” a jellemző, „amelynek a mindenkori szlovákiai magyar politikai elit a haszonélvezője”. Mint azt föntebb kinyilvánítottam, maradéktalanul egyetértek a szerző éles kijelentéseivel. Sőt, még meg is toldom azokat egy-egy hosszúlépéssel. Mély meggyőződésem ugyanis, hogy a szlovákiai magyar politikai elit, illetőleg az egyes érdekcsoportok tévesen hiszik oly mámorítónak ezt a kétségtelenül kreálni kívánt kisebbségi virtuális létet. A sorozatos kopjafa- és szoboravatások, a szlovák fenyegetés rémének folyamatos felemlegetése vagy az új Mečiarral való ijesztgetés kétségtelenül okoz ugyan némi mámort mazochizmusra hajlamos választóik számára, ezt nem vitatom. De száz fullajtár meg ezer aggódó jóhiszemű sem képes megakadályozni, hogy a potenciális szavazótábor legalább a választások előtti (virtuális) alkoholtilalom idején ki ne józanodjon, és fel ne derengjen benne az a mélyen nemzetietlen gondolat, hogy nem csupán üldözött, balsors sújtotta magyar ő, hanem egyenjogú állampolgár is, akinek az egész ország sorsáért meg a családja megélhetéséért is felelősséget kell vállalnia. Persze lehet, hogy kijózanodva is az MKP-ra adja le a voksát. Az MKP ugyanis kétségtelenül stabilizáló tényező a zavaros szlovákiai politikai életben. Nem támogatja a gazdasági progreszszió ellen fellépő erőket a parlamentben. És vele kapcsolatos nagyobb disznóságokat sem lehet kiolvasni a sorok közül.

Mert való igaz, nálunk sokszor még mindig a sorok között kell olvasni. A médiáinkban megképződő virtuális tér deformációjáért azonban nem csupán a nemzetiségi egypártrendszer a felelős. Amióta az eszemet tudom, a szlovákiai magyar sajtóra a nem politikai témákban is a langyos megfogalmazás, az eufemizmusokkal való elkenés a jellemző. A hazai magyar média – egészen paradox módon! – nem kedveli sem a kétségek egymásra halmozódását, a lamentálást, vagyis az úgynevezett „erkölcsi relativizmust”, sem bárminemű radikálisan egyértelmű állásfoglalást. Ma már talán a közönség sem díjazná ezeket.

Ezért aztán a közírásunk átlagszínvonala siralmas: gondolattalan, sokszor gyenge stílusban előadott közhelyek füzéréből épül, a vitakultúránk pedig az idők során egészen elcsökevényesedett. Szeretjük a laposat. Ami belesimul a többibe. Ami nem kelt izgalmakat, és nem emeli meg a vérnyomást. Amiből mindenki a számára kedvező olvasatot hüvelyezheti ki. Kettőt jobbra, kettőt balra, de azt ropogósan. Mintha már lélekben is népfrontosak lennénk. Még némely tehetséges, művelt értelmiségink is képes jól szerkesztett mondatokban fél órát úgy beszélni, hogy egy elit lélekbúvárokból és retorikaprofesszorokból álló testület sem lenne képes kibogozni, mit is akart valójában mondani. Azt meg aztán pláne nem, hogy végül is mi mellé rakta le a garast. Ennek a megszólalásmódnak egyik tökélyre vitt, rendkívül rafinált alfaja, amikor a beszéd- és előadásmód egy radikális mondanivaló jelenlétét tükrözi. Csak az nem derül ki sose, hogy mi is lenne az.

Mondanom sem kell, Hushegyi Gábor nem gyömöszölhető be ezekbe a kategóriákba. És remélem, én sem okoztam csalódást – senkinek. (Ha meg mégis, talán akadnak majd, akik engem is megtoldanak egy hosszúlépéssel…)